Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám
Az
A Szőnyi-kötet bevezető tanulmányát
Keletkezésük sorrendjében végigvezet Szőnyi legkiemelkedőbb alkotásain, kialakulásának tizenhatéves történetén. Helyesen állapítja meg, hogy Szőnyi mai művészete áhítozik a nagyméretű formákban való kifejeződésre, a freskóra. Dícséri Szőnyi higgadt tartózkodását, amely kitisztult szépség utáni vágyát kilengések nélkül vezette célhoz, mert mai érett, férfias művészetének termékeiben olyan festő művészi látományait nyujtja, aki már hosszú idő óta a legnagyobb rátermettséggel gyűjti magába az emberekről, formákról és színekről a cselekménytől független festői lét költészetének egységes hevű élményeit. Végül rézkarcait jellemzi, melyekben Rembrandt erős hatása látszik. Hangsúlyozza Munch-hoz való hasonlóságát és rézkarcaiban ugyanazt a spirituális stílust födözi fel, amelyet festményei mutatnak.
Fenyő essayje gondosan jellemzi Szőnyi kialakulását, művészetének formai összefüggéseit és jelentőségét. Figyelmeztet arra, hogy törekedett a történész szemével nézni, ami kortársról lévén szó, csak bizonyos fenntartással volt lehetséges. Talán ez is egyik oka annak, hogy kétségtelenül nagy elismerésében, mellyel Szőnyi művészete iránt viseltetik, mégis óvatosan tartózkodó s hogy így Szőnyi robusztus, ősi erővel jelentkező művészetének gyakran szinte megdöbbentő eredményeit alkalmasint a kelleténél halkabban ábrázolja.
A másik kötet
E kötet bevezető tanulmányát Tolnai Károly írta. A magyar szellemi élet spiritualizálódásának levegőjébe állítja Ferenczy Noémit, aki a nyugati extrém individualizmussal szakítva egyetemes életideált szolgál. Nem keres mindenképpen új stílust, mint a nyugati művészek, hanem a számára megnyílt új valóság minél tökéletesebb, minél mélyebb ekvivalensét. Fejlődése két fázist mutat, a második szerves fejleménye az elsőnek. Kezdettől fogva törekedett, hogy művészete anyagának és technikájának sajátosságait kifejezésre juttassa mindig a gobelin nyelvén gondolkozott. És mert nagy művész, kezében a modern gobelin archaizáló, dekadens formanyelve természetessé és monumentálissá vált, úgy hogy új árnyalattal gazdagítja az európai művészet képét sőt a magyar művészet általa kapott először a szó szoros értelmében korszakot alkotó szerepet az egyetemes kultúrfejlődésben.
Tolnai végigkíséri az olvasót Ferenczy Noémi művészetének egyes fázisain. Finoman boncolja mintegy tizenhatéves munkásságának termékeit, művészi felfogásmódjának átszellemülését, mely végül is a munka apotheozisához vezette és fokról fokra egyszerűbbé és súlyosabbá tette művészetét. Kiemeli, hogy Ferenczy Noémi, amidőn az új valóság, az új ember megvalósításán fáradozott, a munkán át maga is az új élet színvonalára emelkedett: már napfelkeltével odaül színeinek hárfájához, a szövőszékhez és szakadatlanul dolgozik napnyugtáig.
A befejező oldalakon Tolnai rövid összefoglalást nyujt a gobelin művészetéről. Rámutat elvi személytelenségére és arra, hogy virágzásának feltételei mindig az olyan korokban kedvezőek, amidőn még nem uralkodik individualizmus, vagy már háttérbe szorult. És ma, amikor leáldozott a XIX. század individualizmusa és mindenfelé új kollektivizmus jelei mutatkoznak, Ferenczy Noémi egyetemes történelmi jelentősége éppen az, hogy a történelem mai sorsfordulóján rátalált a gobelin személytelen művészetére.
Tolnai dolgozata szellemtörténeti tanulmány, s mint ilyen következetesen hű műfajához; kissé elhanyagolja az egyéni vonásokat. Pedig a művészetben ezeknek is van jelentőségük, Ferenczy Noémi esetében pedig nem is csekély. De módszertani vitákra itt nincsen hely és különben sincsen szükség, ha azt a tanácsot adjuk a kötet olvasóinak, hogy figyelmesen forgassák végig a kitünően sikerült reprodukciókat. Belőlük ellenállhatatlanul csendül ki egy mindenképpen különálló, kissé ijedős, félénk, ájtatos és mégis dacos, rajongó és mégis fanyar, alázatosan büszke, szeszélyes és fanatikusan következetes egyéniség hangja.