Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám
Úgy léptél át a tél fénysávos éjszakáiba...
Az erdőszélen álltál s jött a tél.
A tájat szemlélted, megúnt világodat, majd sárga csillagod
Nagy reszketését lested, mig alant a sötét földeken boldog komondorok
Járták az éjszakát s fel-felugattak hozzád, mint a kócos szellemek.
Itt van a tél megint. Ki tudja? tán az utolsó neked.
Hírek kovácsa, titokmester, őzikék őrzője, régi csősz,
Hát itt kell hagynod enciánvirágos szép hazád?
A messzi tülköket, hideg hegyed, kiszáradt vermeid......
Öreg puskádat átadod? meghalni mégy?
Ki életében annyit hazudott, nehéz meghalnia.
Úgy tartod két kezedben fejed, mint a részegek... a halál részegségét nem birod?
Csak bátran, bátran régi csősz, ott fenn is csősz leszel.
Igaztevő, mint én, ki minden ellen kikel, acsarkodhatsz... semmittevő, pimasz gazdagok
S a hűtlen, hálátlan szegény vessződ egyformán rettegi...
Se fatolvaj, se vadorzó nem állhat meg szemöldököd előtt,
S haki a város másik végiről gonosz tervekkel jön és folyót átugor...
Megtorpan futásában s azt kiáltja: itt a csősz. - S ahol majd elhaladsz,
A csirkefogó többé nem nevet, madárka sem csipog... Szegény igaztevő!
Ki életében annyit hazudott, nehéz meghalnia.