Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám · / · FIGYELŐ
Vannak arcok, kikre első látásra ráösmerünk. Kakuk Marci! Húsból, vérből, lélekből való. Senki mással össze nem téveszthető egyéniség. S éppen ezért «minden joggal felruházott» szószólója, művészi megtestesítője a vele rokon csavargók seregének. Kakuk Marci, élsz és jó ösztönödre, helyes tapintatodra vall, hogy éppen Tersánszkyt szemelted ki irodalmi apádul. Hozzád rendeltebb nemzőre aligha akadhattál volna. Ezzel a tanuságtétellel le is róttam már a lehető legnagyobb bókot úgy előtted, mint megíród előtt.
Minden eleven élet puszta létezésével bizonyítja, hogy van egy teljes, kerek valóság, amelyből származik. Kakuk Marci világa azonos is, nem is, a mienkkel. Mozdulatai, arca, sorsa ösmertek előttünk, tudjuk róla azt is, amit írója elhallgat. Hála az elmondottak konkrétságának, hézag nélkül épül fel előttünk alakja. Hiszen a mi valóságunk faragta, ütötte, verte azzá, aki: piacok porába kicsapott csirkefogóvá. Ösmerjük, de első percben félre is ösmerjük; kómikusnak látjuk. De tévedésünk mihamar kiderül: Kakuk Marci nem kómikus, hanem groteszk. Groteszk, mint a Notre-Dame szörnyei, melyek a látományos hit országából ereszkedtek le a székesegyház ereszére; mint a zsiráf, mely számunkra idegen tájról, valami kihalófélben levő természeti forma-rendszerből tévedt közibénk; mint Don Quixote, akinek színigazsága rögtön kiviláglana, ha otthon marad, a maga erkölcsileg magasrendű lelki hazájában. A groteszk nem egyéb: idegen környezetbe tévedt szépség és harmónia. Egyben megindító és félelmetes is. Megszégyenít, ha szembe merünk nézni vele, mert letöri elbizakodottságunkat. Már-már azt hittük volt, hogy a bennünket körülvevő társadalmi valóság, maga az egyetlen igaz valóság, hogy a mi látásunk a mindenség hiteles mértéke. De a groteszk kilendít bennünket központi helyzetünkből. Más világok létezésével megfenyegeti biztos polgári egyensúlyunkat.
Kakuk Marcit kétlakisága jellemzi. A mi társadalmunk és az ő lelki valósága kettős présében tömörül szilárd elevenné. Úgy lép kalandjai színterére, mint valami szegény tökéletlen kótyagos csavargó, aki nem tud a mi társadalmi közösségünk fenkölt magaslatáig emelkedni, de mire alakja kibontakozik előttünk, érezzük, hogy egy a mienknél ősibb, természetesebb és tisztább emberség képviselőjével találkoztunk. Az a látszólag kiszolgáltatott tekergő, aki szenvedései és megaláztatásai során se lopott soha, szemünk előtt lopja le a társadalom képéről a magasztos álarcot. Nem ő kómikus, a mi mechanizált világunk válik kómikussá mellette. Környöskörül mindenki egy rákényszerített vagy önként vállalt szerep kalitkájában vergődik. Ő szabad egymaga. Kudarcot is csak azért vall, mert egy síneken járó világba került. Persze, hogy ártatlan ravaszkodásán minduntalan kifog az a nagy gép, mely épp azért becsaphatatlan, mert gép. De minden vereségében mégis legyőzhetetlen ő marad, a furcsa csavargó, kinek mosolyától áttetszővé válnak intézményeink. Kiderül, hogy ez a becsaphatatlan világ nem egyéb, mint becsapás, mely eszközöket csempész a célok helyébe s ahelyett, hogy társadalmi berendezésünket az ember szolgájává magasztalná fel, úrrá teszi azt felettünk. Istent, az eszmét, a természetet, szóval valódi nagy urat szolgálni, megtisztelő és nemesítő hivatás. De mindenkor kómikusnak látták, ha a szolga terpeszkedik a trónszéken s magára ölti a királyi palástot. Kakuk Marci leleplezi azokat a kis- és nagypolgárokat, gazdag parasztokat, csirkefogó hivatalnokokat és úrhatnám csirkefogókat, kik emberségüket, boldogságukat feláldozva, zsebük meg hiúságuk felduzzasztását tűzték ki törekvésük céljául.
Kakuk Marcinak, mint minden élőlénynek, családja, múltja, története van. Sokkalta régibb ő papírra vetett képénél. Ősei között a nálánál keményebb és gonoszabb vágású Villont említhetjük, s irodalmat keverve anyától lett emberrel, Till Eulenspiegel jut eszünkbe. Derekas családfa. Ha Kakuk Marci számot tartana a kamarási címre, megkaphatná. Dehát éppen az, hogy nem kell neki...
Tersánszky, az író, sose lehetett el Kakuk Marcija nélkül. Ott kísért már legrégibb lírai viziójában, «A tavasz napja sütötte...» szépséges novellában. Ő az a faun, akire a fűbe heveredett költő leselkedik, ő az iskoláskölyök, ki féktelen boldog ugrándozással olvad bele a tavaszi táj mámorába. Ő a korai Tersánszky-elbeszélések visszatérő alakja, a gyerek, aki rejtélyek közt botorkálva ráébred az élet és a halál fintoros merevségére. Natasa, «A margarétás dal» férfi-bolond nimfácskája, édes húga néki. Kakuk Marci nyomorban és piaci piszokban botorkál, Natasát a háborús földindulás és saját fékeveszett érzékei hurcolják végig a megalázó szeretkezések során, de egyikükön se fog a mi útaink szennye. Az idegen anyag lepereg tiszta, másfajta bőrükről.
Lássuk csak, milyen is az a világ, melyben Tersánszky elindítja Kakuk Marcit és testvéreit: a legeldologiasodottabb, a legnyomorultabb az minden világok közül. A felületek kemény, kegyetlen valóságát sehol sem töri át egy boldogító sugár. Megrendíthetetlen vaskényszerűség zordon tájait járjuk. Ez volt a nagy Maupassant kis világa is, melyben törpévé zsugorodik minden. Nincs itt más monumentalitás, mint a reménytelenségé. Dermedt polgári fátum, melyben minden érintkezés csődöt mond. Látszólagos egyéniségünk a legkegyetlenebb börtön, mert elzár a közösségtől. Társadalmunk csak arra való, hogy elnyomorítsa bennünk a természet két nagy parancsát: az éhséget és a szerelmi kívánást. Mint minden társadalom, úgy ez is saját képére teremtette a hozzárendelt természetet; az étvágy kíméletlen éhséggé, a szerelem párzási kényszerré gépiesül. Nincs menekvés, a mennyiség végleges győzelmet arat a minőségen. Így Maupassant világa. De Tersánszky egy földhöz kötöttebb, fiatalabb ország szülötte. Magyar, s ráadásul még vidéki is. A nyelv, melyen megszólal, nedvét, képeit az őstelevényből szívja. A görbe-gurba megyét, melyben az író felcseperedik, primitív parasztok lakják, magányhoz tört szőlőgazdák, babonás bányászok. Kisvárosa nagy falu csupán, munkásait alig-alig legyintette meg az iparosodás szele. Itt a szocializmus még csak furcsaság. A bányaüzem afféle feudális formákat ölt; az igazgató úrék személyében, életmódjában üzleti ravaszkodás, főúri nembánomság, patriarchális önkény ötvöződik hamisítatlanul magyar ötvénnyé. Mindebből az következik, hogy Tersánszky is más lett, mint irodalmi apja. Vadabb és gyermekdedebb. A feudális csökevények, a paraszti szomszédság megakasztja a magyar Maupassant-t polgári kiteljesedése útján, de megmenti egészségét. Tőről-metszett szavai bevirágozzák kietlen jelentésüket. Itt-ott, a felcsendülő gyermekkacaj, egy nagyanyó kántáló imádsága, egy siheder csikói viháncolása ablakot tör a börtönbe. Ránkboruló, mágikusan izzó alkonyatok sejtetik velünk, hogy van még más is, mint a mi rabságunk. És Maupassant óta évtizedek teltek el. Tersánszky átéli a világháborút, mely meztelenül és közérthetően tárja fel előttünk azt a társadalmat, amelynek legkövetkezetesebb betetőzése volt. Nem csoda, ha két szép regénye: a «Viszontlátásra, drága» és «A margarétás dal» éppen a háborút választotta nem csak hátteréül, de cselekvő hőséül is, mert az óriás gyilkolásban az ember otromba eszközzé, gyúrható anyaggá silányul. Ime a fenyegető szépségű mágikus alkonyok tűztengerré dagadva hamvasztják el felhalmozott romlandó kincseinket; az ösztönök vadállati erőszakká fajultan törnek ránk; megéljük egy világ öngyilkosságát. Srapnellel, sebekkel és ocsmánysággal verik belénk a leckét: ember, ne hagyd magad.
Nem mondom, hogy Tersánszky regényalakjai tudatosan levonták a szörnyű iskola tanulságát. Nem hősök, nem világboldogítók, nem szentek ők. Csak kisdedek, kiket sorsuk kilendített a társadalomból. A könnyebbik végén fogják meg a dolgot. Letérnek a vérrel mosott, elértéktelenedett bankókkal kirakott főuccáról és tiszta szívvel menekülnek a züllés ösvényére, mint Natasa. Vagy be sem fordulnak a mi korunk kapuján - megmaradnak a háború előtti világ csökevényes tompaságában, mint Kakuk Marci. Nem azáltal a világ által diszkreditálják a mienket, amely felé tartanak, nem a mennyország vándorai ők, de puszta létezésük is tanuságot tesz egy földi paradicsomról, melyből eredtek. S már csak azért is nézzük őket, mert ránk se hederítenek. Itt mutatkozik meg Kakuk Marci ősereje, mely elpusztíthatatlan mosolyával Tersánszkyt magát is megbűvöli. Kakuk Marci kézenfogja megíróját s kivezeti őt a tragikus valóságból. Ezentúl együtt vándorolnak, elválaszthatatlanok. Látjuk, hogy válik Tersánszky, hősének keze alatt, páratlanul derűs, meleghangú humoristává. Viszont a jó társaság Kakuk Marcira is kihat, egyre bensőségesebb, ötletesebb, szeretnivalóbb. Fejlődése, mint minden élőé, természetesen nem mindig egyenes vonalú. Első találkozásunkkor az izmos csalódásoktól és tenyeres-talpas keserűségtől agyonpofozott siheder tán emberibb, keresetlenebb, az «Amerikai örökség» önnön csínyeiben és szójárásában tetszelgő legényénél. De minapi kalandja ismét új vonást ír a régi arcra, mely megtisztul, megfinomodik. Groteszksége humorrá szelídül. Talán, mert az ellenfél időközben oly alaposan elvesztette hitelét, ellenállása csökkent, nem a régi töretlen többé; foszlott rongyain minduntalan keresztülfujdogál Kakuk Marci igazsága. Szelét is vették már sokan, nem kell azt már anyira erősgetni. Ne feledjük - ha Kakuk Marci a háború előtti kor színteréről szól is hozzánk - mi, akik halljuk, és Tersánszky, aki megszólaltatja őt, tudjuk már: az urasági udvar, melyben csavargónk jelenleg kertészkedik és szeretkezik, egy letűnő társadalom ittfeledt szigete. Nem érdemli nagyobb haragunkat. Hadd örüljünk még kissé azoknak a szeretetreméltó dolgoknak, melyekkel megkínál bennünket. Az illatos melegágyaknak, a bőséges uzsonnáknak, a családtaggá tollasodott papagálynak s a szerelmetes és pletykás asszonynépnek. Úgy sem fenyeget állandósággal ez a háztáj. Már mikor Kakuk Marci először lépett a városka vérfoltos kövezetére, komor hang búgása figyelmeztetett rá, hogy az a gyöngyélet, melynek részeseivé válunk, amúgy sem tart örökké. Kezdettől fogva sejtjük, hogy az uraság rózsakertje mögött fenyegető titok lappang. Kár azért, hogy el kell menni innen. Kakuk Marcira ráférne a pihenés. Utóbbi időben ösztöneinek ifjú mohósága lehiggadt, örömest olt rózsát és ölelésébe némi elernyedésre valló ábrándozás vegyül. Hiába, nem kerüli el azt a fészekrakási vágy, aki valóban él. Lám Kakuk Marci, mint a kisgyerekek és a vének, majdnem bölcs már. Ekkor csap bele a kastélybeli idillbe a zendülő bányászok dinamitja s hősünket tovább kergeti útján. Pedig jó szívvel szánnánk neki egy nyugodalmas szép pihenést, az urasági kert és konyha kis földi paradicsom-pótlékában. Sajnálkozásunkat még növeli, hogy a zendülés kívülről eredő erőszakos beavatkozás hősünk életébe. Hiába tudjuk, hogy az összeesküvés kezdettől fogva ott lappang a háttérben - megfeledkezünk róla, mert nem veti árnyékát az előtér derüjére. Váratlanul ér bennünket kilobbanása s esetlegesnek érezzük. Fáj beletörődnünk, hogy ez a gonosz világ nem tűri meg a Kakuk Marcik boldogulását. De ennek a keserű igazságnak példázására felesleges a történés egységes dallamát egy más tájról jött hanggal megbontani. A kollektív lélektanból sercent zendülési probléma nem illeszkedik bele szervesen a Kakuk Marci másízű, egyéni történésen épült sorsába. Tagadhatatlanul érdekes és Tersánszkyhoz méltó bemutatni, mint korcsosul századunk fordulóján felemás összetételű társadalmunkban duhaj virtussá, egyéni bosszúvá, a polgári világ megannyi álorcás fintorává a szociális megmozdulás is. De ezt a bonyolult és sokrétű folyamatot nem lehet egy odavetett epizódban gonosz kis «Satan ex machinává» sűríteni, hogy egy egész más lelkivilágú történetet oldjunk meg vele. Amit a zendülőkről mond az író: eleven is, jó is, de kevés. Vannak témák, melyeket nem szabad futólagosan érinteni, különben sorsot példázó szimbólikusságuk genre-képpé könnyül. Amikor Tersánszky Kakuk Marcit egy új, kialakulatlan eszmevilággal szembesíti, olyan ellenfelet állít neki, aki túlnő nemcsak a könyv, de hőse méretein is. Sajnos, valószínű, hogy minden eljövendő társadalom magában hordja a gonoszság, az eldologiasodás csiráit, s idők multán az örök Kakuk Marcik gyermekded csirkefogósága ismét leálcázza «örök értékű igazságait». Hiszen hősünk küldetése az, hogy fölfedjen mindent, ami elvénhedt, valótlan, megmerevült. A zendülésbe keveredett Kakuk Marci azonban nem tölti be szerepét. Bukása csak a zendülők álarcát rántja le - nem a zendülését. Mert csecsemőt, embriót, a meg nem valósultat lehetetlen meghazudtolni. Nincs komolyabb arc a születését váró emberiségénél. Leleplezni csak a multat és a jelent lehet. Szeretnivaló Kakuk Marcink elégedjék meg azzal, hogy ránk pirít, bennünket szégyenít meg őszinte emberségével.
[+]