Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: KÉT KÖNYVRŐL

Az Ars Hungarica című művészeti könyvsorozat, mely legelébb a mai magyar képzőművészet kiemelkedő egyéniségeit akarja ismertetni és tavaly a Bernáth Aurélról és Egry Józsefről szóló kötetekkel kezdte meg programja megvalósítását, a napokban két új kötettel gazdagodott. Az egyik Szőnyi Istvánnal, a másik Ferenczy Noémivel foglalkozik. Mindegyik harminchárom elsőrangú cinkográfiát tartalmaz, amelyek gondos kiválasztással reprodukálják e művészek munkásságának legjavát.

A Szőnyi-kötet bevezető tanulmányát Fenyő Iván írta, aki főként arra törekedett, hogy Szőnyi művészetének genezisét feltárja. Elemzi a nagybányaiakhoz való viszonyát és rámutat a külömbségekre is. Aztán azokat a szálakat kutatja, melyek Szőnyit Césannehoz fűzik, majd Rembrandt befolyását hangsúlyozza. Nem hanyagolja el azonban az eredeti Szőnyi jellegzetességét sem. Rámutat erős komponáló tehetségére, amely nem csekély természethez kötöttséggel párosul. Utal festményei rajzos felépítésére, higgadt objektivitására, amely távol áll minden lélektelen naturalizmustól, mert művészetének imitatív elemei sohasem válnak öncéllá. Kiemeli erős líraiságát, monumentális idealizmusát, mely néha némi romantikus pátoszt kölcsönöz alakjainak.

Keletkezésük sorrendjében végigvezet Szőnyi legkiemelkedőbb alkotásain, kialakulásának tizenhatéves történetén. Helyesen állapítja meg, hogy Szőnyi mai művészete áhítozik a nagyméretű formákban való kifejeződésre, a freskóra. Dícséri Szőnyi higgadt tartózkodását, amely kitisztult szépség utáni vágyát kilengések nélkül vezette célhoz, mert mai érett, férfias művészetének termékeiben olyan festő művészi látományait nyujtja, aki már hosszú idő óta a legnagyobb rátermettséggel gyűjti magába az emberekről, formákról és színekről a cselekménytől független festői lét költészetének egységes hevű élményeit. Végül rézkarcait jellemzi, melyekben Rembrandt erős hatása látszik. Hangsúlyozza Munch-hoz való hasonlóságát és rézkarcaiban ugyanazt a spirituális stílust födözi fel, amelyet festményei mutatnak.

Fenyő essayje gondosan jellemzi Szőnyi kialakulását, művészetének formai összefüggéseit és jelentőségét. Figyelmeztet arra, hogy törekedett a történész szemével nézni, ami kortársról lévén szó, csak bizonyos fenntartással volt lehetséges. Talán ez is egyik oka annak, hogy kétségtelenül nagy elismerésében, mellyel Szőnyi művészete iránt viseltetik, mégis óvatosan tartózkodó s hogy így Szőnyi robusztus, ősi erővel jelentkező művészetének gyakran szinte megdöbbentő eredményeit alkalmasint a kelleténél halkabban ábrázolja.

A másik kötet Ferenczy Noémivel, a kiváló gobelinkészítővel foglalkozik. Mai művészetünk egy olyan alkotójáról van benne szó, aki mindenképpen rászolgált arra, hogy kiválóságát a legszélesebb körök előtt is hirdessük, annál is inkább, mert munkásságának különleges volta miatt eddigi sikereit csak szűkebb körben arathatta.

E kötet bevezető tanulmányát Tolnai Károly írta. A magyar szellemi élet spiritualizálódásának levegőjébe állítja Ferenczy Noémit, aki a nyugati extrém individualizmussal szakítva egyetemes életideált szolgál. Nem keres mindenképpen új stílust, mint a nyugati művészek, hanem a számára megnyílt új valóság minél tökéletesebb, minél mélyebb ekvivalensét. Fejlődése két fázist mutat, a második szerves fejleménye az elsőnek. Kezdettől fogva törekedett, hogy művészete anyagának és technikájának sajátosságait kifejezésre juttassa mindig a gobelin nyelvén gondolkozott. És mert nagy művész, kezében a modern gobelin archaizáló, dekadens formanyelve természetessé és monumentálissá vált, úgy hogy új árnyalattal gazdagítja az európai művészet képét sőt a magyar művészet általa kapott először a szó szoros értelmében korszakot alkotó szerepet az egyetemes kultúrfejlődésben.

Tolnai végigkíséri az olvasót Ferenczy Noémi művészetének egyes fázisain. Finoman boncolja mintegy tizenhatéves munkásságának termékeit, művészi felfogásmódjának átszellemülését, mely végül is a munka apotheozisához vezette és fokról fokra egyszerűbbé és súlyosabbá tette művészetét. Kiemeli, hogy Ferenczy Noémi, amidőn az új valóság, az új ember megvalósításán fáradozott, a munkán át maga is az új élet színvonalára emelkedett: már napfelkeltével odaül színeinek hárfájához, a szövőszékhez és szakadatlanul dolgozik napnyugtáig.

A befejező oldalakon Tolnai rövid összefoglalást nyujt a gobelin művészetéről. Rámutat elvi személytelenségére és arra, hogy virágzásának feltételei mindig az olyan korokban kedvezőek, amidőn még nem uralkodik individualizmus, vagy már háttérbe szorult. És ma, amikor leáldozott a XIX. század individualizmusa és mindenfelé új kollektivizmus jelei mutatkoznak, Ferenczy Noémi egyetemes történelmi jelentősége éppen az, hogy a történelem mai sorsfordulóján rátalált a gobelin személytelen művészetére.

Tolnai dolgozata szellemtörténeti tanulmány, s mint ilyen következetesen hű műfajához; kissé elhanyagolja az egyéni vonásokat. Pedig a művészetben ezeknek is van jelentőségük, Ferenczy Noémi esetében pedig nem is csekély. De módszertani vitákra itt nincsen hely és különben sincsen szükség, ha azt a tanácsot adjuk a kötet olvasóinak, hogy figyelmesen forgassák végig a kitünően sikerült reprodukciókat. Belőlük ellenállhatatlanul csendül ki egy mindenképpen különálló, kissé ijedős, félénk, ájtatos és mégis dacos, rajongó és mégis fanyar, alázatosan büszke, szeszélyes és fanatikusan következetes egyéniség hangja.