Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: MADÁCH NÉMETÜL

TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: MADÁCH NÉMETÜL
A NYELVI PROBLÉMA

A Madách-irodalom legérzékenyebb, legfájóbb pontja a nyelv. A jóhiszemű kutató és kritikus zavarba jő, elkezd mentegetődzni, tartalmatlan közhelyekhez folyamodik, valahányszor Madách nyelvéről kell beszélnie. Ennek a nyelvnek - úgy tetszik - nincsen elidegenithetetlen egyéni színe és zamata, képzelő akarata és ereje, nincsenek elementáris örvényei, tájékozódásának forrása az ellenőrző s ellenőrizhető értelem, vezetője az elvont gondolat. Nincsen iskolázott zenéje, nem ismer kultúrfegyelmet; látszólag lépten-nyomon vét a nyelvi távlat törvényei ellen. Hogy is lehetne másképpen! Hiszen az Ember tragédiáját a véletlen kegyelméből való dilettáns lángelme, parlagi nemes írta, akit megejtett néhány könyv, a Faust varázsa, Hegel divatja, akit költővé tett a szabadságharc után beálló kiábrándulás, főleg azonban egyéni-emberi csalódása, családi életének összeomlása, akit csak Arany szövegjavításai tettek irodalomképessé. - Valójában mindez csak látszat. Madách nyelvének hagyományos értékelése az elemző optika és akusztika tévedésén alapul. Mindenekelőtt: az elvont gondolatnak, a tiszta logosznak is lehet zenéje, sőt ez néha megrendítőbb és mélyebb, mint a brutális, konkrét érzés hangja. S csak mélyebbre kell hatolni a látható és hallható jegyek felszíne alá, s tüstént más eredményhez jutunk.

Madách nyelvi világának van egy eredendő, mélyebb, fojtottan lírai köre, amely állandó harcban áll a maga feszítő, irracionális összetevőivel, s vannak kerületi s felületi elemei, úgy, amint kora magyar s európai költészetéből, olvasmányaiból jutottak hozzá. Ebben a külső körben a csökkent erejű magyar nyelvújítás találkozik Hegel mindenható, de megkopott, elnépiesedett frazeológiájával s műnyelvével, a régi szabású felvilágosodás azzal a filozófiai s történetfilozófiai dezilluzionizmussal, amelynek legismertebb képviselői Schopenhauer és Jac. Burckhardt. Innen szivárog befelé a Faust nyelvi hatása. Ezt a hatást nem kell túlbecsülni, de tagadni sem szabad. A számtalanszor kimutatott s vitatott egyezések hasonló motivális helyzetekre, egy-két szin felépítésére, szavakra, mondatokra vonatkoznak. Faust és Ádám belső formája, útja összemérhetetlen, de azért a fausti gondolat elmaradhatatlan kalauza Madáchnak, akárcsak Vergilius Dantenak. A Faust nagykorúsítja Madách merev nyelvi képzeletét s bátorítja kozmikus feladatának megoldására. Beszélni s repülni tanítja; hozzászoktatja fülét a szférák zenéjéhez. Soha még tanítvány ilyen mértékben nem függetlenítette magát mesterétől, soha még ilyen mértékben nem bizonyult méltónak hozzá.

Az elsajátított idegen elemek egy része megmarad periferikus elszigeteltségében, mások viszont asszimilálódnak, felszívódnak a belső nyelvi körbe. Az asszimilációs folyamat tökéletlenségéből, befejezetlenségéből származnak azok az egyenetlenségek, esetlenségek, amelyek Madách nyelvének rossz hírét költötték. Viszont, ahol hiánytalan az asszimiláció, ahol eredményei egyéni hússá és vérré váltak, ott Madách olyan nyelvi teljesítményekre képes, amilyenekre előtte még nem akadt példa a magyar költészet történetében. Ilyen nyelv támogatása mellett Madách bátran vállalhatja a legmeredekebb történetfilozófiai, a legátfogóbb metafizikai funkciót; megszólaltatja az új materializmust, Darwint, a századközép legmodernebb tudományát, a szociológiát; az alaktalan asszimilált anyagot megváltja tudományos származásának könyvízétől és súlyától; átülteti a költői szimbólumok, jegyek, hasonlatok síkjába. Madách a magyar filozofálás, ezen a réven a filozófiai gondolat magyar nyelvének legnagyobb felszabadítói közé tartozik. Meglepő, hogy ez az elvontnak, nehézkesnek mondott nyelv szerencsés pillanataiban milyen konkrét képességet mutat, milyen lappangó megrázkódtatásokról ad számot, milyen remegő visszhangja a mélyre fojtott lírizmusnak! Minden magyar filozófiai írón meglátszik, vajjon Madách előtt vagy után élt-e? Filozófálni, magyarul, közérthetőbben, elevenen, csak Madách időpontja után lehet. A Madách-előtti költészetben - Vörösmartyt kivéve - a vers, ritmus csak kísérő zenéje, alázatos szolgája a filozófiai problémának, Madáchnál viszont ritmikus egytestvér mind a kettő. A legtöbb költőnél a nyelvi forma fegyelmezi meg a gondolatot, Madáchnál a gondolat formájának van fegyelmező, ritmizáló hatása a nyelvre.