Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám · / · DIENES VALÉRIA: AZ INTUICIÓ KÉRDÉSÉHEZ

DIENES VALÉRIA: AZ INTUICIÓ KÉRDÉSÉHEZ
Az intuíció alkalmazása

Mondottuk, hogy az intuíció az ismeretszerző munkának magától jelentkező (vagy nem jelentkező) tényezője. Inkább alkalmazódik, mint alkalmaztatik. Az érzéki empíriát megalapozó érzéki észrevevés tárgyszerűségének forrása. Érzékszerveink adatainak tárgyszerűsége eszméletünknek az érzékelésben foglalt azonosulása az anyag valamely arculatával, melyről az érzékelés beszámol. Az érzékletben az eszméletbe törő anyag intuíciója a főelem, az a tényező, melynél fogva az élmény kilép az eszmélés alanyias természetéből és rámutat az eszméleten kívül valóra, annyiban, amennyiben arról az alanynak életfenntartása szempontjából tudni kell. Behordja az anyagi világ üzeneteit. Az anyagiság intuitív megbeszélése tehát lényeges része észrevevéseinknek, melyeket ezen objektív magra tapadó emlékezet-adatok tesznek ismerőssé, egyénivé, mienkké. A személyes mult érdekeltségei ráborulnak az anyag intuíciójára és termelik a tudatos, használható, tárgyformájú érzéki észrevevést, mely beszámol az anyagról s eszméletessé teszi bennünk az anyag történéseit azzal, hogy a maga személyes és az anyagénál nagyobbléptű ritmusával az anyagi vibrációk billióit feszíti egyetlen minőséggé. Így teremti az eszmélet feszültségének mértéke az eszméletet útbaigazító érzékelt minőségeket, színeket, hangokat etc., az élő testekben erre a célra kialakult műszerek, «érzékszervek» munkájával. Az érzékszerv az intuitív ritmus-felvevő, az eszmélet a ritmus-sűrítő, a maga feszültségének mértéke szerint készült minőségeket kitermelő tevékenység. Ez az érzéki intuíció az eszmélet anyagismeretének alfája, melyre minden egyéb anyagismeret akasztódik, s melynek a közvetlen eszmélésben a minőségek, a meggondolt eszméletben az észrevevések felelnek meg.

Az anyag szerkezetének megismerésében viszont az értelmi intuíció vezet bennünket. Az élettelen anyag az egyetlen valóság, melynek alkata értelmünk tagoló természetének megfelel s melyben ez a bennünk uralomra fejlődött szellemi képesség otthon érzi magát. Az anyag szerkezete s az értelem tagoló természete azonos törvények szerint alakul s így az anyagot az értelem a maga kategóriái szerint és mégis végső értelmezésben egyszersmind átélésszerűen is veszi tudomásul. Ez a jelenség az oka annak, hogy az anyag fizikája az anyag metafizikáját is szolgáltatja. Az anyag természetét megvilágító matematikai látás a pithagorasi «szám»-tól, a newtoni differenciál-on át a modern funkcionálszámításig, egyre pontosuló matematikai műszerekkel az anyagban egyre növő valóságfokot ér utól, mert a «szám», a «differenciál», a «funkcionál», a «tensor» mind az élettelen anyag szemléletétől áthatott értelem fegyverzetéhez tartozik, mind e szemléletnek az eszméletben való fejlődéstermékei és természetszerűen találnak rá az anyag viselkedésében azokra az izületekre, melyeknek szemléletéből származnak. A tudomány, mely «exakt»-nak mondja magát, e gondolkodó és kutató fegyverek használatában, mint az emberiség folytonosan finomodó és szövevényesedő kollektív érzékszerve jelenik meg, melynek feladata egyrészt új minőségek kikémlelése a valóság hatásszövevényéből, másrészt a meglevő minőségek együttesében nyilatkozó szerkesztéstörvényeknek mind behatóbb megismerése.

Az anyagismeret átélése tehát bizonyos mértékig elárulja az anyag és eszmélet természetének mély ütközéseit. Az érzékletben az eszmélet s anyag érintkező, sőt azonosuló pontján fellép a lélekszerűnek az anyag lazultságát nagyfeszültségű tettel minőséggé szorító ritmusa. Az eszmélés tehát nem az anyagélmény mását, hanem koncentrált felmarkolással való valamilyenséggé öntését tartalmazza. Az anyagélményt nem tudja másolni, mert munkája más síkról való. Minthogy nem másolhatja, minőséggé sűríti s az anyagról az eszmélet számára bizonyos számú minőségtípusból élő kaleidoszkóp-képeket vesz, hogy azután az értelem nevű működéssel keresse a minőségseregek csoportosulásainak törvényeit. Ebben a munkában másodszor botlik saját másrendűségébe. Értelem nevű képességével kereteket készített minden lehető élmény befogadására. E kereteket kategóriák, fogalmi tagozódások gyanánt elfogadta. Szeretné, ha minden anyagélményét beléjük illeszthetné. Minthogy azonban a tagozódások kedvéért előbb saját természetén kellett módosítania, saját folytonosságát megtörnie, felízelnie, ismét az anyagiság és szellemiség ellentmondásának kapui előtt áll. Az eszmélet az értelmi formák elfogadásával előbb saját kerettelen folyamatosságát hazudtolja meg. Előbb saját természetén kell csorbát ejtenie, hogy munkamódszerét az anyag képére és hasonlatosságára mintázza, azaz logikát és matematikát teremtsen, azután magyarázhatja csak az anyagot. Ez a részletes behódolás teszi lehetségessé, hogy az eszmélet az anyag szerkezetét intuitíve megélhesse; de viszont azzal, hogy a munkamódszer megválasztásában az anyag irányítását fogadta el, veszélyt teremt az önmagára irányuló meglátások területén. Elérte, hogy az anyagot, melynek ismeretén orgánumának boldogulása múlik, abszolút mivoltában ismerheti; de a nyert formák megismerésének természetes formáivá lettek s most elkísérik őt oda is, ahol a formák már használhatatlanok, - a szellemiség tartományába.

Az eszmélet csak értelmén át veheti intuitíve tudomásul az anyag alaptörvényeit, de az anyag átélése kedvéért alakuló logika az eszméletet eredeti természetétől távolítja. A logika nem más, mint az anyag természetének az eszméletbe költözése, ezért mondatik az intellektus a szellemi erők legalsó fokának, mely egy a szellemnél kezdetlegesebb valóságnak a testesség érdekeitől kívánt megismerésére és kezelésére alakult. Az anyag ismeretében az eszmélet, mely lényegében szellemszerű, nem juthat el az átélésig másképen, mint úgy, hogy e munkában az anyagiság természete szerint átmintázódik s ez a szükségszerűség teremti az értelmi működéseket. Az eszmélet tehát eredetiségének meghazudtolása árán intuálja az anyagot s ennek a munkának az értelem teljes fegyverzetében való kifejezésre jutása teremti az élettelen anyag tudományait.

Egészen más jelentésű a szellemi valóságok intuitív megismerése. Az értelmi szerkesztmények, az eszméletmunka logikai megszokásai, a fogalmasítások itt nem mint segítő, hanem mint gátló körülmények szerepelnek. Az értelem érzi: a szellem más, mint mondani tudom. A szellemiségről szóló beszámolóiban több a tagadás, mint az állítás. A szellemi valóságokról csak intuitív munka szolgáltathat igenléseket. Ez annyit jelent, hogy a szellem metafizikája nem lehet szerkesztményes eredetű. Fogalomépítményekkel lehet az anyagot rendezni, átvehetővé, hozzáférhetővé tenni, de az anyagot megadni, a kijelenteni valókat megtalálni csak a szellemi lét nagyfeszültségű empíriájában, az intuitív átélésben lehet.

Honnan e nehézség? Miért marad az élő szellemiség lüktetésétől idegen minden szerkesztményes eredetű szellemtudomány? Miért érzi üresnek és elégtelennek a szellemi valósággal érintkezésben volt lélek a legpompásabb fogalomépítményeket? Miért hideg a «kis» Teréziáknak a teológia? Mert a fogalmi szerkesztményekkel az anyag szemléletében szerzett készség tartja bevonulását a szellem tartományába, hol sokat meglát s abból sokat elmond, de a szellemiség legsajátosabb s már az imádkozó gyermekben is élő alapvonásait nem tudja utólérni.

Ebben a nehézségben a szellemiség természetének fel nem ismerése a tettes. A szellem gyökeresen és maradék nélkül más, mint az anyag. Nem érti ennek ismétlődéshajlamát, mely a törvényalkalmazás feltétele, mert lényegesen megújuló, önmagát szüntelenül újrateremtő s a réginek visszatérését nem ismerő valóság. Nem járhat az anyag minimális munkájának takarékos útján, mert önmagán túláradó bősége néki pazarlást diktál, a maximális erőkifejtés, a fölösen adódó munka keresését sugalmazza. Nem osztozhatik az anyag közömbösségében, mellyel az történéseit gördíti, mert lényege a hasonlóival tartó együttérzés, minden történésének szimpátia-jelenségek a forrásai. Nem szóródhat széjjel az anyag otthonául szolgáló térbeliségben, mert nincs helye; lényege az időárasztásból fejlő egyéni tartamosság, amely multtá és jövendővé táguló jelenek növekedő hordaléka s tértelen feszültséget állít az anyag térbeli szétlazulásával szembe. Nem vállalkozhatik arra, hogy osztozkodjék az anyag ezerféleképen engedelmes széttagoltságaiban, mert mindenének mindenével való összehatoltsága, átjárattatása ellentmond a daraboltatásnak, mely élő valóságból élettelen fantómot csinál. Már pedig mindezek az anyagot jellemző vonások, ismétlődés, törvénykövetés, munkaspórolás, közömbösség, térszerűség, széttagoltság s még sok egyéb, mind az elme szerkesztő munkájának feltételei, ezek nélkül fogalomalkotás, fogalomépítkezés nem gondolható s az a valóság, melyet a mondottak ellentétei jellemeznek, bizonyára nehezen engedi át magát fogalmi kezelésnek és építő feldolgozásnak.

A teremtődő alakulás, a maximális tevékenységre törekvés, a szimpátia-szétáradás, az egymásba hatoló élmények tartamossága ellenáll az építkező munka alkalmazásának és a közvetlen átélés intuitív munkáját követeli. A szellemiség intuitív metafizikája, mely e forrásokból táplálkozva ki volna alakítható, e valóságok alaptermészetének megvilágításával a szellemi tudományokban olyan munkára vállalkozhatnék, aminőt a matematika az anyag természetének kutatásával végez az anyag tudományaiban. A metafizikának ily értelemben ki kellene lépnie a tudományok csúcsán élvezett díszes elszigeteltségéből és minden szellemi tudományba szüntelenül beavatkozó vezető tanulmánnyá kellene válnia. Pl. a tartamosság gondolatának keresztülvitele fundamentumában ingatná meg az egész történelmi materializmust, az eszmélet maximális munka felé tartásának elve teljes kivitelben viszont véglegesen sorsukra bízná az eszméletaljának materialisztikus kiindulású «analitikus» iskoláit.

Az intuíciónak e két szélső megismerésterülete között van egy harmadik, a kettőt kapcsoló munkatere s ez az anyagba ömlő szellemiségnek, az életnek tartománya.

Az élet önmagára irányuló megismerése elsősorban intuitív munka. A föld színén eláradó és egyre továbbteremtődő élet boldogulása valamilyen tudásformát követel. Itt a tudás szót tágítani kell. Nem csupán az eszméletileg formulázott ismeretet, nem is az eszméletileg formulázatlan, de immanens ismeretet mondjuk vele, hanem minden fogalmasítástól, képszerűségtől érintetlen, a tettben munkás, ott felhasználódó, cselekvésre váltott, színrehozott valóságvállalást. Ez is tudás. Az eszméletileg kormányozott tettekkel használt törvény bizonyos értelemben és döntő értelemben, tudott törvény. A tudást lehet elcselekedni is, nemcsak elmondani. Ilyen elcselekvések árán életfolytatódást nyerni legalább oly kritérium, mint az elmondott tantételhez igazolást fűzni. Kísérleti bizonyítékul ér annyit a faj fennmaradása, mint a várt fizikai, vagy kémiai folyamat bekövetkezése.

Ezek a cselekvés-intuíciók, tettbeburkolt törvénytudások, melyek a világegyetem rendjének ősi ismeretformáit készítik elő. Ez az intuíció tulajdonképen törvényérzés és törvényfeldolgozás. Előkészíti a megfontolt eszmélésnek tudatos törvénymegállapításait, tapasztalatból merített rend-impresszióit, melyekre majd a formális logika épül, mikor a cselekvés törvényeinek az eszméletben leendő belső megvilágosodása megengedi. Míg a cselekvésbe merülten az élet megtartásában színrehozzák a törvényt, addig munka-intuíciók, melyek életismerők, amennyiben életfenntartó cselekvésformákban beszélnek. Később e cselekvésforma majd a beszédszerveken át szókban való beszélés lesz, s akkor a szók szimbólikus reflexrajain át valami megnyílik, ami eddig zárva volt, valahol világos lesz, ahol eddig sötét volt, - metafora nélkül és talán legpontatlanabbul szólva, - a tettformák belsejében gondolatformák születnek és elindul az életismeret eszméleti munkája.

Ezzel a kutató lélek új nehézségek elé kerül. A tettbeburkolt intuíció formulát akar, holott lényege, hogy formulázhatatlan. Megszületik a cselekvés-intuícióknak a valóság telítettségétől megfosztott üres gondolatbeli formája, a törvény a rend indukciója. Törvényt játszottam és fennmaradtam, - mondja az élet, - tehát törvény van. És alapot vet a logikának, melynek fogalomkészletében már a cselekvő mult hagyatékai nyersanyagul készen várnak. Íme az extralogikum, az intuitív élettalaj, melyből a logikailag megalapozhatatlan indukció fakad.

Miképen fakadhat? Miképen játszhat az eszméleti megismerésre még képtelen élet érvényesen igazolt indukciókat? Miképen termelhet ki a formálisan nem igazolt és nem igazolható, az élet előretörésének tettformáiba rejtett megismerés az indukcióban oly alapot, melyre egész tudományos készenlétünk épül?

Itt van az intuíció tanulmányának az a pontja, melyből a materializmus szükségszerű elégtelensége látható. Az élettermelte igaz indukció, ez az intuitív törvénylátás és törvénykipróbálás, nem gondolható és nem lehetséges az életben immanens szellemi okozó nélkül. Valami tudónak kell az élő anyagon keresztültörnie, mert az élő anyag úgy viselkedik, mintha tudna. Valami törvénytapintásnak kell az élő anyag minden szemerjében dolgoznia, mert az élő szervezet úgy tesz, mintha törvényismeretre tanították volna. Az élő lények törvénytburkoló sikeres tetteiben tehát valami élettermelő- ismerés rejtőzik. Az eszmélő és formába öntött ismerésnek őse ez, valami lélekségnek ígérete az anyagon, mely kiostorozza belőle az életet s az élet szétáradásának sikerében megalapozza azt az eljövendő másik ismeretet, mely majd a magára eszmélő élet terméke lesz. Az élettermelő: s az élettermék-ismeretnek ezen a diadalútján - mely a világért sem marad részleges vereségek nélkül - győzelmi kapuk a következő nagy állomások.

A lenni akaró élet hatalmába töri az élettelen anyagot. Kijátssza ennek minimális munka felé sodró lustaságtörvényeit s egyre magasabbrendű orgánumokkal éri el azt a végtelen szellemességgel kieszelt, kivédett, kicselekedett energiafeltornyosítást, melynek lehullása mentén valósul a testek élete. Az anyag tehát itt a maga tehetetlenségtörvényeivel szolgálja a beléje törő, rajta áttörő és benne a saját megvalósulásai felé feltörő szellemiséget.

Mikor e szellemi törekvés hosszú erőkifejtések után, melyeknek «teremtés» a neve, eléri az eszmélet önmagára ébredésének pillanatát, akkor megjelenik az ember. A test szabadság-műszerré vált: A cselekvő testet nem az egyéni eszméletben fel nem ötlő és csak a testen átömlő spiritualitás, hanem a testen diadalmaskodó, látó lélek vezeti. Ez az ember teremtése.

Az így felvillanó testhordozta eszmélésnek tapasztalása intuitív. Az élettelen anyag felé intellektust fordít, önmagát, életmultját, szellemi jövőjét, lelki eredetét, lélekközösségeit pedig közvetlenül látja. Istennel társalog. Beláthatatlan szellemi pálya előtt áll, melyre a morális felelősségnek, szabadság-ajándoka ellenértékének, terhével és kincsével indul. Utasításokat kap, melyeket nem teljesít. A szellemvilág kapujára «Engedelmesség» van írva. Az anyag lázadhat és lázadva győzhet. A szellemvilágban a lázadás bukás. Az ember alig lépi át kapuját, engedetlenségben esik el. Az ószövetségi Szentírás beszélő szimbólumai szerint bünhődik. Megismerésformáiban jelentkező «elsötétülése» abban áll, hogy empíriája intellektuális lesz. Nem tartott ki a szellemiség nagyfeszültségű kínálásai mellett, annak közvetlen látása tehát elhomályosult benne. Megmaradt az élettelen anyagra nyíló tekintet, mely logikailag építhető exakt tudományt teremtett s annak nézésmódjait egyedülvalóknak ismervén, átvitte az életre, az eszméletre, a lélekre, a szellemre, a szellemi létre, és termelte a filozófia emberi történetén át a megnemértéseket, félremagyarázásokat, cáfolatokat, hithibákat, vallásbecsmérléseket, az anyagon túl eredő létnek nemtudását, a velejáró tudásmentő elméleteket s a belőlük folyó erkölcsi elszegényedést.

Így a lélek, mely a teremtve fejlődő vagy fejlődve teremtődő emberi orgánumban a maga teljes szellemi és erkölcsi fönségét szolgáló szervet kapott, sok részben maga esett szolgálatba. Az élettelen anyag szemlélete benyujtotta csápjait az otthonául szánt tudományon át a nem az ő mértékére szabott valóságok vizsgálatába. Valóban az emberi gondolkozás paranoiája állott csatasorba akkor, mikor az anyag szemléletére készült formák a szellem birodalmába kalandoztak felszeletelni és géputánzatokkal értelmezni ott a más erőkből táplálkozó életet és sorra teremtették az egyetlenegy gondolatkévébe szorított valóság különböző értelmezéseit azokban az «izmus»-okban, melyekké filozófiánk szétporlódott.

Így a testszolgálta lélek fokán az emberi ismeretben az anyag részéről a szellem felé történő visszavágás az az abszolút uralom, melyet az élettelen anyag szemléletétől sugalmazott logikánk formális tevékenysége minden ismerettartományban gyakorol. A megismerés tervszerű munkája a kezelhetőhöz nyúl s minthogy közvetlenül csak az értelmi munka kezelhető, minden ismeretszerzésünk értelemszerű lesz. A testben lakó lélek megismerésformáinak itt rejlik az értéke is, az elégtelensége is.

Minthogy a testhez kötött lélek megismerését ez az anyagra mintázódás zavarja, fel kell tételeznünk, hogy a testi kapcsolatoktól megszabadult lélek empíriája nem szenved az efféle torzításoktól. A testtől való fokozatos megszabadulásnak s e magasabbrendű ismeretfaj megjelenésének példáit látjuk különösen a morális vonal felmenőjén a szentek misztikus tapasztalataiban. A misztikus tapasztalat mindig formamentes és a maga eredetiségében elmondhatatlan. Tartalmilag mégis egészen világos és teljességben felülmúlja minden megszokott formájú emberi ismeret kielégítő karakterét. Titokzatossága nem az átéltek tartalmára vonatkozik, az egészen világos és magától értetődő adottság. Titokzatos benne a kifejezésre való eszközök hiánya, a másik eszméletbe való áttevődés szokásos formáinak használhatatlansága. Titokzatos benne jövetelének kormányozhatatlansága, megjelenésének küldésszerű, ajándékszerű volta, és a benne tartalmilag megnyilatkozó, kritikát, kétséget, félreismerést kizáró meggyőződöttség.

Ez a megismerés, mely a lélek uralmát már a maga ponderábilis kötöttségében is felvevő eszméletnek sajátja, természetes ismerésmódjává lesz a súlyos anyagtól megszabadított szellemiségnek. A «megdicsőült» test nem egyéb, mint a lélek uralma alá került test. Ez a test minden vonatkozásban a lelket szolgálja, tehát legyőz minden térbeliségből és súlybeliségből származó akadályt a lélek feltétlenül sikeres beavatkozásának erejével. A test megdicsőülése a testszolgálta lélek szándékának teljesedése s a test és lélek viszonyának történetében a harmadik fázis, melyben a lélek tökéletesülő továbbteremtődésének korlátai lehullanak. Az ilyen lelkiség a tér gátjainak, az anyaglátó értelem keretrendszereinek megszüntével csak átélő azonosulás módján ismerhet és minden tudása intuitív. A tudás közlése más szellemekkel nehézségtelen, mert az anyagtalan individuum nem különség, kapcsolatait mondatküldésekkel nem kell áthidalni, átélése átadás és közlés, egyéni látása közös látás, mert a szellemi lények közé csak az orgánumok emelnek választófalat.

Az intuíció a tiszta szellemiség természetes megismerésformája, melyet az anyaglátó értelemtől nem zavart állapotban a teljesség, a világosság, a mélység jellemez. Teljes, mert közvetlen és formák segítőmunkája nélkül való, világos, mert egyszerű szemlélet és nincs szókereső tagozódása, mély, mert a valóságból korlátlanul merít és nincs szüksége közvetítő munkaeszközökre.