Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: FARKAS GYULA MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNETE [+]

Írók története-e az irodalomtörténet? Csak kezdetleges fokán az, amikor csak abban látja feladatát, hogy összeállítja az írók életrajzi adatait és nem ad hozzájuk mást, mint műveik jegyzékét. Eszmék története? De akkor nem önálló valami, mert az irodalom csak egyik közege az emberi eszmék kifejezésének, tudomány, politika, társadalom stb. épúgy beletartoznak az eszmék történetébe. Irodalmi csoportok, pártok, irányok története? Ez talán a legkevésbé, mert ezek nem tartoznak egész szorosan az irodalomhoz, csak mulandó tünetei az írók egymáshoz való viszonyának. Azt hiszem, legközelebb akkor jutunk a feltett kérdésre adandó felelethez, ha azt nézzük, hogy mi az, ami az irodalomban igazán maradandó. Az író élete elmúlik, teljes feledésbe is merülhet, akár a nevével együtt is. Az eszmék változnak, átalakulnak, korhoz, időponthoz, helyhez vannak kötve. Az irodalmi alakulatok már egy nemzedék távlatából, sokszor már néhány év távlatából is egészen jelentéktelenekké válnak. Megmarad azonban a mű. Író, eszme, irodalmi párt mind csak arra szolgál, hogy a mű létrejöhessen. Az irodalomtörténet elsősorban az irodalmi művek története kell hogy legyen, minden más csak arra való, hogy a mű megértését, értelmezését és értékeit segítsen megközelíteni. Az olyan irodalomtörténet, amelynek nem a mű a központi problémája, megszünik önálló tudomány lenni, az általános történelem vagy a művelődéstörténet vagy az eszmetörténet segédtudományává válik. És még mint ilyen is kénytelen állni azt a szemrehányást, hogy tárgyának éppen legfontosabb részét nem meríti ki eléggé.

Ezek a megállapítások okvetlenül a toll alá kívánkoznak Farkas Gyula új irodalomtörténeti könyvének olvasása közben. Ez a könyv összehasonlíthatatlanabbul többet, nyomatékosabbat, érdekesebbet mond az irodalmi korok szellemi atmoszférájáról, az írók csoportosulásairól és magatartásáról, a mindenkori műveltségi viszonyokról, mint az írók műveiről. Szerzőjében, mint ezt már előző könyveiben is láttuk, nagy készség van az irodalom kollektív szemléletére, az irodalom jelenségeinek egy kollektívum rétegeződéseként való ábrázolására, viszont kevés hajlandóság a műnek mint esztétikai jelenségnek, mint a szellemi életben irodalmilag nyilvánuló szépségnek méltánylására. Mintha neki másodrendű kérdés volna az irodalmi mű esztétikai értéke s igazán csak korjellemző értékét akarná méltatni. Ezt a benyomást fokozza az, hogy esztétikailag, illetőleg irodalmilag jelentéktelen írók műveire is a szokottnál nagyobb hangsúlyt vet, ha valami okból korukra jellemzőknek tünnek fel. Ez sokszor, inkább a módszer, mint az író felelősségére úgy tetszik, mintha a kitünő írók rovására menne.

Ez a szellemtörténeti módszer úgy, ahogy Farkas Gyula használja, tagadhatatlanul érdekes eredményeket ad. Szemléltetni tudja az egyes korok szellemi hőfokát és azt az atmoszférát, amelyben az írói művek létrejöttek és az írók mozogtak, az író helyzetét a társadalommal szemben és ebből folyó magatartását. Farkas könyvéből világosabban ismerheti meg az olvasó az irodalom önállósodását a középkori egyházszolgálati viszonyból a modern autonóm szabadságig és ami még fontosabb, nyomról-nyomra való tudatosodását a XVIII. század végéig, amikor végre irodalmunk véglegesen kialakítja önmagáról való tudatát, kitűzi első céljait és megállapítja programmját. Ezzel jut bele az irodalom mint állandó és egységes fogalom a nemzet szellemi életébe, ami azt is jelenti, hogy ezzel válik az írók és könyvek lazán összefüggő sokasága a szó szoros értelmében való irodalommá. A XVI. vagy XVII. századi magyar írónak csak homályos és bizonytalan fogalmai voltak arról, hogy tagja egy egységnek, egy szellemi köztársaságnak. Ez csak Bessenyeiben világosodott meg először és csak Kazinczyban vált végleges ténnyé.

Viszont azonban lehetetlennek látszik elkerülni azt a gondolatot, hogy Farkas könyvében másodrangra jutnak a művek, olvasása közben az ember nem érzi eléggé, hogy az irodalom végeredményben mégis csak írói művek többé-kevésbé egymásba kapcsolódó sora. Tisztábban látom például azt a kort, amelybe Zrinyi be van állítva, mint magát Zrinyit és még kevésbé tisztán látom Zrinyi műveit. Ha elismerem is, hogy minden író bizonyos kor, szellemi magatartás vagy pártállás «képviselője», de azt már kevésbé látom tisztán, hogy elsősorban és legteljesebb mértékben mégis önmagának, a saját géniuszának képviselője. Megértem, hogy az író és műve bizonyos mértékig mindig korproduktum, de közben azt kell kérdeznem, hogy nem éppen ez-e benne az, ami mulandó s az utókor érdeklődését kevésbé foglalkoztató, és nem maradandóbb és számomra, az utókor emberére fontosabb-e az, ami lélektani produktum és a géniusz történetileg alig magyarázható misztikumához tartozik? Itt a módszernek nagy hézaga tűnik elő s ennek áthidalásától függ az irodalomra való alkalmazásának jövője.

*

Farkas Gyula szemmelláthatóan Horváth Jánosnak középkori irodalmunkra vonatkozó kutatásaira, a későbbi korokat illetőleg pedig a Szekfü Gyula által megrajzolt történeti képre támaszkodik. Amit a legújabb korig ad, az - a fentebbiekben megjelölt határok között - ha nem is anyagában, de színezésében újszerű és szemléletes. A reformáció és ellenreformáció korának a képe, a könyv legjobb része, erősen érezteti a XVI. és XVII. század izgalmát, a világfelfogások súrlódásait, a magyarság végzetes világnézeti kettészakadását. A XVIII. század Szekfü elgondolása szerinti «rehabilitálása» már kevésbé meggyőző: e század háromnegyede a magyar költészet legterméketlenebb korszaka s csak negyedik negyedében mutatkozik nagy nekilendülés; igaz, hogy ez korszakalkotó lett. A XIX. század első felének tárgyalásában újra találkozunk az író előző két könyvének eredményeivel, amelyeket kibővít a kor legkíválóbb alkotóinak és alkotásainak valamivel részletesebb, de kevéssé mélyreható rajza. A szellemtörténeti háttér rajza sokkal erősebb oldala az írónak, mint az esztétikai elemzés. Nagy költőink méltatása jóval bágyadtabb és kevésbé lényegbe vágó, mint az irodalmi életet tárgyaló részek.

Már előző könyveiben is erősen hangsúlyozta a dunántúli katolikus és a keleti-magyar protestáns különválását, időnkint ellentétét. Ez is Szekfüből kiinduló gondolat és kétségkívül alkalmas szempont nemcsak történeti, hanem bizonyos irodalmi jelenségek magyarázatára is. A felekezethez tartozás kétségkívül világszemléleti beállítottságot és szellemi magatartást is jelent. De érzésem szerint ezt a szempontot Farkas a kelleténél merevebben alkalmazza. Hogy csak egy példát mondjak, a Kazinczy és a dunántúliak közötti vita megértéséhez sokkal közelebb jutunk, ha nemcsak azt figyeljük meg, hogy Kazinczy és hívei többnyire protestánsok voltak, a dunántúliak pedig többnyire katolikusok, hanem azt is, hogy Kazinczy egész lénye, műveltsége, életformája modernebb, nyugatiasabb és urbánusabb volt, mint dunántúli ellenfeleié. Itt a Felvidék városiasabb életmódja s a másnyelvű lakossággal való folytonos érintkezésből folyó többnyelvűsége bizonyára mélyebb elválasztóvonal volt, mint a felekezeti hovatartozás.

*

A kettős felekezeti megoszlásból hármas megoszlás lesz, amint az író a legújabb kor irodalmához ér: a protestánsokhoz és a katolikusokhoz zsidók járulnak. Itt van a könyv legvitásabb része. Nem lehet tagadni: a mult század második évtizedének el nem hanyagolható jelensége az irodalomban az idegenből asszimilált magyarok benyomulása az irodalomba. Ezek természetszerűen magukkal hozták másféle temperamentumukat, azt az ideg-örökséget, melyet nem tüntethetett el az egy-két nemzedék alatti magyarosodás. Német és szláv fajú magyar írók jöttek nagy számmal, s jöttek zsidók is, - mind hozott valamit magával, amit meghatározni nem lehet, de amit mégis érzünk, mint megkülönböztető valamit. Ezt a valamit Farkas túlozza, nem annyira szavaival, melyekben tárgyilagosságra való törekvés van, mint inkább hangsúlyaival. A zsidók radikalizálódásáról tett megállapításai, melyek a magyar zsidóságnak csak egy kisebbségére állnak, époly túlhangsúlyozottak, mint - hogy részletpéldát is említsünk - az, ahogy a Nyugat zsidó szerkesztőinek szerepét beállítja. Nem veszi kellő figyelembe azt, hogy bizonyos progresszív eszmék és magatartások mindenütt a világon a városi polgárság bizonyos rétegeinek a tulajdonai s nálunk azért kerültek ki leghangosabb hirdetőik a zsidók közül, mert nálunk ők a par excellence városi polgári elem. Itt tehát nem faji vagy felekezeti tényezők hatásáról van szó, hanem a magyar társadalom sajátlagos szerkezetéről és geológiai rétegeződéséről.

Általában a könyv utolsó fejezetei, ahol a félig-multról és alig-multról van szó, valamennyi között a legkevésbé kielégítők. Tisztességesen igyekszik igazságot szolgáltatni azoknak az irodalmi mozgalmaknak, amelyekre az akadémikus irodalmi kritikának a legújabb időkig csak elítélő szavai voltak. A Nyugat körül lezajlott harcok tárgyalásában például nagyjából elfogadja és ismétli azokat az argumentumokat, amelyekkel mi annak idején vitattuk létjogunkat az irodalomban. Fejtegetéseibe azonban becsúsznak tárgyi tévedések is és általában azt a benyomást keltik, hogy nem hatolt bele elég mélyen az anyagba. Amint a részletekre kerül a sor, az egyes írók méltatására, bizonytalanná és szétfolyóvá válik. «Távoli szépségek énekese a korán elhunyt Tóth Árpád (1886-1928), akinél a forma zárt harmóniája már szinte öncélnak látszik.» Ennyi Tóth Árpádról mond valamit, ad valamicske fogalmat az utolsó három évtized egyik legtisztább magyar költői hangjáról? Ilyen semmitmondó «jellemzések» lépten-nyomon akadnak. Megengedem, ez a legnehezebb, majdnem megoldhatatlan feladat, néhány sorban jellemezni és felismerhetővé tenni egy írót (egyszer nekem is beletörött a bicskám) - de Farkasnál jogosnak látszik az a feltevés, hogy nem hatolt be kellően azokba a költőkbe, akikről ír.

 

[+] Káldor-kiadás.