Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 7. szám

NÉMETH IMRE: KÖLTŐ ÉS STATISZTIKUS

Kovács Alajos, a Magyar Központi Statisztikai Hivatal európai hírű elnöke, a Statisztikai Szemlé-ben méltatlankodva utasítja rendre Illyés Gyulát, a dunántúli magyarság pusztulásáról a Nyugat-ban írt cikke miatt. A rendreutasításra Illyés Gyula bizonyára megadja majd a maga válaszát. De mert az a kérdés, amit mult ősszel Illyés Gyula megrázó erejű cikke idézett a szunnyadásra mindig kész magyar lelkiismeret elé, hála Istennek, messze túlnőtt már az egyéni viták keretén - helyet kérek a magam szerény mondanivalója számára is, azon a jogon, hogy tíz éve figyelem már én is a «pusztulásnak» és «hódításnak» szelíd dunántúli dombjaink között komoran teljesedő sorstragédiáját.

A hozzászólásra Kovács Alajos cikke nem ürügy, de kitünő alkalom. Mert Kovács Alajosnak, a tudós statisztikusnak, Illyés Gyulával, a költővel szemben való végletes tagadása lehetőséget ad a valóság megvilágítására és annak megmutatására, hogy mekkorát tévedhet az élettel szemben az a tudomány, amely nem tud kimozdulni a maga számszerű igazságaiból, az önmaga köré épített bástyafalak mögül.

Kovács Alajos, Illyés Gyulának minden állítását tagadja. Tagadja, hogy pusztul a magyarság és tagadja, hogy erősödik a svábság. Ígéri, hogy «statisztikai adatokkal» világítja majd meg, «mi igaz a valóságban a dunántúli magyarság állítólagos pusztulásáról szóló rémhirekből», amelyek szerinte - «alkalmasak arra, hogy a magyarság önbizalmát és erejébe vetett hitét megingassák».

Kovács Alajos a Magyar Statisztikai Hivatal anyanyelvi statisztikájának védelmében keményen megrója Illyés Gyulának a svábság erőviszonyairól vallott pesszimisztikus felfogását is. Azt mondja, hogy Illyés véleménye «egy különben jóhiszemű, de rendkívül sötéten látó, a statisztikához egyáltalán nem értő költő képzelődése».

Az a cikk, amelyben Kovács Alajos a «rémhírt» cáfoló statisztikai adatokat ígéri, még nem jelent meg, de alig hiszem, hogy azok az adatok bárkit is meggyőznének, aki a magyarságot pusztító egyke dunántúli tereprajzát ismeri.

A «rémhír» sajnos nem rémhír, hanem igen tárgyilagos helyszíni tudósítás és Kovács Alajosnak legfeljebb abban van igaza, hogy Illyés Gyulát lokális szempont megválasztásával vádolja. Azt mondja Kovács Alajos, hogy Illyés csak baranyamegyei távlatból ítéli meg a magyarság egykés pusztulását.

Valóban: Illyés Gyula nem beszél arról, hogy az egyke nemcsak Baranyában, hanem Somogyban, Zalában, Tolnában, Vas megye déli részén, Fehér megyében, és Veszprém megyében is pusztít már. A Dunántúlnak majdnem hétszáz falujában. És mindenhol a legtisztább, vagy mondjuk legősibb vérű magyarság soraiban.

A legláthatóbb ez a pusztulás persze Baranyában és Somogyban. De a statisztika itt is keveset láttat belőle. Hiszen egész Dunántúlon csak 118 fogyónépességű falu van a legutóbbi (1930-as) népszámlálási statisztika szerint. Ezek közül azonban 114 színmagyar. A többi egykés faluban már erős a keveredés. És a nem-magyarok szaporodása ellensúlyozza a magyar elem pusztulását - de csak a statisztikában.

Ezért van, hogy a statisztika számoszlopaiban nem látszanak a beszögezett kapujú, ablakú falusorok, ahol valamikor magyar élet zajlott, - mert a falu másik során bezzeg szaporodik az élet.

De van azért a statisztikának olyan adata is, amelyik megmutatja, hogy valahol mégis baj van. Emelkedjenek csak a statisztikus urak is a «lokális szempontok» fölé, de szálljanak túl Baranyán és Somogyon is és fogják be tekintetükkel az egész Dunántúl szaporodási statisztikáját, ne tíz, vagy húsz évre visszamenőleg, hanem hetven évre - az egyke pusztításának körülbelül megfelelő időre - visszanézve. Hasonlítsák össze a dunántúli népesség hetvenéves, 38%-os szaporodását az Alföld 109%-os és a jelenlegi Csonka-Felvidék 73%-os szaporodásával. Mivel magyarázzák ezt a feltünő különbséget?

A vándorlási különbözettel? Erről szó sem lehet. A háború előtti utolsó félszázad nagy amerikai kivándorlásai és belső vándorlási mozgalmai is sokkal jobban fogyasztották a Tiszántúl, Erdély, a Felvidék népét, mint a Dunántúlt. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a Dunántúlon él (még a hivatalos statisztika szerint is) mintegy 350.000 főnyi, jószaporodású svábság, amelyről azt is hajlandók vagyunk elismerni, hogy az utolsó hetven évben igen jelentékeny tízezrekkel gyarapította a magyarság «statisztikai» állományát.

Hol keressük hát a magyarázatát annak a megdöbbentő különbségnek, ami az Alföld és Felvidék együttesen 86%-os szaporodását a Dunántúl 38%-os szaporodásától elválasztja? Ezt a különbséget még a Dunántúl magasabb civilizációjára való hivatkozás sem magyarázza.

Ez a különbség az, amelyben a «statisztikához nem értő, sötéten látó költő képzelődése» tragikusan igazolódik, - éppen a statisztika számadatai által. A 38% és 86% döbbenetes különbsége fejezi ki a dunántúli magyarság sorvadásának cáfolhatatlan mértékét.

A részletadatok nem sokat mondanak. Mert idézhetnénk mi is részletszámokat, - oldalszámra, - a Dunántúl egykés vidékeiről, de ezekkel mindig szembe lehet állítani más részletadatokat, ugyancsak dunántúli vidékekről és bizonyítani lehet minden ilyen részletadatból származó következtetés ellenkezőjét is. Játszhatnánk gyönyörű játékot az apró számok tréfás seregével, de tessék elhinni, hogy halálos játék volna ez. Csak a nagy, összefoglaló számok mondanak valamit, de még ezeknél is sokkal többet - az élmény. Ebben a kérdésben Babits Mihály mondta meg a legigazabb igazságot: «Az élmény hitelesebb, mint a statisztikák».

Az élmény igazsága pedig az, hogy a Dunántúl magyarsága sorvad. Hangsúlyozzuk, - mint ahogy Illyés Gyula is hangsúlyozta: a magyarság, a magyar faj törzsökös eleme, az ősi magyar parasztság fogy. Ez az a lényeges állítás, amit a statisztika nem tud megérteni, mert csak a «népesség» fogalmával dolgozik. Vidáman és gondtalanul sorozza a magyarság állományába az évtizedről évtizedre valóban elmagyarosodó idegen tízezreket és a magyarság asszimilációs gyarapodásának iramától mámorosan nem látja, miként pusztul lassan maga az asszimiláló erő.

Az egyke magyarságunk legősibb erőforrását pusztítja. A Sárköz csodálatos művészetet termő magyarsága, a baranyai Ormánság remek emberpéldánya, Somogy ősi, pogánykeménységű népe, Zala-ország okos, ötletes magyar parasztja mind-mind fajtánk fájának legszebb ágai.

És most ezek az ágak korhadnak?

Vajjon csak a sötéten látó költőben jajdul fel a kérdés: mi lesz, ha ezek az ágak végleg lesorvadnak a magyar fáról?!

Hiszen évszázadokon keresztül mindig ez az ősi magyar parasztságunk adta az idegent felszívó erőt. Honnét vesszük majd az őserejű vért, a tiszta, a romlatlan nyelvnek, az életszokásnak, a gondolkodásmódnak azt az átformáló, ráható erejét, amit még nekünk, a földtől elszakadt városi magyarnak is csak a falu ad.

Különösen ezek a faluk, amelyek sajátos, hogy úgy mondjuk, kitenyésztetten magyar világuk pazar kincséből, formában, színben, dalban, ízlésben, a nyelv gondolkodást alakító fordulatosságában, oly mérhetetlen sokat adtak és adhatnának még annak a magasabbrendű magyar életformának kialakításához, aminek most kezdődne legszebb, egy új, emberségesebb évezredre szóló történelmi hivatása.

Vajjon tudják-e majd adni ezeket az ősi, népi, formáló erőket, azok az asszimiláltak, akik az elpusztult magyar vár helyét betölteni jönnek? Tudják-e és akarják-e?

Mert ez a másik kérdés, amelyen Kovács Alajos és Illyés Gyula keményen ütköznek. Illyés Gyula a magyarság ritkuló soraival szemben zárt és erős sváb csatarend felvonulását látja. Kovács Alajos ezt a veszedelmet is tagadja. Illyés Gyula azt mondja, hogy a Dunántúl falusi lakosságának fele sváb. Kovács Alajos a maga hivatalos statisztikájára mutat és azt mondja, hogy a Dunántúl 2,600.000 lakosából mindössze 290.000 a sváb.

Illyés Gyula számszerű becslését magam is túlzottnak találom, de Kovács Alajost is korrigálnom kell. Nem tudom, mi okból, valószinűleg a közigazgatási beosztás szempontja kedvéért, Pest vármegyének a Dunántúl területére eső, két egész járását és a központi járásnak Dunántúlra eső részét, a hivatalos statisztika az Alföld rovatában szerepelteti. Pedig kétségtelen, hogy a biai, a pomázi járás és a központi járásnak hat igen népes községe a Dunántúlon fekszik. Ennek a három járásnak, még a hivatalos statisztikában is, kereken 48.000 főnyi németségét nem lehet az Alföldhöz számítani. Ezekkel együtt tehát a dunántúli svábság kereken 340.000 főre, a dunántúli összlakosság 12.16%-ára növekszik a hivatalos statisztikában.

A hivatalos statisztikának adataival nem óhajtok vitatkozni. Készséggel elismerem, hogy a Magyar Központi Statisztikai Hivatal a legtökéletesebb módszerrel állapította meg a maga adatait. Sőt még azt is kételkedés nélkül elfogadom, hogy 1920 és 1930 között a dunántúli svábság tömegéből kereken 50.000 főnyi rész elmagyarosodott.

Ezek a számok azonban, sajnos, nem mondanak semmit, mert ezen a területen a legtárgyilagosabb statisztika is megbízhatatlan. A nemzetiségi hovatartozás kérdése olyan inponderábilia, aminek felmérésére mindenféle, matematikai eszközzel dolgozó, tudomány alkalmatlan. A nemzetiségi kérdés előtérbe nyomulása, vagy elhalványodása nem statisztikai kérdés, hanem mindig az aktuális politikai gravitáció függvénye.

Mert hiába mondja a statisztika, hogy a Dunántúlon csak 350.000 német él, mert 50.000, vagy 100.000, vagy akár 200.000 is, elmagyarosodott már, a tények és jelenségek azt mutatják, hogy ennek az állítólag elmagyarosodott svábságnak elszunnyadó faji öntudatát az egyetemes germán élet nagy ujjáébredése soha nem sejtett mértékben lobbantotta életre.

Ezt szabatosabban a következőképpen fejezhetjük ki: a Statisztikai Hivatal adatai igazak lehettek 1930-ban, amikor a nagy germán anyaállam politikai és gazdasági káosza a határokon kívül élő németségre semmiféle vonzóerőt nem gyakorolt. De ezek a statisztikai adatok egyszerűen megsemmisültek az utolsó esztendőkben, az azóta hatalmasan megnövekedett politikai gravitáció energia-mezejében.

Igen tanulságos volna most, 1934-ben újra megmérni a magyarországi németség nemzetiségi határait. Azt hiszem, a hivatalos statisztika megdöbbenéssel értesülne arról, mit jelentenek azok a titokzatos úton, minden kicsi sváb faluban felszerelődött rádiókészülékek, amelyek csak Berlinre és Münchenre vannak beállítva és hogy mit jelent az a szenvedélyes érdeklődés, ami az utóbbi időben a német tudomány, a német sajtó és a német politikai pódiumok részéről mindig erősebben és erősebben fordul a mi dunántúli svábjaink felé.

Kétségtelen, hogy az új népszámlálás dunántúli németségünk hatalmas, számszerű megerősödését is kimutatná.

De én még ettől a számszerűleg akár duplájára erősödött német kisebbségtől sem félteném magyarságunk életét, ha ez a magyarság ép, erős, egészséges lenne és főleg, ha öntudatában annyira magyar lenne, mint amilyen német öntudatúvá lett az utóbbi években a dunántúli svábság.

De akad-e olyan optimista magyar, - még statisztikusainkat is számítva, - aki a magyar népnek és a svábságnak faji, vagy jobban mondva népi öntudatát versenyre merné állítani egymás mellé?!

A magyarság népi öntudatlanságának tragikus mélységeiről külön tanulmányt kellene írni és feltárni történelmi, gazdasági, kultúrális és szociális okait. Most elégedjünk meg a rámutatással, mert alig hiszem, hogy akadna őszintén gondolkodó magyar fej, aki ezt az öntudatlanságot nem látná. Hiszen ezen a területen még az öntudat kiművelésére hivatott vezérkar tisztjei, a magyar tudomány művelői is alig léptek egyet-kettőt és erre a hiányra is az a német Isbert figyelmeztet, aki a német öntudat számára olyan bámulatos alapossággal felmérte a magyar középhegység (budai hegyek, Pilis, Vértes, Bakony) svábságát. Azt mondja Isbert:

- «Für das Magyarentum wird ein gewisser Stammeskarakter auch wissenschaftlich noch zu erfassen sein. Aufgabengebiet einer ungarischen Volkskunde!»

De hol vagyunk még attól, hogy a magyarság lényegének tudományos meghatározása kialakuljon? És hol vagyunk attól, hogy ezt, a nép kutatásából kialakított tudományos öntudatot, a szellemi kereskedelem szervei: művelt középosztály, sajtó, rádió, stb. - a nép anyatestébe visszavigyék? Nem is beszélek arról, hogy van-e olyan szellemi kereskedelmünk, amelyik a néppel való szerves kapcsolata révén ezt a vérkeringési munkát elvégezni tudja?

Kényes kérdés! De ki kell mondani a választ: a magyar művelt középosztály és a közvéleményt irányító sajtó igen nagy része, még túlságosan frissen asszimilált ahhoz, hogy ennek a munkának elvégzésére megfelelő érzéke legyen.

Irodalom, művészet?!

Szándékosan említem őket külön és utoljára. Mert a népi öntudatot kevés irodalom és művészet kereste olyan önmarcangoló, lázas gyötrődéssel, mint a magyar. A magyar népi öntudat ösztönös keresésében költőink, íróink, muzsikusaink, festőink árva elhagyatottságban, meg nem értettségben, de meg nem szakadó folyamatos harcot vívtak.

Nincs még egy irodalma a világnak, amelynek nagy költőit annyira gyötörte volna a véres kérdés: mi a fajtám, honnét jött, mi a sorsa, mi az értelme, rendeltetése, hivatása?

Csak a nagy láncszemeket említem: Zrinyi, Csokonai, Vörösmarty, Arany! És legvégül az elátkozott Ady! Volt-e magyar, az ostoros Széchenyi István óta, aki olyan lobogó fáklyát gyujtott a magyar öntudat éjszakájában, mint ő?!

De ők költők voltak, képzelődők, felületesek és pesszimisták. Riasztók és rémhírterjesztők. És velük szemben állt mindig a «statisztikusok» optimista serege, kivont karddal őrizve a «magyarság önbizalmába és erejébe vetett hitét».

Pedig ha a magyar tudomány, - a statisztikai is - csak századrészét végezte volna el az öntudatosítás munkájának, az értelmi szakaszon, mint amit «képzelődő» költőink végeztek az intuitív területen: de könnyű vállrándítással fitymálhatnánk most a germán éhségnek Dunántúlunk felé való ásítását és milyen vidám szívvel nézhetnénk a mérkőzés elé...

A mérkőzés elé, ami már folyik... Még csak tapogatódzó, felderítő részében, de távoli, döntő csatájának dübörgését megint csak költőink fínom szeizmográfja rajzolja elénk.

Kár ezeket a szegény költőket lesajnálni. Igaz, hogy anyagias korunk, még a régi jó patópálos világnál is érzéketlenebb lett az olyan szellemi és etikai erőkkel szemben, mint amilyen a költői divináció. De éppen azért kell külön és sokszor figyelmeztetni arra: a költők jajdulása, rémlátása mindig a szegény, öntudatlan nép veszedelmet sejtő ösztönének sikoltása volt! Sokszor megmagyarázhatatlan és a kortársnemzedék számára érthetetlen.

De azért a magyar Isten és saját elszánásunk óvjon bennünket attól, hogy, - mint annyi régi, nagy költőnket - Illyés Gyuláékat is csak a keserű századok igazolják...