Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám
A Nyugat
Az érem Beck egyik legsikerültebb műve, formailag és tartalmilag egyaránt kitünő alkotás.
Előlapján Babitsnak balra tekintő profilját adja, melyet a következő felírás vesz körül: «A “Nyugat" Babits Mihálynak 50-edik születésnapjára». Az előlap arcprofilja hasonlóság szempontjából is fölötte sikerült. Kétségtelenül a leghűbb és legszebb művészi ábrázolás, mely róla eddig készült. Jóllehet feje profilban néz - hiszen az éremművésznek le kell mondania a szemközti szemléletről -, maradéktalanul adja Babits fürkésző és mégis álmatag tekintetét. De különben is pompás jellemrajz.
Benne van Babits tépelődése, zárkózottsága, mely mégis szeretetért esdekel. Benne van az a nagy távolság, mely messzire állította a nyers valóságtól. Benne az a választékos költő, aki a magyar lírát annyi fájdalomból és rajongásból született felejthetetlen költeménnyel gazdagította. De megrajzolja hűvös magányosságát is, melyet nem könnyű megközelíteni, azt az irtózást mindentől, ami esetleges, durva, vagy hétköznapi.
Babits arca keménnyé merevedik, látása a messzeséget keresi és mégis befelé fordul:
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak
versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb
tájaira s lankad lélekzete, mint szeretőké -
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden
emberi történés!...
Ezt a magábaszállást, mely könnyen lebeg önönmaga felett, ezt a felülemelkedést, mely mindennek lényegébe lát, pompásan tudta Beck megéreztetni.
Az érem hátsó lapján köriratban az idéztem költemény néhány szava olvasható. E köriraton belül izgatottan útrakelő, tunikás fiatal férfi látható, aki balkezét idegesen emeli célja felé. Jobbjában vándorbotot tart, mellyel mintha útját keresné. Ballábával messzire kilép. Vállára vetett leplét rohanásának szele lobogtatja. Alakját, törzsétől elkívánkozó tagjait forró izgalom hatja át:
... a hirnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!...
Amilyen prófétai hangú a költemény, olyan emelkedett és jóslatszerű az érem hátsó lapjának vándora is. Nyugtalan elhivatottság ragadja magával, olyan izgalom, mely sohasem találhat megváltó kielégülést.
Szerencsés találkozás ez az érem.
Két költő találkozása. A szavak költője megihlette a szobrászi formák költőjét, aki két kézzel adja vissza azt, amit a rapszódiától kapott.
De nemcsak lelki tartalma teszi Beck Babits-érmét gazdaggá, hanem formai megoldása is. Öntött, tehát sokkal szabadabb a vert éremnél. Reliefje erősen kimagasló. Mintázása férfias, komoly, összefoglaló. Nem bibelődik a részletek apróságaival, hanem kevéssel, ennek a kevésnek nagy erejével adja a lényeget.
Előlapjának terét remekül oldja meg, parányi holt pontja sincsen, kelleténél többet nem tartalmaz. A körirat koszorúja és a fej reliefje egységesen egybeszövődik. Markáns ábrázolásmódjának szinte megdöbbentő ereje van, kis méreteivel is sokat és messzehangzóan hirdet.
A hátsó lapon, ahol az éremművésznek témaválasztása szabadabb és komponáló vágyát is könnyebben kielégítheti, mert képzeletének tágabb teret engedhet, Beck egyik legszebb kompozicióját valósította meg. Az ifjú férfi könyedén hordja végzete terhét, amint ellenállhatatlan erőtől űzve siet a jövő felé. Gyönyörű arányossággal tölti ki terét, melynek minden porcikáját élettel gazdagítja. Hatágú lobogó csillagként száll a messzeségbe. Alig felvázolt tájék van körülötte: Babits Mihály esztergomi hegye, völgye, a távolban a Bazilika ívelt kupolája. De ez a környezet és háttér nem puszta dekoráció, hanem az a talaj, melyből a siető alakja kinőtt.
Nemcsak Babits Mihály izgatott lelkének symboluma ez a nyugtalan ifjú, aki az élet körforgásának hírét viszi magával. Beck ihletettségét is jelképezi: szűntelen továbbiparkodását, a tökéletesedésnek azt az olthatatlan vágyát, mely művészetét folyton előbbre sodorja.