Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám
Köszönetet mondok Kassák Lajosnak legújabb könyvéért - nemcsak mert szép, de azért is, mert engem igazol vele. 22 éve annak, hogy én írtam Kassák legelső könyvéről a Nyugatba. S talán éppen akkori ismeretlen mivoltának tudhatom be, hogy felösmerhettem valódi arcát: Kassákot, a romantikust.
Azóta önmagáról alkotott véleménye s olvasóinak felfogása megtévesztő holdudvart kerített az igazi Kassák köré. A költői formák felbontóját, a bátor kísérletezőt, a munkásosztály tisztaszemű ismerőjét és szószólóját ünneplik benne hívei - s mint ilyet, kikiáltották a romantika legnagyobb ellenségének.
Valóban nem akarom Kassákot sem bosszantani, sem megtréfálni, ha én őt csökönyösen romantikusnak nevezem ma is: mikor jól tudom, hogy ő maga ezt a jelzőt nem alkalmazza dícséretképpen.
Tagadhatatlan, hogy Kassák könyörtelen újító; de hát nem voltak-e újítók a mult századeleji romantikusok is, mikor dinamikus világukat felhengergették a szellem színpadjára, az akkor osztatlan köztiszteletnek örvendő sztatikus és klasszikus világ helyébe. Jól tudom: Kassák feltörte a kötött beszéd tojáshéjját, hogy gyermekded komolysággal megvizsgálja, mi van a vers közepében, mi is tulajdonképpen a költészet veleje. Nos hát mit talált? Merem állítani: romantikát, - világot, melyben minden él, lelkes, mozog, átalakul és főleg valamilyen rejtett értelemre irányul. Képzelete még kimélyítette azt a forradalmat, melyet elődei zúdítottak a szavakra. Hatalmas ellenségüket, a racionális logikát, ő végkép elkergette trónusáról. A szimbólumok és ösztönös asszociációk szabadságát korlátlanná emelte. Amit a romantikusok csak a mesében mertek, megtette ő azt a versben és régibb ütemes prózájában: minden szó átértelmesíthető, minden jelenség alakot cserél nála. Az ember és a természet közötti korlátok eltünnek. S mikor Kassák kiveti a régi világot sarkából, mikor elindítja a dolgokat mint valami tarka pillangós processziót, merre küldi őket?
Ősei, a romantikusok, rendszerető németek voltak: cimkét ragasztottak a láthatatlan célra s elnevezték «kék virágnak». Bizonyosan a lélek felszabadulását, a megváltást, Isten országát értették alatta. - Annyi megállapítható, hogy hittek az élet rejtett értelmében és minden művészet parancsoló céljául ennek a titoknak felderítését tűzték ki.
Lássuk hát, mit akar Kassák Lajos.
Fellapozom legújabb könyvét. Dániel, az érzékeny-lelkű, művelt csavargó, betoppan a regénybe s máris benne vagyunk a sejtelmes kalandban. Honnan jön a vándor? nem tudjuk s hogy merre tart? ő maga se tudja. Vándorolnia kell, mert (az író szavait idézem) még nem érte el önmagát. Nyilvánvaló, hogy útja egy belső történésnek, valami megvilágosodás-félének a kivetítése. Dániel mindjárt első intrádára összeakad a mesék rőzsétgyüjtögető öregével, aki csak abban különbözik testvérbátyáitól, hogy lopott rőzsét gyüjt s ezáltal összeütközésbe kerül a sztatikus és klasszikus társadalmi renddel. Az öreg, mint illik, kissé táltos, megérzi Dánielben a sors hordozóját, a kiválasztottat, szóval a veszedelmes embert. Dániel megosztja vele ebédét és tanácsot kér tőle, mint azt mesékben és a faluvégen tenni szokás. - Idáig rendben és ezentúl is rendben lesz minden. A királykisasszony talpig gyászruhában várja megváltóját, aki épp az agg király temetésére érkezik. Ott ül már a vetélytárs is, ezüst sisakban. Hogy a királykisasszony Julia, a fűrészteleptulajdonos elárvult leánya, és az ezüstsisak az önkéntes tűzoltóparancsnok fején díszeleg: ez az intim köznapiasság csak kidomborítja a csodát. Lám Dániel már helyet is foglalt a halotti tort ünneplő társaságban és előveszi harmonikáját. A harmonikaszóban már ott virít a marasztaló szerelem. A romantika is csudatevőnek vallotta a zenét és varázsszerszámnak a vándorok harmonikáját. Dániel beleszövődik a kisváros életébe. De kiderül, hogy ez a városka is terhes mindenféle meglepetéssel: akikkel hősünk találkozik, mind testvére a romantikus vágyban. A félálomban bandukoló favágók, a sötét tárnákban sztrájkot szövő bányászok, Jancsik Döme a legyecskékkel társalgó esetlen óriás, kinek öntudata alatt talajvízként csörgedezik emberi méltóságának lázadozása, - hamarosan megértetik velünk, hogy a mindennapi kenyérért, a fillérnyi béremelésért folytatott küzdelmeik mögött mi bujkál. Mindez az elnyomott szegénység sejti, hogy a jóllakás, a pihenés: varázskulcs, mely ismeretlen világokat, számukra tiltott lelki lehetőségeket nyitna meg előttük. Tompa gyűlölettel érzik, hogy az «urak» tudnak valamit, amit előlük elzár a nyomoruság. A «kék virág» integet bérharcaik végén. Dániel nem szocialista, nem forradalmár. De ez a közös keresés köti őt múlóan a sztrájkolókhoz. Összeesküszik önmaga ellen a fatelep munkásaival, kiknek a regény folyamán munkaadó gazdája lett... egy időre. Tudjuk már, hogy Dánielt útja kivezeti a sztrájkból, éppúgy mint gazdavoltából is. Az utak ismeretlenek - de parancsolók. Az a konkrét út, mely Dánielt idáig hozta, lankás vidéken át kódorog. A kisváros, melyben megálltunk, közönséges és szürke, «különös ismertetőjele nincsen». De Kassák érintésére megmozdul s ki-kinyujtja végtagjait az erdők, szántók felé, akár az álmában fészkelődő komondor. Az erdő várakozik, a ledöntött szálfák dühösen, vágyón rohannak le a hegyi folyó habjain. Maga az esztendő is együtt csavarog Dániellel, a csavargóval. Őszből tavaszba, izgató tavaszból jelentős őszbe vándorol. S a szerelem megnyugvását az első pillanattól a végsőig ott fenyegeti a hatalmas varázsló - az út.
A táj megszólal, az emberek gyermekké válnak. Gyűlölik egymást; de hirtelen ellágyulnak egy kis örömben. Ha kisüt a nap, érdekellentéteik apró édes rokonszenvmorzsákra hullnak szét. Állandóan érzi az olvasó: csak egy szemernyi segítség kéne - és örömest borulnának egymás nyakába. Vannak elragadó pillanatok ebben a regényben, mikor ember és ember közt fátyollá vékonyulnak a válaszfalak. A temetést követő napon a súroló asszony és Julia beszélgetnek: a csoda kipattanásra készen ott lappang dézsa és mosogatórongy között. A csoda, mely érintkező felületté lágyítja az elkerítő határokat, minden kultúránknak, minden törekvésünknek értelme: a «kék virág». Bárcsak, bárcsak... érzi az olvasó, de még nem lehet, nem szabad, még nem ütött az óra. Titokzatos rend és sejtelmes törvények igazgatják ezt a világot, melyben, mellyel együtt Dániel, a költő-csavargó, elindult a «kék virág» keresésére. Mikor Juliához érkezik, egy pillanatra egybefonódik a két magábamélyedt líra: a költőé és a nőé. Ennek az összefonódásnak és szétbomlásának lírából pattant és romantikán termett története szolgáltatja a regény bonyodalmát. A szereplők sorsát vágyálmaik minéműsége határozza meg. Mert míg a költő lírája távol végtelenekbe vezető barlang - átjáró barlang szép kilátással -, addig a nő lírája jól elzárható barlanglakás, mely a meghittség, a családi otthon és a magántulajdon jegyében áll. Júliát, a regény legszebben meglátott, legteljesebb alakját, egy merész szerelmen keresztül az anyaságig vezeti el. Jancsikné, ha nyűtt testét sikerül felmelegítenie egy ölelésben, kilép barlangjából és egy jó darabon elkíséri férjét munkahelye felé s máris siet haza. Fejletlen öntudata nagyobb lendületre nem képes. A névtelen szolgáló ki sem mozdul önmagából, vergődik sötét irígységében, úttalan mint az elítéltek. A bányászasszonyok reszketnek férjeik mellett, amint megcsapja őket az odujukat fenyegető vihar szele. A nő képviseli azt a sztatikus elvet a regényben, mely nélkül Dániel, minden feszültség híjján szállana tovább. Lírájának a nőkhöz való viszonya szabja meg alakját, adja meg súlyát, értelmét. A történés a férfi és nő kettős szempontjából válik plasztikussá.
Nincs valódi művész, ki ne érezné magában az élet ellentéteken épülő gazdagságát. Stílust a stílustól, romantikust a klasszikustól vagy naturalistától csak a hangsúly elhelyezése különbözteti meg. A romantikus a belső történésre helyezi a fősúlyt és lírailag azonosítja magát hősével. Ezért fenyegeti állandóan lírai árvíz a romantika épületét. Kassák is mintegy belülről kifelé formázza meg Dánielt s valósággal keresztülrágja magát hősén, mint lepke a gubón - Kassák a költő kél ki Dániel a csavargó alakjából. Itt tapintok a regény egyetlen gyenge pontjára. Dániel nem fejt ki elég ellenállást Kassákkal szemben. Jobb szeretném, ha erősebb volna a feszültség a megalkotott alak és az alkotó alakja között. A legnagyobb írók lírája megtestesül a szereplő személyekben -
Vélem: elhiszi már nekem mindenki, hogy Kassák Lajos romantikus. Legfeljebb ő maga szegül még ellenem, mert az ember nagyon megátalkodott a saját személye feletti véleményében. Tartozom tehát neki azzal, hogy megállapítsam, mennyiben különbözik az ő romantikája a szokványos régitől.
Mindenekelőtt fontos, hogy a régi romantika területen kívül helyezte a csudát. Szerényen megelégedett vele, ha álmaival tündérországot, az ellenőrizhetetlen multat, a távol keletet és a még felderítetlenebb gyerekkort népesítette be. Kassák Lajosunk azonban felveszi a hétmérföldes csizmát, nagyot lép és elérkezik - ide közibénk, mai hétköznapjaink kellős közepébe. Hősei lovagi páncél helyett overallt vagy orosz inget viselnek, lépteik a mi utaink sarát gyúrják és nem elvont sárkányokkal, de húsból és vérből való polgártársainkkal keverednek harcba. Sokkalta erősebb hit, markosabb művészi alakítás kell a romantikus lendület megtestesítésére, ha közvetlen valóságunk ellenállását kell lebírnia. A feszültség erejével nő és konkretizálódik a mű. Kassák költészetének anyagát nem a meséből veszi - de ugyanabból a forrásból merít, mint a népmese: az eleven, mindennapi élet csudálatosságából. Módszere sem a régi romantikáé. A mai író az elemző regény laboratóriumában kísérletezett, műszerei kifinomodtak, magára vette a kérlelhetetlen őszinteség keresztjét. Útközben találkozott a pszichoanalizissel is. Végigjárta életben és írásban a történelmi materializmus iskoláját és felismerte, hogy minél jobban beágyazza alakjait társadalmi osztályok talajába, annál elevenebbek és konkrétebbek. Mert az egyéni adottság velünk született csírája csak akkor válik élő egyéniséggé, ha magára ölti egész társadalmi fejlődésünk gazdagságát. De míg a műfajtiszta társadalmi regény csak a kollektív megmozdulást s annak is csak külső történését látja meg s így menthetetlenül belefullad a reportázsba, - míg a színromantikus író csak a környező atmoszféra nélküli belső történést veszi komolyan, - addig megújhodott hősünk annál nagyobb és példásabb darab világot ragad magával, minél teljesebbé építette ki társadalomban gyökérző, társadalom által meghatározott egyéniségét. A regényes mesevilág csak felelőtlen játszadozásra volt alkalmas, fellengzését legfeljebb iróniája ellensúlyozta. A mai költő nem szorul iróniára. A lírája előtt sorfalat álló konkrétumok ellenőrzik és szabályozzák művészetét. Kassák mindenkor precizitásra és tömör testiségre törekvő mondatai megbecsülik a dolgokat, mint jó mesterember az anyagát. Egy szemernyit sem akar elveszteni abból a valóságból, melyből művét faragja. S ezzel a valósággal szembesítve gyermekdeddé komolyul ismét minden, ami a regényesség légüres terében gyermekessé törpült. Ma erősebb hit kötelez bennünket.
Kassák romantikus. De romantikája olyan sarkalatos pontokban különbözik a régitől - új ember új romantikája -, hogy más elnevezést érdemelne. Én is csak ideiglenesen használom ezt a szót, mintha gyertyával kezemben keresném, merre van a villanykapcsoló. Hol is találnék kifejezést arra a romantikára, mely ma is a «kék virágot» keresi, ma is «Isten országát» akarja, de a valóság feláldozása nélkül, időben mielőbb, és itt helyben, ezen a mi sívár, szerelmetes, irgalmatlan, egyetlen földünkön.