Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám · / · FIGYELŐ

Nagy Lajos: LASIK ROITSCHWANTZ
I. Ehrenburg könyve - Kosmos

Ez a mű műfajilag meghatározva társadalmi szatíra. Lasik Roitschwantz nevű, groteszk külsejű kis zsidóról szól, illetve azokról az országokról, melyeken az író Lasik Roitschwantzot végig vezeti. Lasik Roitschwantz valamiféle irodalmi képlet, semmiesetre sem ember, csak a gyengébb olvasó számára, aki nem veszi észre, nem látja tehetetlenségét. Mert Lasik Roitschwantz elindul Oroszországból, végigmegy Lengyelországon, Németországon, Franciaországon, Anglián, mindenütt bajba keveredik, sehol sem tud boldogulni, végül eljut Palesztinába s ott pusztul el, de bolyongásai közben mindenütt értelmeseket mond s butákat cselekszik, még pedig oly eltökélt - az író által eleve eltökélt - módon, hogy mindenütt, még az angyalok országában is muszáj őt megbüntetni, elverni, bezárni, elütni.

Magyarán mondva Lasik Roitschwantz ha egyáltalában felfogható élőlénynek - egy intelligens hülye, akit legföljebb valami intézetben lehetne eltartani, de semmiféle közösségbe elfogadható s megtűrhető alkatelemül nem passzol bele. Ilyenformán baj van a szatírával is. Mert a szatíra lényegileg társadalomkritika, már pedig micsoda kritika az, amelyet Lasik Roitschwantz gondolatainak s élményeinek tükrében látunk? Hiszen mindig a vele szemben állónak van igaza. És micsoda szatíra az Ehrenburgé? Még a szatirikus előtt is kell, hogy valami egészséges és helytálló legyen, kell, hogy a szatirikus valami szilárd alapon állva gúnyolódjék. Ehrenburg mint szatirikus hasonlatos az olyan emberhez, aki valamely népes helyiségben előrántja revolverét s összevissza lövöldöz, emberekbe, tárgyakba, különösebb cél s válogatás nélkül.

Kázmér Ernő: KAREL CAPEK ÚJABB KÖNYVEIRŐL

Karel Capek, az érő gondolatoktól súlyos, hatásoktól kuszált új cseh irodalomnak egyik legérdekesebb alakja. A magyar irodalomban azonban talán csak annyit tudnak róla, hogy «R. U. R.» címen egy az osztályharcra, a munkaviszonyok rendezésére, a világ új gazdasági kialakulására mutató kollektiv drámát írt. Ezen kívül is vannak formai, értelmi kísérletezésű színpadi munkái, de ezek közül legfeljebb «A rovarok életé»-ről hallottunk. Holott a drámaíró Capek a kísérleti színpadnak, a formában, tartalomban szertelennek induló új drámai törekvéseknek harcosa. Ő az ibseni és a nietzschei tépelődés kettősségében vergődő Jaroslav Hilbert jó kvalitásait a bennük túlméretezett proletári és kispolgári miliőből felszakadt mindennapi tragédiákat egyszerű és mégis fantasztikusan monumentális keretek közé viszi. Hősei világmegváltó terveket megvalósítani akaró gépemberek, évszázadokig élő, örök szép nő. Ami ezekkel történik, az nem szeszélyes esetlegességek láncolata, hanem a dráma következetesen végiggondolt, világnézeti dialektikára való áttérésének őszinte bizonyítéka. Hilbert színpadi törekvései s az utánuk következett naturalista problémák félig lírai és félig technikai megoldásai a cseh drámai irodalmat sokáig sablónossá, jó megfigyelésekből összerakott ügyes jelenetsorozatokká tették és Capek leleplező látására, embereket, viszonyokat mozgató motívumai szociális megokolására, sokszor groteszkségig növő, de tisztán és mélyen lelki tettből felcsirázott disszonanciáira volt szükség, hogy az új cseh drámairodalom a keresés lázas vajudásában ne érjen addig a megalkuvó, olcsó publikumsikert ígérő termésig, amely a dráma és a színpad körül kialakult mai válság szomorú körképe. Színdarabjain túl, Karel Capek nagy essayiből, egyénien színes utijegyzeteiből, napilapoknak írt egyszerű, szinte teljesen zsurnalizmussá igénytelenedő lejegyzéseiből is a ma mindent átfogó perspektivái nyílnak, ha mondanivalói olyan eszköztelenek, mondhatnánk primitiven tiszták is, mint a gyermek hangja, vagy a hű kutya nézése. Elbeszéléseiben mindig az emberi valóság az, ami megfog bennünket, mégis minden írásában van valami mély, sokszor társadalmontúli ideges, szinte lázadó feszültség, túlheves önkritikai szemlélődés, amely abból a felismerésből fakadt, hogy talán soha sem volt nehezebb írni, mint ma, amikor az irodalom csak az emberiség lelkiismerete lehet.

Új könyvei, amelyekkel itt részletesebben foglalkozunk, egy regény, két frissen derűs humoros kötet és egy közvetlen beszélgetésekből kibontakozó államférfiú portréja, megannyi újabb bizonyíték, hogy ez a negyvenéves író mily páratlan tudatossággal mélyül s minden újabb írása mennyire etappeja újabb fejlődésének, mely tehetségét új oldalairól mutatja meg. A regényben: a népi lélek és a népi milieu kis problémákra összezsugorodott világának drámai rajza az, ami magával ragad. A humoros lejegyzésekből közvetlen könnyelműséggel szinte valami lelkes fiatalsággal odavetett bohémsége váltja ki belőlünk a jóleső kacagást. És a beszélgetésekből a csehszlovák köztársaság filozófus elnökének szellemi portréja, új Európát átfogó eszméinek szintézise, az író Masaryk élethumánuma iránti tanítványi alázatát mutatja.

A regény: «Hordubal», egy Amerikából hazatérő cseh paraszt története, aki nyolc évig dolgozott künn a szénbányákban. Juraj Hordubal hétszáz dollárral tér vissza asszonyához és kisleányához akit hároméves kora óta nem látott. Évekig nem beszélt emberrel s amint ládikájával kezében megy a hazai völgyön, dombon át, faluja felé, szinte szimbólikus értelemben tér meg a fekete földhöz, amelyből elszakadt. A föld hű maradt hozzá, a patak mellette csobog, az erdő feléje illatoz, csak asszonya hidegsége nyugtalanítja, gyermeke idegenkedése kínozza s az a kevés szó, ami közöttük elhangzik, drámává mélyülve brutális erőre kapva, mozdulatlanságba komorul. Emberfeletti kín tépi Hordubalt s míg érzése, amerikai éveinek egyedülisége asszonyához terelné, asszonyát elszerető bérese felé hajtaná, a falusi kocsma pletykája, régi pajtásai elfordulása tehetetlenségét növelik, összeomlását siettetik. Megkísérli így is az életet, hozzátörődik a sorsszerűséghez, egy öntudatos percében elkergetett béresét visszaveszi, kedveskedni akar hűtlen asszonyának, de ebben a megadásban már végzete settenkedik s a hűtlen asszonya, bérese megölik. Szűkszavú jellemfestésű, rövid mondatokba sűrítő drámai temperamentumú, szinte ösztönös, a szűzi pillanat ihletéből felfakadt naturalista regény a «Hordubal». A nagyvárosba szakadt író gyermekemlékei, a cseh lankák, erdők táji képei, a természethez való szimbólikus megtérés rajzolódnak e kis remekműben; a történés, a nagy tragédia szinte másodrendű. Hordubal tört szavain, sóhajtásain, a télből tavaszba térő, letompított természeti képeken népi balladák, népdalok lírai üdesége, hamisítatlan folklore ösztönössége mutat magasabb zengések felé s míg egyfelől az egyszerűre fogott, finom és a Janácek hangszerelésére emlékeztető melódia sodor el bennünket, másfelől azt a pszichológiai, szinte kriminálpszichológiai elmélyedést csodáljuk, amellyel egyszerű emberei bűnözését analizálja.

A két vidám kötet «A kertész éve» és «Hogy készül egy színdarab?»

A kertészkönyv egy, a kertikultúrában teljesen avatatlan virágoskert tulajdonosának derűsen józan persziflázsa, aprólékos lejegyzései, elmésnek vélt gondolatai a magról, a bimbókról, az áldott tavaszi esőről, a főzelékültetésről, a kaktusztenyésztésről. Ahogy kertészét figyeli, kerti szerszámait vizsgálja s virágai felsejlő életét szinte óráról órára követi, mindezt rövid, éles filozófiai fintorba foglalja, pesszimista szelleméhez, mindent kicsinyítő tendenciájához, örök elégedetlenségéhez ad bátorító, eszméltető miliőt s minél inkább menekül a nevetségességtől, annál inkább a karikatúra irodalmi ingoványába süpped. A nagykalapos kertész már valóságos chaplini figura, rideg valóságból burleszkségbe csöppenő fantázia-emberke, amint kannájával, gereblyéjével - mint a kajlalábú mozihős, széles cipőivel, vékony pálcikájával a nárcisz, jácint, nefelejts és az erika tarka parcellácskái között bukdácsol. A kert dilettáns gazdája maga az író s mert meg akarja mutatni tudatlanságát, magából formálja a burleszket, a tehetetlen munka és a vélt örömök kivetettségének kómikus maskaráját, aki azonban a virágokban gyönyörködő egyszerű, tiszta és hívő lélek meleg pillantásával látja a természet erejét, a fejlődés mítoszteremtő hatalmát, amely előtt a mulatságos bohóc is áhítatosan kapja le csörgősapkáját. Ott, ahol az őszről ír, ott Karel Capek is csak költő: «A krizantémok még nem adták meg magukat. Még karcsúak, lehelettől párásak, fehér, piros habosan olyanok, mint táncosnői ruhácskáikban a kisasszonykák. A nap már alig süt? Szürke, fojtogató a köd és nedves, hideg eső megy el felettük? Baj is ez! Fő hogy virágzanak. Csak az emberek siratják a rosssz időket, a krizantémok soha. Az isteneknek is van évszakuk. Legyünk nyáron panteisták és képzeljük magunkat a természet egy darabjául, de ősszel nem lehetünk mások, csak emberek.»

A kulisszák világáról, a sejtelmesen sötétlő színházi függönyök mögötti életről, remegő szerzőkről, izgága színészekről, dühös rendezőkről, előleget nem adó igazgatóról, söröző tűzoltóról, torkos öltöztetőnőről, kísérteties világítómesterről és mindarról, ami ezeknek a nemtörődöm, szeleburdi embereknek munkájából kikerekedik - röviden: a színjátszás és a színház művészetéről írja másik új humoros könyvét Karel Capek. Az évekig színpadi rendező, ünnepelt szerző, majd szinikritikus, a komolykodás leple alatt harsogó nevetéssel adja élményeit s pompás kis lejegyzései a színpad titkainak kíméletlen leleplezése, brilliáns kritikája. Igazi kritikus, aki jellemzést ad az unalmas, álmos próbákról, a darabíró álmainak csúfos összeomlásáról, az elmázolt színfalakról, a színházi világ rejtelmes kelléktáráról... Sohasem ír sablón-karikatúrát, sem üres kigúnyolást, mindig csak jellemzést, de hogy az hű és erős hatású legyen, torzít. A torzításba befogja a lényegest is, de sohasem ez döntő élménye. A találó, a kegyetlen igazságban mindig van valami az ügyes, a jólleplezett gúnyból s amikor a bemutatója után megnyugodni akaró szerző sem barátaitól, sem ellenségeitől, sem a kritikákból nem tudja, vajjon volt-e sikere, már-már hajlandók vagyunk ellágyulásra, sajnálkozásra.

A két humoros könyv az új cseh irodalom nagy varázsának, a kutyapecér Svejk bamba alakjának hatása. A kómikumnak az az ősi formája, ami ebből az egyszerre agyafúrt és mamlasz fickóból kiárad, pár év óta a cseh irodalom legszuggesztívebb figurája. Valóságos spirituális energiája annak a komolyság és kacagás körvonalaiból formálódó, kész élet- és napi elemekből kiinduló amorf lelkiségnek, amelynek irodalmi-lélektani gyökereiből Karel Capek szláv pesszimizmusa és derűs látása torz tükrében mindannyiunkat Svejkül lát.

Masaryk aktív életének, küzdelmes fiatalságának, ideáljai megvalósulásának jelentős dokumentumai azok a minden összefüggés nélküli, különböző helyeken, más-más időben történt beszélgetések, amelyeket a nagy gondolkodó szellemprofilját mindig erős plenairben megmutató Karel Capek most egységes keretben, könyvalakban is közreadott. Az uradalmi kocsis szállásától az egyetemi tanszékig s azontúl egy ifjú állam első polgáráig... kissé romantikusnak, valóságos népmesének hangzik ez az életút, de ha annak a gyakorlati humanitásnak gyökeréig akarunk érni, ami a filozófus Masarik szociális felelősségérzetének kitevője, akkor meg kell ismerni ezt az utat, meg kell vizsgálni azokat a termő gondolatokat, amelyek a kis kovácsinasból felfakadtak s amelyektől az új állam első elnöke ma sem tud elszakadni. Az új tanítók pozitív feladatairól, a falu és a város fiatalsága értelmi, érzelmi harmóniájának szükségességéről, az ifjúságot, a munkásságot romboló szellemi és lelki krízis veszélyéről, az életlátás szükséges revíziójáról, a szociális demokrácia etikai elmélyüléséről és örök olvasmányairól. (Chateaubriandból egyet-mást fordított is, romanticizmusához közel állónak érezte a költőt, Rousseau különös benyomást tett rá s Dosztojevszkijt kétértelműségével az orosz jezsuitizmus atyjának látja), mint döntő és formáló hatásokról beszél Masaryk: «Gyermekkoromtól fogva mindmáig telhetetlen olvasó vagyok. Van egy megírt tanulmányom az irodalomhoz való viszonyomról, talán közre fogom bocsájtani.» Amint gazdag élete töredékes emlékein, emberi átélésein át Capek diszkrét, soha sem színező lejegyzéseiben mindezt elmondja, nem szükséges felettük ítélkezni, hitünkről, vélekedésünkről számot vetni. Csak ténynek kell tekintenünk, hogy valaki a cselekvés vágyával, az ifjú tudásakarásával, ambiciójával, talán hívságokkal is telítetten életét olyan problémák felé fordította, amelyek milliókat érdekeltek. S az élet alacsonyságából a magasságokig vándorolva, elért addig, ahová kevesen érkeztek: népe nevelőmesterévé.

Aki Karel Capek most megjelent könyveiben lapoz, az megbecsüli a fiatal cseh írót. Könyveit németül a berlini Bruno Cassirer-cég adja ki, a Masaryk-beszélgetéseket magyarul is olvashatjuk. Új könyvei újból bizonyítják, hogy a szomszédságban egy nép irodalmi megújhodásának érdekes korszakát éli, amelyről, sajnos, eddig nagyon keveset tudtunk.