Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 7. szám
Kozma Lajosnak szeretettel
A szél lengeti széleid,
Nehéz sötét. - S hol felhőid osonnak el,
Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd...
Súlyos teher e földi lét nekem.
Úgy mondják, mély álomban meggyógyulhatok.
De nem lehet, aludni nem tudok.
S a lelkem gőgjén nem változtatok.
Oh némely ember alszik zsákokon,
Befal, ledől s horkolván sose lát
Bozontos mellű éjszakát.
Mint tófenéken furcsa limlomok
S a furcsa népség, mely ott imbolyog:
Olyan vagyunk. - A nyelve hogy pörög
Egynémely utcalánynak s hogy röhög, -
Az udvarlója nem tetszik neki, -
Bandzsít, kancsal, kopasz görög.
S egy katona megy ott, a lábait veti,
A bátorságát mind mellén viszi
S az árokparton ördög ráncigál zsidót
S egy sékelt ad neki.
Oh nagypénteki részegek, dicsők,
Hogy belefeküsztök a szélbe, - nők
Nem kellenek már néktek s földi fények,
Úgy száguldoztok, mint a vőlegények.
Oh elhamvadni volna jó
És feltámadni megint részegen...
Részeg király volnék egy nagy hegyen.
E hegynek én vagyok királya, - mondanám...
S az özvegyasszony dolga jó legyen,
S anyámra gondolnék a sírba' lenn.
Oh elhamvadni volna jó,
Buzgón álomba kezdeni...
E részeg éjszakán hadd jósolok:
Hiába futsz ott fenn aranygolyó,
E föld súlyos-beteg, mint én vagyok.
Az inség itt a törvény, sírjatok,
Mert sírni kell ám nektek mindezen,
Hogy nincs termésetek e földeken,
S ha van, - elönti öt folyó.