Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám
Reggel, ha serkenek,
mindétig rettegek
s álom öreganyám százrétü szoknyáját
fejemre terítem,
köribém kerítem:
ne lássam a napfény jeges hasadását.
Akár a szivbéli
magzat, mikor érzi,
hogy meleg búhelyét immár ott kell hagyni,
s viaskodik váltig
perce szakadtáig,
éltető fészkén, hogy lehessen maradni.
Ugy én is menekszem,
csak visszaesengem,
azt a lágy, mennybéli eszméletlenséget
s ha mégis ébredek,
rívok, mint a gyermek,
mikor elhagyja a boldog anyaméhet.
Ő is, mintha félne,
szakadni a létre,
mintha sejditené, mi sors vár reája,
én is tudom, reggel,
mire eszmélek fel,
nem örömre, ámha csúf vesszőfutásra.
Hogy már ne ébredjek,
többé ne szenvedjek,
öreganyám álom, fujd el mécsvilágom,
itass meg máklével,
legyen mindig éjjel,
minek botladozzam künn a napvilágon.