Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám
Fiam te lettél... Csunya este volt
akkor nap nem volt megint sehol munka.
Petróleumlámpa sercegett vakon.
Olvastam. Anyád feküdt s a fényt unta.
«Feküdj le te is» mormolta unottan.
Köhécselt párat és aludni vágyott.
Vetkőzni kezdtem és a cipőm néztem,
melynek talpán már a viz beszivárgott.
Aztán lefeküdtem anyád mellé
s megindult a kéj unott, lomha gépe,
elnyütt, süllyedő, fáradt emberek
untan is forró, apró menedéke.
És lettél... Verejtékes, tüzes testünk
szétvált. Majd jöttek undok nappalok
Kenyértelen napok, rossz falat-hajszák.
Számára vállalni uj magzatot
mi nem akartunk. Hidd el jobban jártál.
Lehettél volna még hősi halott.
Hideg harcmezők átszurt testü hőse
Vagy mai ember... fáradt, zaklatott.
Piruló arcu, éhes kenyér koldus,
kitől csak fél lépés a gyilkolás.
Akinek irigy, mást-váró lelkében
a vágy vaskarma vér-sebeket ás.
Egy szegény, éhes, cselédkönyves orvos
evett belőled pár napig ebédet.
Nem születtél meg és nem lett belőled
átkozott teher... felesleges élet.