Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám
A mesék az Óperenciás-tengeren túl kezdődnek s ott érnek véget, ahol hőseikről lefoszlanak a kalandok és egyszerűen
Pap Károly művészete mindenekelőtt ennek a hármas rokonságnak bizonyítja folyton megújuló termékeny elevenségét.
Pap Károly nem filozófus és nem próféta. De művészetének etikus igényei vannak és élményanyagának a kezdet és a vég óperenciás titkain túl fakadt forrása.
Furcsa és visszás helyzetben van a művészettel. Mesemondó, akit
S fürkésző nyugtalansága mindig ugyanerre a pontra megy vissza, mert az Istennel való szembenállásnak víziója művészete alapélménye.
Pap Károly művészete csodára vállalkozott. Felfogása szerint az
A csodák Pap Károly művészetében jelentkezésük külsőségeiben egyszerűek és reálisak. Az egyszerű szavak varázsereje teszi elfogadhatóvá a legendát, a szárnyaló képtelenséget bennük. Szavainak hétköznapi szigorával bűvöli földi életre a csodát. Csak belső fénye van ezeknek a csodáknak, nem a köntösük csillogó. Kívülről nézve mindig természetesek. Ez a kettősség árnyalja Pap Károly csodáit realitásokká, de állítja egyben realitásait a mitológia küszöbére. Képzeletének állandóan fel és le hullámzó ritmusa emeli és ejti a csoda és a valóság végletei között. Mint az álom és a fölébredés egymást váltó folytonossága, olyan a szellemnek ez a kettős világot egymásba szövő kalandja. Mint a napsütötte víz kalandja, melyről azt mondja Pap Károly, hogy fölszáll az ég felé titokban, de ott összegyüjtik a szelek és visszaküldik a föld belsejébe. S a föld belseje felszorítja megint a földre, ahonnan újra az égbe emeli a napsütés.
Pap Károlyt a csodáknak az életre hullása érdekli, a misztikus körforgás, képzeletét ez izgatja igazán.
De szabad-e, művészileg ökonómikus-e csak az Istent látni mindenben, illetve minden helyett? Aki a napba néz, pillanatokig vakká lesz utána. Ennek a fényvakságnak pátosza ragadja el a misztikusokat. S Pap Károly ereje, művészete abban diadalmaskodik, hogy a legnagyobb magasságokba emelkedve se veszti el maga alatt a földet.
Sőt új regénye, a
Bár itt is a legenda érdekli igazán.
Leviát, a fiatal festő Krisztus kálváriáját festi egy falusi templom számára. A készülő kép a nyolcadik stáció. A hívők áhítatos várakozása úgy lesi munkáját, úgy várja az Édes Jézus megjelenését a képen, mint valami kinyilatkoztatást. Csupa gyermekes hozzánemértés és csupa lángoló áhítat ez a várakozás. A szent együgyűség csodát vár, s a festő nem érzi magát elég erősnek. A képnek, amit fest, legalább olyan szépnek, olyan jézusinak kellene lenni, mint az az együgyű hit, mellyel a hívők várják a kép csodáját. A festőnek Istent kellene teremteni.
Leviát, a festő, Pap Károly új regényhőse, nem az ótestamentum legendaterhes atmoszférájában él, nem a csodák szülőföldjén, mint Mikáél az első regényben, hanem egy magyar faluban, Ágasházán. Itt kell csodát tennie. Ez a csoda kisebb, szerényebb, külsőségeiben jobban lefokozott, azaz jobban a realitáshoz közelített, mint aminőt a bibliai Támánban vagy Libbániában szoktak elkövetni Pap Károly hősei. És mégis nehezebb. Ott
Érdekes, hogy a főbíró a regény leghatározottabb, legreálisabban jellemzett, legvalóságosabb alakja. Nincs benne semmi a bizonytalan kétértelműség ingadozásából. Pap Károly, aki a vízcseppet mindig a párolgás, égfelé illanás, a testetlenné bomlás transzfigurációjának kalandjával együtt érzékelte, a főbíró alakjában olyan tócsát ábrázol, mely végleg földhöz ragadt. Ez a lelket vesztett vízcsepp, mely a rossz, páratelt levegőben nem tud fölemelkedni a nap felé, s a szikes talajban nem tud leszivárogni a földbe.
A főbíró szembeszegül a csodával. Megtiltja a falunak, hogy csodát várjon. Megtiltja a festőnek, hogy «megzavarja« az «együgyűeket» és «hiszékenyeket». Van-e olyan erős a csoda, mint a csendőrszurony?
A készülő oltárkép körül valóságos forradalom kerekedik.
A csoda
A regény befejező részében a cselekmény külső izgalma, drámai sűrűsége és életgazdagsága kétségtelen bizonyítéka annak, hogy Pap Károly tudja azt is; milyen a szabályos regény, a regényszerű regény. Hogy a
Leviát Krisztus arcát,
Melyik az igazi arca Krisztusnak? A leroskadt Jézus körül álló síró asszonynépek arcában az ágasházi öregasszonyok áhítatos arcát festette meg. De hol találhatná meg modelljét Jézus arcának? Jézus arcát is egy szájból, két szemből, orrból és fülekből kell összeállítani a művésznek. Melyik az a száj, melyik az a szem, fül, orr és melyik az az összhang, mely istenivé teszi ezeket a részeket?
Isten a maga képmására alkotta meg az embert. Kell valami öröknek lenni minden arcban. Az öregasszonyok arcában is valami örök jelet, valami titokzatos sors bélyegét látta és festette meg Leviát. Egyik
Hogy a főbíró végül mégis a római fegyveresek egyikében ismer magára, az vagy a főbíró vaksága vagy
A Krisztus-arc legendáját és a kálváriakép történetét a mellékepizódok egész serege kíséri. Legfurcsább, legérdekesebb egy vénlány mániákus, önmaga előtt is titkolt szerelmének rajza. Ebben az öntudatlan szerelemben sok a vad természetesség és sok a titokzatosság. Érdekes új csapás Pap Károly fantáziájában.
Az író egyszerű elbeszélő hangja nemesen, üdén hullámzik végig a regényen. A mesék óperenciás lélekzetének friss mélysége csap fel egy-egy fordulatánál. Képeinek példabeszédszerűsége távolabbi zengés pátoszát érezteti. Mégis reális nyelv. Pap Károly művészetének biztos anyaga. Fő eszköze a legendák, az elpárolgó csodák legyőzésére, megkötésére és megtartására.
[*]