Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám · / · DIENES VALÉRIA: AZ INTUICIÓ KÉRDÉSÉHEZ

DIENES VALÉRIA: AZ INTUICIÓ KÉRDÉSÉHEZ
Az intuíció értéke

E megismerésformának minden erénye és bűne igenlő természetből fakad. Állítani nagyon nehéz. Tagadni, cáfolni sokkal könnyebb. Hogyan nincsenek a dolgok, annak végtelen sok változata lehet s nem vagyok köteles választani közülök. Hagyhatom a határozatlanban a minéműséget s nem kell félnem a valóság szigorú kezétől, hogy meghazudtol egyetlen gesztusával. A «nincs» végtelen sokféle. A «van» csak egyetlenféle. Ennek a mindenkori egyenetlenségnek a maga eredetiségében való megkeresője csak intuitiv munka lehet. A valóságnak közvetlen érintése, a történésekbe való beleigenlés, a folyó léttel való egybeforrás csak az intuició vonalán kereshető.

Ennek a megismerésnek megvannak a maga fogyatékosságai. Használatának első nagy nehézsége, mely sok elmével elvetteti, az, hogy nincs hatalmunkban. Akaratunk nem hívhatja munkába, mint az értelmi működéseket. Ismeretlen lelki történések szeszélyeit követi s ha megjelent, pillanatoknál tovább fenn nem tartható. Ez a mélyenszántó és közvetlen ismerés nem a mienk. Mintha adatnék és elvétetnék. Mintha rejtett törvények játéka, vagy ismeretlen akarás önkénye tüntetné fel és tüntetné el a megismerhetetlen felé.

Van ebben a kezelhetetlenségben valami az emberi lét hajnalán lejátszódott morális tragédiából. Mintha ennek az erkölcsi bukásnak a szellemi élet vizein történő visszaverődése volna. A bűnbeesés erkölcsi karaktere az engedetlenség volt s az mindig szeretethiány. A szeretet engedelmes. Mindent megtesz, mindent elhisz, mindent elvisel. Az engedetlenség szeretetlenség. Az intuició kérhetetlensége a szellemi életben visszaverődő engedetlenkedés. A megismerésből is kihomályosult a szeretet, a valóságbamerülés átadottságának öröme. Nem szűnik meg, de alig csillan, mint az utolsókat pislantó mécsvilág.

Ha birtokoljuk, nem tudjuk közölni: szavakkal összemérhetetlen. Szóbaöntéséhez fogalmasítani kellene, azaz kivetkőztetni önmagából. Azzá tenni, ami nem akart s nem akarhat lenni: az értelemnek tetsző szerkesztménnyé. Máskép hogyan tegyük át más eszméletbe? Hogyan vegyünk rá más eszméletet az átélésére? Nem született a közös tartományban. Hogyan jusson oda?

A látók meghalnak anélkül, hogy elbeszélték volna, amit láttak. Valaki azt mondta, hogy azért beszélnek egész életükben. Nem készülnek el az igével, csak abbanhagyják. Az összemérhetetlenség végzetes és végleges. Az intuició nem ömlik mondatokba.

Mégis mindig róla beszélnek, megközelítik erről, arról. Fogalmasítás helyett át, meg átújuló képsorozatokkal, a nyelv művészetének a gyermeki egyszerűségtől a legmagasabb stílus-művészetig emelkedő változataiban. Ezt az elmondást nehéz érteni. Mert nem a holt mondottat kell átvenni, hanem a mögötte lüktető eleven mondatót. A valóságot, mely a mondottakat mondatja. Nehéz mondani, mert nem mondható, nehéz érteni, mert egyéni, egyetlen újdonatúj erőszolgáltatás kell hozzá.

E nehézségekből foly a kritikátlanság veszedelme. Ha átadhatatlan, akkor összehasonlíthatatlan. Ami szembesíthetetlen, azt nem lehet ellenőrizni. Belső megélés, valóság-üzenetnek állítja magát. Mi dönti el az értékét? Valósághordozó, vagy fantóm? Mi különbség van a valóságmegélés és a fantóm-élmény között? Miről ismerjem meg míg magamba zárom, hogyan kérdezzek meg róla más elméket? Ha igazat hoz, mérhetetlen lehet az értéke, mert belémszakadó valóságdarab. De hátha megcsal? Nincs módom megítélni? Érdemes vele foglalkoznom?

Ha be volna iktatva mozgáskészülékünkbe, ha reflex-járataink tengelyén elkormányozhatnók, válaszolhatnánk erre a kérdésre. De a szógépezetbe csak az érzékek, az emlékezet, az értelem kapcsolódik, az intuició szellemiségünk mélyeire mutató eszméletjáték, nem a szenzori-motor gépezetet járja; pályái a lélektani eszméletlenség útvesztőibe tünnek, ahol eltéved a kezünk ügyébe eső kényelmes keresés.

Íme tehát egy kedve szerint jövő-menő, nagy világosságokat kináló és nagy tévedésekkel fenyegető megismerésjelenség, mellyel az emberi tudás teremtődésének csarnokaiban szűntelenül találkozunk. Használjuk-e világosságaiért, elvessük-e tévedéseiért?

A kérdés illuzórius, mert az intuició ismeretszerzéseinkből ki nem zárható. Megismerő munkánk szűntelen kísérője, aláfestője. Tudtunkon kívül ott van az érzéklésen belül a fizikai világról számotadó észrevételeinkben, mint az anyagismerés magva. Átjárja más eszméletekkel való egyéni, művészi, tudományos érintkezéseinket s szándékunktól függetlenül adja azokban a legbensőbb, élethordozó mozzanatokat. Nem tehető félre, s bár nem kormányozható, számot kell vetnünk vele, mert nem szabadulhatunk tőle.

Nem volna kikapcsolandó akkor sem, ha kikapcsolható lenne. Kiválóságai a megismerésben felbecsülhetetlen szolgálatokat tesznek. Állító természeténél fogva a tudást arrafelé tágítja, amerre az értelmi eszközökkel való ismeretszerzésnek mind széles logikája, mind lapos empiriája tehetetlen. Az élet és az eszmélet tartományában az intuiciótól nem támogatott értelem botlást botlásra halmoz, mint az, aki otthon szerzett megszokásaival idegenben kalandozik. Másrészt az intuicióból fakadó tudás nagy valóságérték, mert közvetlen vétel, nem az értelmi formák keretrendszereiben előbb megszitált, megszabályozott, megkényelmesített ismerés. Ebből a közvetlenségből fakad helyes vétel mellett az intuició szavahihetősége, mert benne a tárgy egy lett az alannyal s ha a tárgy alanyosult is, az alany viszont tárgyiasult, mást ölelt és fogadott önmagává s a tárgyhoz oly közel ment, amennyire a maga szubjektum és a tárgy objektum volta csak engedhette.

Az intuició munkábavétele nem kizárólag e megismeréstünemény pár pillanatnyi előállásában rejlik. A feléje vezető úton már tevékenységbe lépnek az intuitiv képességeknek nevezhető szellemi készülékek, melyek az intuiciót előkészítik és lényegükben az ismerő alany és a megismerendő tárgy közelítésének folyamatai. Mind szimpátia-lények, próbálkozó és félig sikerült azonosulások a megismerendővel, a dolog és az elme egymásbamélyedései, melyek minden szellemi kutatáshoz szokott eszmélet megtapasztalásai közé tartoznak. Nem érzékelések, nem emlékezések, nem is logikai folyamatok, hanem kísérletező szembesedések, az alanynak teljes eszméletkincsével való rátapadásai a keresett tárgyra, idomulások, összeszokási folyamatok, a problémával szándékolt barátkozás tünetei, melyek a szokásos lélektanokban nem kaptak nevet, mert nem jutott nekik fogalmi különszoba, de a maguk eleven valóságában az intuició előőrsei, és elemzésük az intuitiv megismerés előkészítő folyamatainak rendszeres tanulmányozásához vezetne bennünket.

Az intuició értékelése metafizikai feladat és nem pusztán az intuició tényére, hanem az azt előkészítő intuitiv munkára is kiterjed. Az intuició felé vezető úton, a kísérletezések e vonalán, melyen az elme váltakozva merül különböző valóság-vizekbe, hogy azzal való áthasonulási lehetőségeit megízlelje, az objektivitás próbálkozásai mennek végbe. E próbák gyakran kimerevednek s a kristályos gondolatnak értelmi formáivá zsugorítják a keresett megismerést. Máskor nem találjuk a megfelelő valóságfolyamot, félúton megállunk, ez az intuitiv várás, a késlekedő egység feszült szomjazása. Ismét máskor téves azonosulások történnek, melyekből az eszmélet valamely kritérium alkalmazása folytán kijózanul s megjelenik a kutató elmében az, amit a tudós illuziónak, félrefogásnak, vagy «tévedés»-nek nevez. E munka többvonalú kivitele s e vonalakon megejtett egyértelmű keresések eredményeinek összevetése készítheti elő az intuició pillanatainak mindig váratlan, mindig ajándékszerű megjelenését.

Mindemellett az intuicióban nem kell valami szükségképpen titokzatost, vagy törvényfölöttit keresnünk. Munkája természetes folyamat, mint az értelemé, ha nincs is az eszmélet felületi jelenségeit irányító «akarat» uralma alatt. A tudományos intuició jól előkészített, de kormányozhatatlan jötte természettörvényekről tudósíthat. A művészi intuició váratlan felgyúlása valamely lelki valóság megszületésével, sohasem volt, most kezdődő létével egyértelmű, természetes lélektani tünemény. Viszont intuitiv az a képesség is, mellyel a lélek saját eszméletlen világán át tapogatóival a természetes fölé nyul és megérinti a misztikus tapasztalat ütőereit. A rendkívüli megtudások, a szellemi valóságok áthatásai, az isteni beavatkozások, az ember mindennemű felsőbb irányítása mind e megismerésforma ismeretlen erezetein át jut az eszmélés fénykörébe. Nem minden intuitív élmény misztikus, de minden misztikus élmény vezetőcsatornája az intuíció, az eszméletlen rétegek titokzatos életereinek felszínre hozója. A rendkívüli élmények, melyekről lelki értékekkel megajándékozott egyének, proféták, szentek számolnak be, mind az intuitív munka és az intuitív felötlések jellemvonásait hordozzák.

Az intuíció munkaköre tehát oly tág, mint a megismernivaló. Nincs terület, ahonnan ne hordhatna tudáskincset. Az élettelen anyag elektrón-rajaitól az élők országain át, a testbeöntött eszméletektől a nem testes lelki valóságok megérzéséig sehol sincs munkájának tilalomfája. Ha öntudatra ébredve hatalmukba kerülne, megadná a lét összes problémáinak megoldását.