Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám
Aki az utódállamok forrongó irodalmi életét figyelmesen vizsgálja, különösen ott, ahol a magyar nyelvterület s annak minden jelentős terméke közvetlenül érintkezik a szomszédossal, mint például Szlovenszkón, az érdekes képet kap a mai magyar szellemiség elterjedéséről. Csehszlovákiában, Románia és Jugoszlávia egykori magyar részein is figyelemreméltó hatást és visszhangot vált ki irodalmi életünk egy-egy jelentős eseménye, művészeti alkotásaink, szemléleteink egy-egy határozott értéke. Hisz nemcsak töretlen ott még a második és harmadik nemzedék magyar nyelvismerete, hanem multjának meghatározó közösségi és egyéni élmény-anyaga azonos a régi Magyarország magyarságának élményeivel. Innen is, onnan is láthatók a fényjelek, hogy a Duna-medence problémájának gazdasági és politikai vonatkozásain túl a sorskérdés történelmi és néprajzi elemzései tünnek elő s az új értelmiségi nemzedék soraiban majdnem minden országban a nagy politikai kiábrándulás és szélmalomharc után megindult a kisebb zászlóval és kisebb zajjal járó komoly, részletező, aprólékos, elmélyedő szellemi munka, egyelőre nagyobb tervszerűség nélkül, csupán a tehetség magányos útvonalain. S ha megteremtődik egyszer a Politika kerékkötőjétől visszatartott szellemi együttműködés, akkor az csak ezekben a kiegyensúlyozott, alkotó literátusokban válhat ígéretes valóvá mindkét nép kultúrájára nézve.
Természetesnek tűnik fel az olvasó előtt, hogy elsősorban olyan magyar írók és irodalmi alkotások váltják ki a legszélesebb hatást (mint például Ady), akiknek mondanivalója oly szervesen kötődött egybe ennek a középeurópai sors-zónának sajátos tájélményeivel, történeti párájával, társadalmi feszítőerejével, a széles ugarok és magányban nyugatra vágyódó városok levegőjével. A nemzeti, a szó magasabb értelmében vett politikai költők válnak élménnyé más nép irodalmában is, míg az egyénien differenciált írói alkotás elszigetelt hatást ér el csupán.
Ady Endrénk költészetének első cseh interpretátora: egy pozsonyi cseh hírlapíró, Bohumil Müller, aki egy kötetkére való versfordítást adott ki (Mladá Edice kiadása Bratislava, 1932). Tizennnégy Ady-vers van ebben a csínnal kiállított füzetben, Ady kissé félszeg tusarcképével s nehánysoros életrajzzal is. A költeményeket úgy válogatta össze a nem-költő fordító, hogy Ady lírai állomásainak egy-egy érdekes termését mutassa be. Egységes képet akart mutatni a kevés helyen. Müller fordításai nem elégítik ki abszolút követelményeinket; tudjuk: nehéz feladat előtt állott, ami képességeit is felülhaladta. De szemmellátható a becsületes törekvés, hogy Adyt felmutassa a cseh szellemi életben, mely sokkal jobban ismeri a mai francia, német vagy angol írókat, mint a prágai tornyoktól félnapi gyorsvonatra fekvő magyarságét. A cseh protestáns zsoltár és a sziléziai bányászélet elementáris erejű nemzeti és szociális költőjének, Petr Bezrucsnak, kemény költői dikciójával csendíti fel a Hortobágy poétáját. Ady lírájának röpke, meleg lehelete mindenesetre benne van Müller könyvecskéjében, de a cseh kritika zöme helyesen mutatott rá arra, hogy Ady még várja a költői és teljes visszaadást. Ady a cseh irodalmi közvélemény elé a szlovákok fordításai révén jutott el. Stefan Krcsméry volt az első szlovák Ady-fordító. Még a háború alatt jelentek még első fordításai s azóta a szlovák lira legkitűnőbb képviselői fordították Adyt s jórészt csak különböző folyóiratokban, napilapokban jelentek meg ezek a fordítások. De Ady költői szólamától egyszerre olyan hangos lett az irodalmi élet, hogy szinte problémává sűrűsödött s vitát és védelmet váltott ki, akárcsak a magyaroknál. Ady hatása a mai szlovák szépirodalomra (tehát a prózára is; pl. Tido J. Gaspar novollisztikájára) kétségtelen. Talán eléggé érdekes és jellemző adat, ha elmondom, hogy egynéhány héttel ezelőtt megjelent szlovák középiskolai olvasókönyvben, melyet az állami könyvkiadóvállalat adott ki, Ady-verset találunk. Ennek a versnek fordítója különben a legközelebbről érdekli a mai magyar irodalmi közvéleményt, mert Emil Bolesláv Lukácsról van szó, aki néhány év óta rendszeresen mutatja be az új magyar lírai generációt is.
Két-három évvel ezelőtt, amikor az Ady-viták a szlovák irodalmi folyóiratokban megjelentek, a túlságos Ady-kultusz miatt, Ady állítólagos dekadenciájának a szlovák literatúrába való benyomulása miatt ezt a nem harcias, költői formátumában leginkább Szabó Lőrinchez hasonlítható szlovák költőt támadták. S Lukács akkor azzal felelt, hogy Pozsonyban, az Umelecká Besedában, előadást tartott Ady életéről és költészetéről. Ez az előadás s az utána kifejlődött termékeny vita, melyben a magyar írók is résztvettek, Barta Lajossal az élükön, szép hitvallás volt a magyar költő múlhatatlan lírai értéke, tiszta emberiessége s magyar forradalmisága mellett. Ennek a szlovák nyelvű, de egytermészetű Ady-problémának tömör összefoglalását, teljes érvényű s tiszta irodalmi dokumentumát adja most Lukács legfrissebb tanulmánya. (Ady a dekadencia. Sbornik na pamiatku Pavla Bujnáka 1934.) A magyar Ady-irodalom hiánytalan fegyverzetével, egyszerű tiszta logikával mutatja fel ebben az esszében Lukács Ady költői méreteit, egyéniségének legjellemzőbb művészi és sajátos magyar vonatkozásait. Külön ki kell emelni Lukács tanulmányának azt a részét, amelyben a dekadencia fogalmát magyarázza és elemzi. Lukács ugyanis a francia irodalomnak legjobb szlovák ismerője és fordítója egyúttal s itt is kézenfekvő bizonyítékkal marasztalja el a zavaros kritikusok olcsó és kényelmes dekadencia-bélyegét.
Ez a tanulmány, ahogy az író a bevezetésben mondja, csak egy része annak az Adyról írott monográfiának, melyben a mai szlovák irodalom Ady-vonatkozásait dolgozza fel s mely nemsokára meg is jelenik. Várjuk ezt a könyvet, épúgy mint Lukács bejelentett teljes, nagy Ady-kötetét, melyben a tökéletes művészi visszaadást kapjuk meg, úgy ahogy azt a szétszórtan megjelent fordításokból megállapítottuk. Annak a magyar szellemi folyamatnak, melyben Ady költészete oly jelentős szerepet játszik, Lukács e két könyve adja meg a szlovák oldalról jövő bizonyítékát és igazolását.