Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám
Meséltem már többször maguknak Somáról, erről a hórihorgas, erőszakos tekergőről.
Ez irnok volt ügyvédeknél, ha nem jött rá a hava és nem itta le magáról az inget is.
A Soma feleségével, Zsuzsival laktam egyszer én egy olajtörőben. Mert Soma egy más utcarossza asszonnyal költözött össze. De aztán Soma csak visszajött a feleségéhez és elzavart engem tőle éppen egy télvíz idején.
Éppen így cseppentett ki engemet Soma a piszkos áskálódásával az utcára akkor is, mikor csudajó helyben voltam, az olajtörős bátyjánál, falun, egy gazdag szekeres-gazdánál, házimunkás.
Akkor rettentő dühös voltam Somára. Nem szántam volna, ha a kutyák húzzák az árokba.
És ne is mondjam, hogy mit volt mit hallani tőlem neki, ha találkoztunk.
*
Nahát egyszer is, úgy tavasz derekatájt, találkozom Somával az utcán.
Már akkor alig volt egy pár fillérem abból, amit összespóroltam magamnak a szekeresnél. De még rendes gúnya volt rajtam és a cipő a lábamon is.
- No, hogy vagy? Mint vagy?... - Somával egymásnak.
Arra rá is kezdem neki megint előlről az enyémet:
- Volnék bizony, megvolnék most is a jó helyben, ha nem áskálódsz rám a gazdámnál, te országos tekergő, hogy a feleségét és a lányát kikezdem neki és egyéb, meg más... Most már tekergek én is, munka nélkül!
Erre Soma mérgesen nekem:
- Nahát, már elhallgattalak tízszer ezzel, te szoknyapecér Kakuk Marci! Most már ha mégegyszer ilyen nagyra tátod rám a szádat, akkor beleugrok és összepiszkolom benne magamat. Mert meg se hallgatsz, hogy mit ókumláltam ki arra, hogy jobb sorod lehet még az én révemen, mint akárhol.
Én persze mindjárt abban voltam, hogy Soma talán megint Zsuzsit, a feleségét ajánlja nekem, hogy egymás mellé terítsem vele a lepedőmet!
Hát így kezdem mindjárt:
- Köszönöm! Hogy tán összemenjek a Zsuzsiddal? És aztán kiverj tőle megint a hóra!
De Soma legyint:
- Üjha! Az égbe beszélsz! A feleségemtől ki van téve az én csurapém is. De végleg! Ide nézz csak! Ezt hordom emlékbe, hogy rámentem tegnap a Zsuzsimra.
Soma lehúzta a rongyos kabátját előttem a hátáról, úgy mutatta, hogy, mint egy nagy ecetes uborka, olyan kék-zöld folt van a hátán.
- Hűha! - mondom: - Akár az állatorvos stemplizett volna meg, vágómarhának.
- Hát csak csepp hijja, hogy úgy nem jártam, mint a vágóhídi barom éppen! - mondja Soma. - Mert ez a hátamon itten a Bánkúti botjától van. Ő lakik a feleségemmel.
Hát erre még a kacaghatnékom is elmult Somán.
Mert Bánkúti még Sománál is veszedelmesebb, részeges vénember volt. Egy disznóherélő.
Hát ha ez a veszedelmes vén herélő költözött össze a Soma feleségével, akkor Somának coki volna onnan és nem hiába mutatta a hátán Bánkúti botja helyét.
Váltig is kezdte nekem Soma a sápításon, hogy:
- Hátiszen tudod, hogy lakott más is az én feleségemmel, de csak még jobban tudtam kivasalni belőlük úgy egy-két piculát, ha rájuk ijjesztettem, akár Zsuzsikámra, akár a macájára. Vagy Zsuzsi dugva-lopva nyújtott nekem egypár falatot, ezt-azt ni, amit a macája keresett neki. De most bizony, amióta ez a vén csökvágó van Zsuzsi mellett, ha szükségben hozzá folyamodok, hát Zsuzsi csak a mijét nem mutatja nekem.
Így az én Somám! Én pedig neki rá mindjárt:
- Nahát, most már én is jobban tudom, hogy minek hagytál engem a feleségednél, hogy mellette neked keressek dugva. Mégis elkergettél tőle. Most megkaptad az emberedet.
De erre Soma nekem:
- Csak megfájulhatna már a szád, hogy mindig a tavalyelőttieket kezded rám. Ide gondolj arra, amit most mondok.
Na erre elkezdi nekem mesélni Soma, hogy: hogyan volt ő oda a világban akkor nyáron, mikor lókupecekkel indult el hajcsárnak, vásárokra. De aztán persze valami nagy gazságért, amiért csendőrök is keresték őket, megugrott a hajcsárságból.
Pedig csak sétált jóformán egyik baromvásárról a másikra a marhakupecekkel és dáridózott velük a csárdákban, vendéglőkben. Utóljára már gyalog se járt, csak lovagolt, egyszer még egy tulok hátán is ült egyik vásártól a másikra. Mert a kupeceken kikapott ő azzal, hogy a marhajárlatokat hamisította nekik és így ijjesztette őket, hogy csendőrkézre adja.
Na és amikor valahogy részegen le találtak ütni egy disznókereskedőt, pénzzel a zsebében és úgy elúsztatták valami patakon és a csendőrök kezdtek szaglászni a nyomukban, hát aztán: hogyan bujdokoltak erre-arra, faluhatárokon, tanyákon!
Egyszer mint csőszök eladták a termést és két hónapot éltek urasan belőle egy városi fogadóban.
Így Soma! És tovább! Csak egyre beszéli nekem ezeket és csinálja a kedvet az én csajbókos fejemben is a világba indulni.
Mert hát aztán ki is bökte Soma utoljára, hogy ezt akarja:
Induljunk el ketten tekeregni a világba és a többit bízzam én csak őrá.
*
Már ne is mondjam tovább. Ez az ördögfajzat Soma csakugyan így vett rá utoljára is, hogy elinduljak vele a széllel versenyt és ahogy mondják: mind a vízig szárazon!
Persze még arra is rávett, hogy elkótyavetyéljem az ószeres cigányéknál, ami kis holmim volt és neki szerezzek valamilyen gúnyát a hátára.
Mert mikor mondtam:
- Nadehát, mi? Ha kéregetni akarsz többet, mint dolgozni, jobb ha rongyos vagy? Erre szólj!
Hát Soma:
- De már nem veszi be a tökfejed, amit mondtam. A koldus ringy-rongyolja össze a jobb gúnyát is magán, abban teneked van igazad. De mink munkát keresni járunk mindenütt, akkor jobb a jó ruha az emberen, mert van aki restell is csak egy darab kenyeret nyomni oda a kezedbe, mint egy koldusnak. Rám hallgass, azt mondom!
Hát így elindultunk, egy-egy kendőből csinált bugyorral Somával, majdnemhogy olyan ruhában, mint amilyenből a templomba se volt más.
Csak a cipőt húztuk le az utakon, hogy kíméljük.
*
De már itt nagyon hosszú volna elmondani, hogy mi mindenen mentünk keresztül ezzel a kötnivaló Somával egy darabig.
Áztunk is, fáztunk is, koplaltunk is eleget, mondhatom, a csudanagyszerű világjárásban, ahogy Soma biztatott rá. De az igaz, hogy csak ő szerzett mindig valahon egy falatot, vagy szállást, hogy fel ne forduljunk, mint a kutyák az árokparton.
Mert aztán azt ne is mondjam, hogy ez a Soma olyan tolakodó és erőszakos volt, akárhol is, hogy egy vigéc csak szűzlány lehetett volna mellette.
Volt, hogy olyan gyámoltalanabb népeket, amilyen nagy langaléta égimeszelő volt ez a Soma, azzal a vad szemével és vastag hangjával, ha odaállt eléjük, csakis jobban megijeszthetett, hogy akár mint a rablók fosztogattunk itt-ott gyengeszívű népeknél.
Elég az hozzá, hogy csak ott érdemes kezdjem maguknak, amikor már jó másfél hónapos tekergés után elértünk egy helyre a hegyek között.
*
A ruha bizony már csak szakadt-kopott lefelé rólunk. Már ki se ráztuk sokszor, ahogy a sok országúti port az eső beleverte, meg újra por lepte.
A lábam is kiette a sok járás és repedezett fel a sarkam.
Emlékszem, éppen itt e helyt kezdtem nagyon zúgolódni Somának, hogy: bolondnak csábított a világba! És veszekedtünk, ahogy ott ültünk egy hegyoldalban egy patak mellett, a fák alatt.
- Ett volna meg a fene téged azzal a szerencsével együtt, ami éngem ezen az úton ér! - mondom éppen Somának. - Bár lenne ebben a faluban, vagy miben, egy szigorú csendőrőrmester, aki ha meglát, hazazsuppoltat.
De Soma rám sem hederít. Aztán mondja:
- Úgy nézem, itt valamiféle nagy üzemek vannak ebben a faluban, vagy városban. Nézd csak, azok a nagy kémények nem téglagyári kémények, hanem kohóké, vagy hámoroké. És halljad csak, hogy tutúl egyre arra felé. Az gépház és villanyáramfejlesztő dinamó. És nézd meg ezt a patakot. Ez nem malomárok, hanem ez hajthatja a villanydinamó kerekét.
Én csak hallgatom Somát. De dühösen!
Mert ugyan mi a fészkes francot kezdjek azzal, hogy ebben a faluban dinamó jár? Azt sem tudtam, miféle az még eddig.
De Soma tovább nekem:
- Csak rázzuk jól kifelé a culánkat. Hadd nézzünk ki rendesen. Mert úgy aztán inkább restellik egy pár új pénzzel kiszúrni a szemünket. Húzzunk csak cipőt is.
Na! Én éppen azon mérgelődtem legjobban, hogy a sok járástól a talpam, sarkam olyan lett, mint a lópata. Csillagot hányt a szemem, mikor rápróbáltam a cipőt.
Hát kezdek csúnyán káromkodni Somának, hogy hova menjen a jótanácsaival?
De Soma:
- Na ne ugass, te pendelyhajtogató gazember! Mert én tudom, hogy mit beszélek. Itt, ilyen nagy üzemtől biztos, hogy nem megyünk el egy-két krajcárral. Munka itt nincs, ilyen helyen, az biztos, de mint munkakeresőknek még az idevaló munkások is összeadnak nekünk segítséget, vagy írást adnak, hogy kéregethessünk és azzal másfelé is járhatunk. Lehet itt társládájuk is a munkásoknak. Csak azt beszéld, amit én!
Hát ennek a gazember Somának volt munkakönyve is. Csak nem az ő nevére. Egy halottasháznál csalta az úton el egy szegény halott munkás könyvét Isten nevében az özvegyétől, aki nem is tudott olvasni.
Énnekem meg csak azt kellett mondjam, hogy elvesztettem a munkakönyvemet. De várom, hogy küldik utánam az illetőségi helyemről. Így kitanított engem is ez a pernahajder Soma. Elég hozzá, hogy kicsinosítjuk magunkat Somával. Én megborotválom őtet is, magamat is. És elindulunk befelé a faluba.
*
Nahát, ahogy a hegyoldalról egy gyalogúton ereszkedtünk lefelé úgy délután tájt, hát szinte csodáljuk, hogy alig találkozunk egy lélekkel is.
Már ott jövünk le valami sikátoron és előttünk egy akkora flaszteros tér, mint a város piaca. Egy kút a közepén és két nagy fa. A kúton egy nagy bozontos vasember egy háromágú, ganéjhányó villával, pucéron, csak egy kendő a derekán.
Előttünk nagy házak! Nagy boltos vaskapukkal.
De senki, egy lélek! Egy macskát látunk csak Somával, egy ház hajzásán és egy sánta kutya vakarózott a sikátor előtt, akit elijjesztettünk.
Éppen mondom Somának:
- Hallod te, tán ez a Kacor király városa, ahol macska a polgármester és minden kutyát megnyúznak.
Soma is csak néz és bámul.
Na, odaérünk a flaszteros tér sarkába. És megint a sánta, fekete kutyát ijjesztjük el ott is, hogy nyalja a köveket.
De csak majd megtántorodik Soma is.
A köveken, erre is, arra is: vér! Itt egy tócsa. Ott a kövek közt veres a föld.
Csak nézünk! Tán itt ölik a disznót ebben a városban? Nem úgy néz ki ez a hely!
Szemben velünk egy kétablakos ház. Akkora nagy frontja, mint egy templomnak.
Na, utoljára mégis kijön egy kislány, éppen ebből a kétablakos házból, a nagy vaskapun, amibe külön kis ajtó járt. Visz a kislány egy szilkét, a kis kötője csücskivel takarja.
- Hát mia, te kislány? - kérdi tőle Soma. - Itt nem lakik ember sehol?
A kislány meg se ijjed. Szívesen, okosan mondja:
- A parádén vannak!
- Micsoda parádén? - Soma.
- Hát most temetik, akik a bányában megromlottak. Hét bányász, bizony! - a kislány.
Csakis, mintha akkor vennénk észre, hogy egy időtől bong tán minden harang, ami ebben a faluban van.
És éppen, mikor a kislány beszéli ezt nekünk és keresztet vet, hát egyszerre halljuk, hogy messziről a rezesbanda fúj rá a gyászindulóra. És akkor neki egyszerre itt egy nagy épület tornyában a vaskolomp is és egy másik fakolomp is odább és egy harmadik a hegyen: tika-taka, tika-taka!
Hűha! Itt nagy parádé van csakugyan! De én még tulajdonképpen alig értem: mi és hogy, ez a temetés?
A kislány mondja:
- Én is elmentem volna, mécset vinni. De nagyanyuka beteg. Oda kell vigyem neki a levest.
Hanem Soma, mert úgy látszik, ő rögtön értette, mi történt, csak kapja oda a kislány előtt a fejét azokra a kövekre száradt vértócsákra és kérdi:
- Csak tán nem azok vére ez itten, mondjad?
- De az, bizony! - bólint a kislány. - Itt tették le őket másodszor, a főfelőr úr akarta látni, hogy romlottak meg az emberek a bányában és a sok vér idecsorgott a lepedőkből. Elhintette már homokkal a vért itt a főfelőr úr, de a szél elvitte róla. Mert már akkor száradt volt. Mindenki azt mondja, csak akkor jár nagy száraz szél eső nélkül, ha sok ember hal meg erőszakkal.
Igazán, az ember elhallgatta volna estig ezt az értelmes kis fruskát, amilyen édes szájú volt. De köszönt már és elsietett dolgára, beteg nagyanyjához a levessel.
Hát mi meg Somával nagy beszédben erről a bányaszerencsétlenségről, amint halljuk... megyünk tovább.
Megint egy sikátoron át a flaszteros térről, odaérünk egy kis mezőre, kifelé a házak közül. Át egy pallón, egy patakon és valami műhelyfélék mutatkoznak nekünk egy hosszú épület egész során. Innét szólt a fakolomp.
Na, itt ugyan bukkant elő már ember elég. Legtöbb olajos gépészruhában. És három kormos ember vaskocsikat tolt keskeny sínen. Az épület háta megől meg zakatolt, hallottuk, a kerék, vagy mi dübörgött. De erősen!
Kihez állítsunk itt oda?
Hát valami nagy, szénporos, magas szekérfeljárós épület előtt, olyan volt, mint egy ketrec éppen, tán óriások tyúkjainak való... ott pipázott magában egy öreg ember.
Az őr volt itten.
- Hallja, atyó, adjisten! - Soma neki bátran, ahogy ő szokta: - Lehet itt szegény munkásembereknek egy pár falatra szerezni néhány petákot, hogy fel ne forduljunk már éhen?
- Fűj! - mondja erre az öreg rögtön nagyszívesen. - Akkor maguk éppen jókor érkeztek. Itt ezeknek cukor most a munkáskéz.
Soma csak rámvág erre szemmel, mint aki mondaná: na, itt szép kalamajkába kerültünk!
De az öreg meg se várja mit felelünk, már kérdi így:
- Maguk is, úgye, borzos-sárgapatakiak?
Miféle? Bámulunk az öregre. Nem értjük. És Soma így felel neki:
- Nem hisszük mi atyó, hogy nekünk munka kerülne itten, mert mi bőrmunkások vagyunk. A nyersbőrszakmán.
Ez volt beírva a Soma hamis munkakönyvébe. Azért mondta így. És mi is azt hittük, az öreg sem érti meg, mi az a nyersbőrszakma? Mert mi se nagyon értettük.
- Tudom, tudom, szép nagy üzem volt az a borzos-sárgapataki, a maguké, kár, hogy beszüntették. De még az is lehet, hogy akad maguknak itt gépszíj-, heveder- és talán nyersbőrmunka is, a zúzdáknál. Csak most nem arról beszélek.
- Hát? - kérdi Soma. De ő is, amilyen szemtelen és hirteleneszű volt, láttam, hogy nagyon ámolyodik elfelé azon, hogy ez a fikciós öreg megfog bennünket a gazságon.
- Nahát, - mondja az öreg. - Csak erről az alkalmi munkáról beszélek itten, hogy ez a hegyomlás annyi emberünket megölte és az útat, patakot elzárta. Meg a sok fa, a kőtörmelék közt elhordani való! Lesz itt munka hónapszám, akár egy tábornak.
- Ja, dehát az földmunka! - szól Soma. - Mit értünk mi ahhoz?
- Ejnye a kutyaszentségét magának, egy ilyen bikaerejű lajtorjának! - csattan fel erre az öreg. - Válogatna tán a munkában, mikor most mondta, hogy éhhoppon járkálnak! Se kapa, se csákány nem esett ki még senki kezéből, ha jól megszorította, még ha csak tulipánt ültetett ablakcserépbe addig életében.
Csak láttam Somán, hogy veresedik el a hosszú gúnárnyaka a méregtől az öregre. Mondana is oda neki, meg nem is. Mert mit tudni, mit ront el egy rossz szóval?
Dehát az öreg meg se várta, hogy válaszolnak-e neki, vagy se? Mert meglátott valami emberét...
Hogy mondom? Éppen az az írnok jött ki az egyik műhelyféle mellől, aki a szegődtetett munkásokat vette jegyzékbe.
- Hé Gurka úr! - kiáltotta az öreg oda neki: - Ehol is van ni, két borzos-sárgapataki, munkára.
- Csak küldje ide őket! - kiáltotta vissza az irnok: - Kellenek, akármennyi!
- Na, mozduljanak hát! Gurka úr rögtön felveszi magukat, még éjjeli munkára is! - szólt ránk az öreg és ment a pipáját szortyogtatva vissza a pucikjába, ahonnan őrizte a szénraktárt.
Hát Soma húz rám félre egy nagyot a pofáján, hogy: itten jól megfogtak a földhányásra minket, mint a lépen a madarat!
Én is súgom neki:
- Na ládd! Minek volt az ideút! Ezt otthon is megtehetjük, hogy: «Csapd a kapát, itt a lapát, tolvaj apád!» - ahogy mondják.
Elég az, hogy ahogy Soma szeme is járt körülfele, mint a megszorult kutyának a kertelés-hasadás után, biztosan el is szelelünk innét az öreg őr felől, ha az irnok bement volna vissza az irodájába.
De hát az irnok visszafordult az irodaajtóból és onnan kiáltott ránk:
- Nahát lóduljanak idefele!
Már a szégyentől is muszájtott hát odamenjünk Somával!
Hogy mi? Ne is mondjam!
Soma egyszerre megsántult. És nyögött, ahogy húzta a lábát, mikor odaközeledtünk az irodához. Én még jobban röhögtem volna már, mint mérgelődtem.
Na nyitunk be az irodába, az irnok után.
Egy nagy térkép a falon, mint egy iskolában. De még olyat se láttam.
Mert ahogy ezen a hegyek ki voltak rajzolva, minden hegy tetején egy bányász állt mécsessel. De az egyik hegyen akkora a bányász, mint egy Szent János szobor, a másikon meg csak olyan, mint Babszem Jankó.
A térkép aljára meg nagy betűkkel ez írva:
AZ ÜZEMI HOZAMOK VÁZOLATA.
Ebbe ragadt éppen a szemem és megértettem mi ez. Amelyik hegyből minél több ércet termelnek ki, annál nagyobb a bányász a mécsessel itt a térképen.
De Soma oda se nézne a falon erre a térképre, ha az irnok nem fordulna meg a székén és nem tenné rá plajbászát a térképre. És így nem kérdené:
- Innen jöttek maguk a telepről, vagy csakugyan Borzas-Sárgapatakról, ahogy az őr mondja? Hiszen ott járnak a gépek. Vagy ott se már?
Ráteszi a plajbászt az irnok egy hegyre a térképen, aminek a tetején egy kicsike bányász áll. Annak is piros ceruzával egy kereszt van húzva a hasán keresztül. Azután a plajbásszal egy nagy bányászra mutat.
- Dehogyis igazgató úr! - feleli neki Soma: - Mink Málnás-Újvárosról járunk erre.
- Pűha! Olyan messziről! - néz meg minket az irnok. Aztán veszi a plajbászt és egy nagy könyvre teszi rá: - Na, csak mondják be a nevüket. Estétől is munkába állhatnak a Romláson. Tíz krajcárral több az éjjeli napszám.
- De igazgató úr instálom! - mondja Soma: - Mink bőrmunkát keresnénk, mint szakmunkások.
- Hogy mondja? - bámul az irnok Somára.
Jobban meg vagyok ijjedve, hogy akkor mi lesz még, ha ez az irnok azon kezdi: na jöjjenek, akad itten bőrmunka is szépen.
De nem! Ahogy Soma válaszolja:
- Igen tekintetes igazgató úr! Nem járunk mi földmunkára. Nyersbőr szakmában dolgozunk.
Rá az irnok:
- Hát azt én nem tudok adni maguknak. Nekünk van szíjgyártónk, aki az üzemnek dolgozik. De annak sem tudunk elég munkát adni. Vásárra dolgozik inkább magának. Próbálják meg azért nála.
- Hátha tetszik mondani tekintetes igazgató úr, hogy neki sincs munkája mit menjünk hiába hozzá? - így Soma.
- Ahogy akarják! - az irnok erre.
De Soma neki:
- Arra kérjük inkább a tekintetes igazgató urat, ha tetszenék egy pár sort adni - hogy legalább annyi segítséget gyüjthessünk össze magunknak itt, hogy fel ne forduljunk már éhen és tovább mehessünk.
Az irnok erre nézi Somát. Néz engemet. Csakhogy meg nem szúr a szemével.
- Tudja mit mondok én magának barátom? - kezdi aztán az irnok. - Maguk nem ipari munkások, hanem léhűtők. Én azt hiszem. Mert hogyha épen-egészségesen kéregetni akarnak, mikor munkát ajánlanak maguknak valahol, azt csak léhűtők teszik.
- Dehát tekintetes igazgató úr! - kiabálja Soma: - Aki nincsen szokva valamihez, az nincsen szokva. Tegyem tönkre a kezem fogását és a derekamat földmunkával, hogy aztán majd a szakmámat se tudjam folytatni?
- Hát nézze barátom! - szól erre szépen az irnok: - Tőlem tehet, amit akar! Én nem vagyok igazgató, csak segéd-altiszt vagyok itt. Ha bejegyezteti magát munkára, jó, ha nem, nem!
Már akkor, mikor Soma beszélt, láttuk, hogy az irodaablakon benéz valaki. Mert kívül a fal párkánya araszos volt, fel lehetett állni rá.
Nahát, aki benézett, láttuk, egy fiatalember. Nagy haja van neki, a nyakravalója pedig úgy van kötve, mint valami művésznek.
Erre nézett rá Gurka, az irnok és vettük észre, hogy ezután lett szelídebb Somával.
De se az irnok, se ez a galandnyakravalós nem szólt egymásnak, csak úgy szemöldökükkel böktek egymásra: adjistent!
Soma pislant rám. Én vissza.
Mit tegyünk: ezt bontsd ki? Se egy petákunk, se egy falatunk. És most már a kéregetés is veszedelmes lehet itten, hogy hivatalos helyen jelentkeztünk.
Már szólnánk is tán, hogy: na, írja hát be a nevünk arra a büdös munkára.
De az irnok most így kezdi:
- Jól tudom én különben mi a maguk baja. Minden ipari munkás azt hiszi, mint a grófok a polgáremberek közt, hogy rögtön tönkreteszi a rangját, mihelyt napszám-munkát vállal.
Erre látom, hogy a nagy nyakravalós az ablakban ugyan böködi a fejét, hogy: úgy van, bizony!
És Soma az irnoknak így:
- Hátha kitalálta, kitalálta. Maga se hányna földet, ha irhat.
Soma mindig így tett. És így tanított engem is. Ha valahova bement és adtak, csakhogy hétrét nem görnyedt a nagy alázattól.
De ahol nem sikerült semmit se kicsikarnunk, ott aztán kimenet Soma rettentő pocsékszájúan mondott oda mindenfélét.
Itt is már csak vártam, hogy kifelé Soma az anyját fogja emlegetni ennek az irnoknak.
De né csak oda! Egyszerre az ablakban egy fehércseléd fejét látjuk.
Erre az írnok ránk szól:
- Ott várjanak!
A szegletre bök a fejével. Ugrik fel. Oda az ablakhoz, a fehérnéphez.
- Jaj, drága Esztike!... Bejön?! Nem? Hogy van?... Kimenjek?... Maradjak?... Na, tessék?...
Elkezdenek súgdosódni az ablakban az írnok és a lány. Vagy asszony? Nem tudtuk persze.
De hogy milyen csoda gyönyörű képe volt ennek az Esztinek! Attól még Somán is láttam, hogy csak hőködözött.
Mint a feslő liliom, olyan volt ez a lány. Piros és fehér és tiszta, mint a hab a patak zubogójában.
Persze, hogy minket észrevegyen Somával, hogy ott állunk? Hamarább egy legyet a falon. Oda se nézett ránk.
De én mégis, mintha csak meglöktek volna hátulról, hogy még ehhez az Esztihez valami közöm lesz. Azt sugom Somának:
- Te ne ákációskodj itten, mert megüthetjük a bokánkat. Meg lehet tán próbálni egy nap a munkát is.
- Hagyj csak engem! Tudom én! - vissza Soma nekem súgva.
*
Hát mikor az írnok már kisúgdosta magát a lánnyal, jön vissza a székére.
Soma neki így:
- Hát aztán legalább mondja meg, hadd tudjuk, hogy mit keres az ember maguknál?
- Jobb napszámot, mint a mezei munkán! - mondja az írnok: - Nyolcvan krajcárt naponta!
- Koszt nélkül? - kérdi Soma. De úgy, mintha azért faggatná ezt az írnokot, hogy: az anyja sírját meg akarja gyalázni ez talán?
- Nem! - azt mondja erre az írnok. - A Nagyfogadóból rendelnek hat fogás ebédet minden napszámhoz és a cigánybanda húzza maguknak, mint a kalákában. Aki meg nagyon elfárad, annak kiveszik a csákányt a kezéből, hogy meg ne erőltesse magát! Ez kevés magának nyolcvan krajcár napszámhoz? Mikor a mezőn csak hatvanat kapnak?
- Na, itt emberedre akadtál, Soma! - gondolom magamban és röhögök.
Persze, Soma nyakán dagad az ér, látom, kezdi is kiabálva:
- Magának móka ez az embernyúzás! Azt elhiszem! Mert könnyű itt kavargatni a pennaszárat a tintában, a fizetésért. De maga vágná a kapát a földbe, nyolcvan krajcárért naponta, akkor máskép beszélne. Nem is kapnak rendes munkást maguknak, csak bolondokat és éhenhalókat, az útról, ennyi napszámra. A fene egye ki a belit, amennyi ilyen naplopó...
Hüh! Erre az írnok ugrik fel:
- De azt a piszok csavargó ragyogóját! Mégy el az anyád kínjába? Vagy én segítsek neked?
Egy nagy sárgarézzel kivert mérőléc volt, amit felkapott ránk az írnok hogy a fejünk körül járjon vele. Nálunk meg egy rossz bot sem. Hát Soma is, én is, csak tuszkoljuk egymást kifelé az ajtón. És Soma kívülről becsapja az írnok orra előtt.
[+]