Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám
Egyedül ülök itt, egy szobában, a város közepén és beszélek. Senkit sem látok magam körül, nem veszek észre egy fejet, egy szemet sem, s mégis azt kell éreznem, hogy meghallják, amit mondok. Nem figyelek a szavakra, amik elröppennek belőlem; a szavak csak eszközök, jobb híjján, emberek között, akik közölni akarnak egymással valamit. Van-e szó arra, amit elmondani sem merünk, mert talán nem is tudunk? A csöndben, mely megelőzi és eltemeti a szavakat, néha talán közelebb vagyunk egymáshoz, mint a szavak tengerén, mely elválasztó hullámokat vet közénk. De író vagyok, akinek szavakra kell bíznia titkait... szavakra, melyeket már oly sokszor használtak, szavakra, melyekben már oly sokszor hittek és csalódtak. Jöjjetek hát szavak és legyetek hű hírnökeim! Azt mondjátok el, amit mondani akarok veletek, sem többet, sem kevesebbet, Vigyétek el az emberekhez, kikről azt hiszem, hogy hallgatnak rám, furcsa titkaimat, melyek minél mélyebbek, annál szívósabban vágynak a felszinre; vigyétek el érzéseimet, melyek minél szemérmesebbek, annál kacérabban vágynak megmutatkozásra; vigyétek el gondolataimat, melyek minél játékosabbak és bizonytalanabbak, annál komolyabbaknak és fontosabbaknak akarnak látszani; vigyétek el történetemet, mely ma különös aggodalommal bízza rátok magát, hiszen éppen az a különössége, hogy amíg történet volt, sohasem találkozott szavakkal, sohasem szorult szavakra. Most mégis mindazt, ami a lélek mélyén, a szív rejtekében, az agyvelő redőiben, az idegek sötétségében történt, le kell fordítanom a szavak túlságosan világos nyelvére... kell... és magam sem tudom, miért? szebb volna talán, ha hallgatnék... s ma megint nem értem, miért kell mindent, mindent mindig elmondani az írónak... mi ez a vágya a közlésnek, a beszélésnek... mi ez a furcsa indiszkréció, mi ez a különös mutogatás és kitakarózás?... nem is tudom, meg lehet-e érteni azt, ami velem történt, hiszen ami történt, mindig kimondatlan volt és lényegében talán kimondhatatlan is marad. De talán éppen azt kell ma nyomatékosan megmondanom, hogy halljuk mi, ha nem is látjuk egymást; hogy beszélünk egymással, ha nem is találkozunk és együtt vagyunk és együtt alakítjuk életünket, ha utcák, városok, országok, választanak is el egymástól. Hogy van köztünk valami láthatatlan, ami erősebb és fontosabb mindennél ami látható; hogy kimondhatatlan tények vannak köztünk, amik kifejezőbbek minden szónál, mert ma még nem is tudjuk kifejezni szavakkal; hogy minden ködben és homályban láthatatlan fény ölel át és egyesít minket, fény, amelyben elporlad minden szó és omladozik minden börtön, amelynek látszólag tehetetlen rabjai vagyunk.
Nem a szavakban, hanem ebben a végtelen sugárzó fényben bízom, amikor most bevallom és határozottan állítom, hogy soha, egy szót sem váltottam Lavborg Dina kisasszonnyal, akinek a nevét is csak akkor tudtam meg, amikor külső eseményekben meglehetősen hiányos történetünk tulajdonképpen már régen befejeződött. Spanyolország felől igyekeztem hazafelé, meglehetősen szeszélyesen és vontatottan, a francia és olasz tengerparton, melynek egyes fénylő csúcsain hosszabb- rövidebb időre, egy-két napra, vagy órára még meg-megállapodtam. Egyik utolsó állomásom Génua volt, ahol egy egész sugárzó délutánt töltöttem el a szép halottak és tündöklő síremlékek hatalmas kertjében. Mikor a Velence felé induló vonatban elhelyezkedtem és a rendszertelenül vásárolt folyóiratokat és napilapokat a térdemre tettem, azt éreztem, hogy valaki figyel engemet; szinte egy láthatatlan sugárnak tűszerű szúrása égette jobb halántékomat. A szúrás irányába fordítottam fejemet és ekkor a sétáló utasok, a búcsúzó emberek, a hordárok és gumikereken sikló poggyászkocsik közt egy magastermetű hölgyet pillantottam meg, akiről most ismét az volt a benyomásom, hogy engemet néz. Mielőtt folytatom ezt az egyszerű... külsőségeiben rendkívül egyszerű, de lényegében talán végtelenül bonyolult történetet, már most meg kell mondanom, hogy az ismeretlen hölgy megpillantása egészen hihetetlen, szinte súlyosnak nevezhető hatást tett rám. Az alkonyodó nap rózsás-sárgás sűrű fényt öntött a pályaudvarra, melynek oszlopai, ablakai, folyosói természetesen szétszaggatták és árnyékokra bontották a szinte folyékony ragyogást. Egy vékony, de éles és hatalmas fénycsóva hátulról világította meg a hölgyet, akinek ibolyakék kalapján, tengerkék ruháján szinte porzott a fény, míg fehér arca, szőke haja és fekete pillája kissé homályba borult, olyan homályba, amelyet színessé tesz a közvetlen közelben sugárzó fény. Mondom, rendkívülinek éreztem ezt az alkonyi fényben lobogó hölgyet, aki a tömény sugárzásban valahogyan nem is nőnek, már nem is embernek hatott, hanem színes fénynek, amely csak sűrűbb és élőbb voltával emelkedik, domborodik, nyúlik ki a mégis csak anyagtalan tündöklésből. Nem akarom ezzel a leírással a jelenség valószerűségét, életszerűségét csökkenteni, sőt hangsúlyozni szeretném, hogy talán még soha ennyire valóságosnak nem éreztem nőt, embert, mint ezt az ismeretlent. Az ismeretségünk is egy szúrásszerű érzéssel kezdődött... s ezt a valóban élénk hatást még fokozta tekintetünk találkozása. Fájdalom, nem tudom ide rajzolni a levegőbe a szemét és megint csak szavakra, hasonlatokra, tökéletlen szóképekre vagyok utalva. Ó, szavak, szavak, mily kimondhatatlanul gyötör a tökéletlenségtek!... Azt kell mondanom többek közt, hogy volt valamely macskaszerű... nem, ez nem elég!... párduc- vagy tigrisemlék a szemében. Persze, most nem a vadállatra, nem a ragadozóra kell gondolni... ebből a szemből hiányzott minden állati, minden veszedelmes, minden véres gőz, mert ez olyan tiszta, átható, kékesszürke szem volt, amely a tigrisnek csak ősiségét, eredeti erejét, messzi, erdei világosságát, határozott fényét őrizte meg... de milyen nemes magasságokban! Igen, kemény és éles volt, mint az eredeti állaté, de tiszta és nemes és előkelő, mint talán egy tökéletes vallató papé. Rendkívül nagy volt a szeme... és most már a végtelen napos tengerre kell gondolnom... a nyugodt, fényes tengerre, melynek mosolygó tükre alatt hatalmas világok keletkeznek és pusztulnak... s miként nem hunyorog a tenger, ha ráönti tüzét a nap, úgy nem rebbent ennek az ismeretlen hölgynek a pillája, hosszú, sötét, majdnem fekete pillája itt, a rohanó fények és árnyak között. Állt, csak állt mozdulatlanul, vállát leengedve, kesztyűs kezét összekulcsolva, kissé hanyagul és mégis titkos feszültséggel... és szürkéskék, acélkemény szeme rám tűzött. A tekintete egyszerre kérdezett és állított, fürkészett és nyomra bukkant. Kérdések zuhogtak rám a szeméből és válaszok szikráztak. Mintha ezt mondta volna: Jónapot és Isten vele! Tudom, hogy ön az, de miért nem olyan is, amilyen lehetne. És miért érkezik, amikor távozik és milyen találkozás az, mely búcsút integet? S ha ily sokáig készülődött, s talán nem mert hinni a nevének, melyet arcára írt a sors, miért retten most vissza az utolsó lépéstől? Olyan ön, mint a folyó, mely országokon és népeken át elszántan kanyarog tengere felé, de megriad az óceánnál és inkább elapad, minthogy teljesedni merne... Milyen segítséget vár, aki semmiből ért ide és akit készen vár a fény és a tenger?
Ilyen hangokat véltem hallani élesen tűző tekintetéből, de ki mer hinni néma szájak vallomásainak? Azt hittem, hogy képzelődöm és bizonytalan játékokat űz velem a sok szobor és szó, melyeknek emlékét magammal hoztam a génuai temető fehér sírjairól. Végül is így töprengtem: ha igaz az, amit sejtek, akkor ez a különös hölgy nem maradhat mozdulatlan... akkor meg kell indulnia és fel kell jönnie ide hozzám, a vonatba. Ezt gondoltam és szememet tágrameresztve, minden sugarát belevetettem tekintete lángjai közé. Megrémültem ekkor a csodálkozó örömtől: lassú, de határozott léptekkel megindult a hölgy. Fejét felvetve, a kocsimhoz jött, kinyitotta az ajtót és már el is tűnt szemem elől egy-két pillanatra. Szinte az egész testem, az egész életem egy szemmé változott ekkor. Az orrom, a kezem, az egész bőröm nézett, nézett és látott falakon és kocsikon, fán és vason át... láttam, hogy nagy, hosszú és szilárd léptekkel közeledik és már meg is áll a fülkém előtt. Nagy szeme rámnyílt és mozdulatlanul figyelt. Hosszú szája szigorúan, de valamely láthatatlan mosoly fényében bezárkózott. Finom, fehér orra hegyesen szaglászott. Néhány pillanatig tartott ez a szótlan találkozás, melynek jelentőségét ott rögtön fel sem tudtam fogni. Mentegetem és vádolom magamat azóta; de hogyan is tudtam volna megérteni mindent a boldogságnak és rémületnek abban a megdöbbent kavargásában! Hiszen beteljesült az, amit remélni alig mertem, megéreztem, hogy engemet keres és hozzám jön... de hogyan lehetséges ez és hogyan tudhattam előre?! Megdöbbentem attól, hogy kitaláltam a boldogságot... a valóságtól, hogy boldog lehetek... s talán igaza van, hogy én vagyok a folyó, aki elapad a tenger előtt és én vagyok a fény, aki elalszik a nap tüzében... igen, ilyen lemondó szomorúságokra kellett gondolnom egy perc mulva... annak a percnek multán, amelyet nem tudtam megragadni... mert a felragyogott boldogságnak ez a titokzatos hölgye amilyen gyorsan érkezett, oly hirtelen meg is fordult... nem törődött kipirult arcommal, fellobbant szememmel, ugrásra készülő mozdulatommal, rajongó szavakat elkésve keresgélő ajkammal... nyitott szemét levette rólam, virágtestét elvitte a fülkémtől. Ekkor már felpattantam, utána siettem, a másik ajtóhoz rohantam... s amikor odaértem, élesen sípoltak. Indulunk! Indulunk! Mit kell tennem? Hagyjam itt a poggyászomat, a multamat, az életemet, mindent, amit terveztem, ami mozdulatlanul vár rám ismert helyeken, ugorjak le a vonatról, a vonatról, mely indul már és fussak az ismeretlen után, aki kissé már tétován megy, megy a fények és árnyak közt és ni!... ott már kezét is nyujtja egy férfinak, aki oly hihetetlenül ismerős, mintha már sokszor láttam volna valahol... fussak, erőszakoskodjam, lökjem el a férfit... magyarázkodjam, hivatkozzam talán úgynevezett jogaimra, merjem azt állítani, hogy engem keresett, hozzám tartozik ez a hölgy... dehát mi történik, ha meg sem ismernek, ha azt mondják, soha sehol nem láttak... hogy képzelődöm és lehetetlen illuziókba kapaszkodom...
A vonaton maradtam. Már a legalsó lépcsőfokon állottam, de azt nem hagytam el. Úgy gördült ki a vonat a génuai pályaudvarról, hogy én a lépcsőn állva, messzi előre hajolva figyeltem az ismeretlen hölgyet, akitől valamely nevetséges intést vártam... intést, hogy igaz az, amit gondolok, higyjem el, úgy van, ugorjak le hozzá... Nem tettem meg, mert azt hittem, hogy képzelődöm, s már a szememnek sem hittem, mikor azt véltem látni, hogy a hölgy valóban megfordul, nézi a távozó vonatot, néz engemet a lépcsőn és most lehúnyódik a szeme, mert könnyezik. Az én szívem is elszorult. A vonat kirohant a pályaudvarról s én úgy néztem vissza Génuára, mintha elvesztettem ott a boldogságot, mielőtt megtaláltam volna.
Így keletkezett bennem egy érzés - s meg kell mondanom, nagyon mély és meglehetősen hosszan tartó érzés, amelynek túlságosan sok gyökere a külső valóságban nem volt, sőt jó ideig az is lehetségesnek látszott, hogy semmi köze sincs a «reális élethez». Nincs igaza annak, aki azt gondolja, hogy megpillantottam és megszerettem egy nőt... ez annál kevésbé igaz, mert egyáltalán nem voltam szerelmesnek nevezhető ezzel a hölggyel kapcsolatban. De nem túlozok, ha azt mondom, hogy ez az érzés, melyet megpillantása bennem keltett, több tekintetben mélyebb és veszedelmesebb lett a szerelem átlagos érzéseinél. Ez az érzésem kezdettől fogva valamely homályos és sokáig kibogozhatatlan rokonságba került a bűn érzésével is,... úgy gondoltam ugyanis a legtöbbször erre az ismeretlen hölgyre, hogy elmulasztottam megtenni valamely fontos szolgálatot életreszólóan döntő pillanatban... a hölgy a segítségemet kérte talán egy megmagyarázhatatlan és kimondhatatlan ügyben, én pedig megfutamodtam. Nemcsak a segítség meg nem adása, számos egyéb ok miatt is bűnösnek éreztem magamat, ha e hölgyre gondoltam s fölösleges volna titkolnom, hogy sokszor gondoltam rá. Ő lett számomra a szépség, főként a női szépség megtestesülése. Minden nőt hozzá hasonlítottam és minden nő elbukott ebben a versenyben. Minél messzebb röpített tőle vonat és idő, annál pontosabban kezdtem látni, annál részletesebben ismertem testi és lelki életét. Tudtam, hogy hány milliméter távolság van orra és ajka közt, s mert nála ez a távolság a rendesnél valamivel nagyobb volt, évekig nem találtam orrot, szájat, melynek szépsége versenyezni tudott volna az övével. Megbabonázott a járása, hosszú és határozott lépteinek surranása új ritmust teremtett a fülemben, a szépségnek, mozgásnak, az erőnek, a nemességnek új ritmusát, melynek ismétlődését hasztalan kerestem hosszú, süket éveken át. Ő lett számomra a mértékegység, szépségnek, boldogságnak és szomorúságnak a mértéke. Mondok egy sokkal különösebb részletet. Soha nem beszéltünk egymással, mégis ismertem a hangját... s bevallom, ezt a hangot kerestem, füleltem mindenütt, ahol női szájak szólásra nyíltak... még operaházakban és hangversenydobogókon is, pedig - milyen különös - azt is határozottan éreztem, hogy a génuai ismeretlen nem tud énekelni. De alkonyodó órákon gyakran ültem a szobámban... néztem, hogy hullok alá testemmel és bútoraimmal a végzetes homályba... ültem és azt mondtam neki: énekelj, Névtelen! És hátra dűltem és hallgattam énekét, mely azért tetszett, mert csenevész és rossz volt és gyengeségével kifejezte a gyöngeségemet és mindnyájunk gyöngeségét a sötétség torkában. Olyan volt a hangja, mikor énekelt, mint egy galambé, vagy csirkéé, ha ugyan énekelne a galamb, mikor torkát metszi a kés... De milyen különös, hogy egy vasárnap reggel pedig nevetve ébredtem, mert álmomban az énekét hallottam s a hangja nevetést fakasztott belőlem, oly gyermekies, oly hívő, oly tiszta volt. Boldogan hallgattam s boldogságomban nevettem... Mert egyáltalán nem lettem boldogtalanabb, sőt úgy látszott gyakran, hogy a génuai titok erőt ad; van valaki ott a hajók és vonatok közt, aki vár s ha minden kötél szakad, csak el kell indulnom: ez a kikötő az én kikötőm is lehet!... Néha valósággal elbizakodottan mosolyogtam: én tulajdonképpen rendkívül boldog is lehetnék! Van egy titkos váram, csak meg kellene állnom alatta... s talán csak alig érthető szolidaritás, hogy itt együtt bizonytalankodom a többi emberrel.
Számos barátom és ismerősöm bizonyitja, hogy dolgaimat nagyrészt rendesen és bizonyos fokig józanul szoktam elvégezni. Ennek a génuai kalandnak szavakban alig kifejezhető emléke sem változtatott életem régi menetén. Végeztem a dolgomat, ami akadt és senkisem vehette észre rajtam, hogy a sok «reális» ember közt, akikkel éltem és élek, van egy s éppen én, aki egy láthatatlan sebet vagy érdemrendet visel. Ha bemutattak, például, egy kedves, szép, tehetséges leánynak, ki tudhatta, hogy miért válik hirtelen sápadttá az arcom, vagy miért csillan fel különös fényben a tekintetem?... Ki tudhatta, hogy mit találtam benne, ami
Így, különös örömök és furcsa fájdalmak közt éltem polgárian egyszerű életemet, melynek «romantikus» titkát elborították a hétköznapok porhegyei. Barátaim megszokták elvonuló kedvemet, megnyugodtak egyre magányosabb sorsomban, s amint multak az évek, magam is egyre bizonytalanabbul nézegettem érzéseim erdejében ezt a titokzatos génuai virágot. Az érzések is születnek, fejlődnek, meghalnak. A legutóbbi hónapokban már azt gondoltam, hogy ezt a génuai érzésemet is elérte az öregkor hava. A hölgy egyre ritkábban látogatott meg s véleményét egyre súlytalanabbnak éreztem.
Néhány héttel ezelőtt történt, egy szerdai napon... pontosan elmondom az összes körülményeket. Sokáig dolgoztam azon az éjszakán, nem tudtam lefeküdni, reggel három óra felé már nagyon elfáradtam. A szobám tele volt füsttel, kinyitottam az ablakot. A holdat láttam, a hideg eget, a távoli csillagokat s a munka sorvasztó önbizalma után egyszerre nagyon, nagyon szegénynek, gyöngének, jelentéktelennek éreztem magamat. Elvesztettem valamit, - valami meghalt. Egyszerre eszembe jutott a génuai nő s a nyitott ablakban felemeltem fejemet, tekintetemet, mintha a házak és városok fölött a génuai kikötőt fürkészném. Amilyen hideg volt azonban a csillagok fénye, oly hideg és üres volt ekkor a lelkem: semmit sem éreztem, csak szegénységet, elhagyatottságot, sivárságot. Azt, hogy egyedül vagyok és most ennek is vége! Azt éreztem, hogy menthetetlenül meghalt bennem valami, valaki s többé sohasem fog megszólalni.
A titokzatos génuai érzés ezen az éjszakán megszűnt és többé nem hatott rám.
De ennek az érzésnek a történetéhez úgy hozzá tartozik a «valóság» is, mint a testhez az árnyék. Az árnyékról még el kell mondanom valamit.
Munkámban elfáradva, néhány napi pihenőt adtam magamnak. Génuán át az olasz Riviérára igyekeztem. Nem, nem dobbant hangosabban Génua előtt a szívem: inkább csak a gondolataimat foglalkoztatta a sok-sok felröppenő emlék: milyen furcsa az ember, gondoltam, úgyszólván minden objektív valóság nélkül elkezd képzelődni valamiről, valakiről, évekig hord magában ilyen különös érzéseket, amelyek végül úgy, ahogy keletkeztek, meg is szűnnek... mert most ismét azt hittem, hogy évekig csak képzelődtem s az «érzéseknek» alig van közük a «valósághoz».
És most, tessék, ezt meghallgatni és tessék akár véletlennek, akár különös esetnek minősíteni, de tény az, hogy a génuai pályaudvarra befutó vonat előtt megint állt egy ember, aki mereven, nyitott szemmel, mozdulatlanul figyelt. Egy férfi, aki ismerősnek látszott. Megint éreztem jobb halántékomon azt a tűszerű szúrást, de most nem sokáig haboztam: gyorsan felálltam és egyenesen hozzá siettem.
Körülbelül egyszerre ismertük meg egymást. Együtt végeztük az orvosi egyetemet és együtt indultunk a háborúba, melynek utolsó évében elvesztettük egymást. Örültünk a találkozásnak. És ő is utazik. Együtt tértünk vissza a vonatba.
Amikor láttam, hogy valaha mindig derűs kedélyű barátom most meglehetősen sötét tekintetű és szűkszavú, pusztán szórakoztatása céljából génuai történetemet kezdtem elmondani. Hát hogy én itt egyszer azt hittem, én rám vár, engem keres, engem hív egy ismeretlen, gyönyörű hölgy. Még fel is jött, megállt a fülkém előtt, csak én voltam ügyetlen, gyáva, nem mertem, nem tudtam megmozdulni.
- És képzeld el, barátom, évekig erről a jelenetről fantáziáltam. Persze, aztán elmult ez is.
- Mikor? - kérdezte a barátom.
- Körülbelül egy héttel ezelőtt.
- Pontosan nem tudod?
- De... azt hiszem... egy szerdai napon . . Akkor éjszaka egyszerre rájöttem az egész ügynek az értelmetlenségére, a lehetetlenségére, a... a...
Félbeszakított a barátom, sápadtan, izgatottan.
- Pontosan egy héttel ezelőtt, szerdán éjszaka, - kiáltotta fenyegetőn, - szíven lőtte magát itt Génuában a menyasszonyom.
- Ki volt a te menyasszonyod? - érdeklődtem aggódva.
Egy Lavborg Dina nevű norvég leány, akivel itt Génuában ismerkedtem meg. Az ismerkedés úgy történt, ahogy te is megismerkedhettél volna vele, ha akkor történetesen felállsz és hozzálépsz, vagy leszállsz a vonatról és követed. Mert én felálltam, megszólítottam és megfogtam a kezét. Vesztemre.
- Miért vesztedre? - kérdeztem elfogódottan.
- Mert ez a nő, barátom, nem engemet és nem tégedet keresett, hanem valaki mást. Az orvosok szerint, akikkel nagyon sokat tárgyaltam erről a rejtélyes ügyről, két magyarázat lehetséges: az egyik szerint egy valóságos férfit keresett, azt a valakit, akit egykor gyógyíthatatlanul szeretett s aki itt a génuai Bristol-szállodában minden üzenet nélkül elhagyta, a másik felfogás szerint pedig egy olyan férfit hajszolt, akit sohasem látott. A magyarázat nem sokat segít, a gyönyörű leány mindkét esetben beteg volt és én nem tudtam meggyógyítani.
- Miért lett öngyilkos? - kérdeztem rémülten.
- Nagyon szerelmes voltam már, - felelte bünbánón a barátom, - sürgettem a házasságot... tiltakoztam az ellen, hogy kijárjon a pályaudvarra és figyelje a vonatokat és vizsgálja az utasokat... mit tegyek? mit tehetek? én is csak ember vagyok... néhány rossz szót mondtam... ő mosolygott, megsímogatta arcomat, másnap kijött ide a vonatokhoz és a szívébe lőtt.
- Egy héttel ezelőtt?
- Pontosan. Szerdán éjszaka.
- Bennem is azóta halott, - állapítottam meg.
- Bennem sosem fog meghalni, - kiáltotta vádlón a barátom.
Mélyen, hangtalanul sóhajtottam és arcomat a nap és tenger felé fordítottam. Sokáig nem szólaltunk meg. Nem tudom, ő mit gondolt; én úgy néztem magunkra, mint két temetőre. Aztán keresgéltem a tengerben, a fényben, a tündöklő párában, a kékbőrű hegyekben, valamit, amit nem találtam... De ekkor megint éreztem, hogy tenger a mélységét, levegő a fényét hegy a kékségét, lelkem a nyugalmát ugyanattól az egy teremtő, csodálatos és örök erőtől kapja... s ebben a sejtelemben ismét oly jól esett megnyugodnom, hogy szerető mosollyal néztem a világ minden temetőjére, arra is, amit magunkban kell vinnünk, pusztulás és feltámadás felé...