Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám
Az augusztusvégi puffadt nap kegyetlen erővel tűzött le az országútra, amely kopaszra tarolt nagy kiszikkadt mezőségen nyúlt egyenesen egy távoli sűrű lombfal felé. Az országúton hosszú szekérsor vonult fekete-szürkén, mint hamuba esett kígyó. Fölötte óriási porszörnyeteg vonaglott, mint a mesék sárkánya.
A szekérsor élén két lovag ügetett. Messziről látszott rajtuk, hogy templáriusok: szürke csuhájuk fölé a ló farát is eltakaró fehér vászon körköpenyeg borult, rajta kétoldalt posztóból kivágott nyolcszögü vérvörös kereszt.
- Te, Trisztán, azt hiszem közeledünk - szólt az egyik.
- Közeledünk, de az a kérdés, mihez, Renold testvér - válaszolt a másik.
- Philippus Augustus csak tudja, hova küld bennünket - mondta Renold.
- Tudása válogatja. Te, mielőtt elindultunk Párizsból, egy alemániai zsidótul vettem egy kéziratot, amely az ungrok vagy ongroisok csupa erdő meg mocsár országáról szól. Szerzője egy alemán püspök. Az írja, hogy az ungrok barbárok, beesett szeműek, alacsony termetűek, barbár a nyelvük és az erkölcsük, úgy hogy gáncsolni kell a sorsot, vagy inkább bámulni az isteni türelmet, mely az ilyen nem is embereknek, hanem emberi szörnyetegeknek ily gyönyörű földet adott. Felséges királyunk, azt hiszem, nagyon elvetette a sulykot.
- Az ország gazdag - válaszolta Renold - 241.000 márka ezüst a király évi jövedelme.
- Tudom - legyintett Trisztán - egész Párizs arról beszélt, hogy Alexios esztergomi királynak majdnem annyi a jövedelme, mint Oroszlánszívű Richárdnak, aki pedig tudvalevően a világ leggazdagabb embere. No, ez se volt még, hogy francia király így utána essék egy barbár törzsfő pénzének.
- Philippus csak óvatos. Amikor Alexios követei háztűznézőben megjelentek Párizsban, Philippus természetesen kimutatást kért az ungrok királyának jövedelmeiről.
- Ez a leánykérés is olyan furcsa volt. Alexios követei előbb Angliában jártak egy nyolcéves lányka kezét megkérni egy harmincöt éves ember számára. Mikor aztán ott az orruknál fogva vezették őket, kapták magukat, átruccantak Párizsba és se szó, se beszéd, megkérik Alexios számára az özvegy Margot hercegnő kezét. A királyt, testvérem, nem a pénz teszi s nem tudom, nem nyers lóhúst eszik-e itt ebben az országban az ember.
- Nekünk mindegy! - szólt Renold. - Mi tovább megyünk.
- Úgy van, tovább - sóhajtott Trisztán - délibábot kergetni.
- Ne káromold a keresztet, amelyet melledre tűztél, Trisztán testvér. Egy ember csak egy úton járhat.
- És ha tébollyal van kövezve ez az út?
- Lázadó vagy, Trisztán!
- Nem, Renold, csak néha meginog valami a szivemben. Nem csörgősapka-e fejünkön a lovagi süveg? A Szent Földet kiragadni a pogányok kezéből. Képes-e erre ember egyáltalán? Van-e isteni igazság, hogy mindeddig pogány kézen maradhatott a Szent Föld? S nem a francia királynak van-e igaza, aki odaadja feleségül a nővérét egy barbár marhapásztor törzsfőnek, csak azért, mert annak sok pénze van?
- Trisztán, ma szöges ciliciummal fogsz aludni, ezt rendelem, mint rangidős lovag - mondta Renold.
- Úgy lesz, testvér - búgta bűnbánóan Trisztán.
A távoli lombfal egyre közeledett. Már kivehető volt, hogy a nagy sűrűségen csak egy nyílás van, az, amelyen a széles országút keresztülvezet s a nyílást széltében elállja egy kis mozdulatlan lovascsapat.
A két templárius kivonta keresztmarkolatú, széles, egyenes pallosát szürkebársony hüvelyéből s tisztelgő-formán magasra tartotta.
Az erdőnyílást széltében elfogó lovascsapat élén elől, külön egy magános lovas állt. Fekete csődöre két hátsó lábát terpeszbe vetette és szorosan összetett két elülső lábán előredűlt, szügybevágott fejjel. A paripa duzzadtan ívelő nyaka fölött ujjatlan, piros-kék varrottas, bogláros sárgabőr mellvért látszott, fölötte egy barna bajuszos arc, az arc fölött báránybőr kucsma.
- No, a bőrbe varrt vadember - morogta oda Trisztán Renoldnak -, ugass csak egyet, Renold, mert máskép ezzel nem tudsz beszélni...
De abban a pillanatban, amikor eléje értek, a barbár lovas a franciák hadi kiáltását kurjantotta el:
- Mondsoj!
- Monjoie! Monjoie! - viszonozták a kiáltást a meglepett franciák. S szekérsoruk megtorpant.
- Itt, az ország küszöbén - mondta franciául a barbár lovas -, a gyepü-kapuban, itt állok én, Perjámos, a gyepük ispánja, Alexios, azaz Béla magyar király képében. Én tehát, maga Béla király, Magyar- és Horvátországok, Dalmácia és Ráma fejedelme, királyi köszöntésemmel köszöntöm Margot királyleányt, Filep Ágostos francúz király hugát, az én menyasszonyomat!
Perjámos intett s a kecskebőrkacagányos, bajuszos magyar lovasok közül az a bajusztalan egy, akin bokáig érő, egybeszabott párizsias köntös volt, leszállt lováról s fegyvertelenül, hajadonfőtt egy bíborpárnán elől-hátul meg kétoldalt kurta, széles lemezkereszttel díszített abroncskoronát kezdett vinni a franciák felé. Sárga köntöse csak úgy verte a port utána.
A két templárius mögött öt ló vonta skarlát posztósátras nagy szekér következett. A szekérsátor elején nagy faragott trónusszék állt s a széken egy fiatal nő ült. Fejéről fehér fátyol borult hátra, mellére kétoldalt meg hosszú, tömött szőke hajfonat lógott a nyaktól bokáig érő redős kék köntösön, amelyet elől a földig aranypántot bocsátó, széles aranyöv fogott össze derekán. A köntös ujja olyan roppant borjúszájban végződött a csuklónál, hogy alsó vége leért a kerékig, amint a nő a korona után nyúlt, amelyet térden állva nyujtott fel neki a sárgaköntösű lovag. A nő fitos orra, kissé ferdevágású mandulaszeme, alacsony homloka, duzzadt babaarca csupa mosoly volt, amint nézte, emelintgette, majd a fátyol fölé fejére tette a súlyos sárarany koronát.
- Te értesz franciául? - kérdezte a nő a még mindig térdelő lovagot.
- Minden udvari magyar tud franciául - válaszolt a sárgaköntösű.
- Úgy? Ez szép! Tükröt! - szólt a nő.
A szekérekhó mélyéről egy barnaruhás női kar egy nyeles acéltükröt nyujtott előre.
A nő nézegetve magát benne, így szólt:
- Szép a korona. És én máris szeretem azt, aki küldte. Mondd meg, lovagolj előre és mondd meg Alexios méltóságos úrnak, hogy köszönöm és szeretem őt. De induljunk!
A sárgaköntösű fejét egész a porig alázta, fölkelt, ment, lóra ült s paripája nyakára feküdve, mint a szél elvágtatott.
A magyar lovasok kétoldalt sort álltak a gyepü-kapuban. Perjámos a két templárius közé léptetve, lekerült az útról, süvegét lekapta s úgy nézték az elvonulást.
A skarlát-ekhós szekér után szájig érő merev pikkelygallérú, hosszú páncélinges lovasok ügettek, fejükön kerek és csúcsos hadi ércsüveg, kezükben apró lobogós hosszú lándzsa, oldalukat s a lovak horpaszát vörös bársonytokos, széles pallos verdeste. Azután következtek a kelengyés szekerek nagy vasalt ládákkal, a ládákon kamaráslányok ültek, mint olcsóbb kiállítású másai Margot királylánynak. Mögöttük megint lovasok, újra szekerek, ekhósak és nyitottak, málhákkal, nőkkel, férfiakkal, a királylány udvara.
Mikor a lándzsás sereghajtó csapat is elporoszkált előttük, Perjámos s a két templárius fölkaptatott az útra s megindult a menet után ismerkedő csöndes beszélgetésben.
- Te bizánci vagy, hogy ilyen jól tudsz franciául? - kérdezte Trisztán Perjámostól.
- Nem a, én magyar vagyok.
- Hol tanultál franciául?
- Hol? A Tiszaháton. Otthun. Az apámtul, aki járt Párizsban is, Bizáncban is. A nevemet is Párizsból hozta az apám, mert Perjámos az annyi, mint Priamus.
- Ti nem esztek nyers húst?
- De igen, ha éppen nem sül meg.
- Ti furcsa nép vagytok.
- Hát még az országunk!
- Hallom! Csupa pusztaság, erdő meg mocsár.
- Na, nem egészen - mosolygott Perjámos. - Látod, francúz testvér, ezt a pusztaságot? Egy döglött róka, nem sok, annyi élőlényt sem látsz rajta. Se bokrot se fát. Ez a gyepü-elve. Ha ellenség jön, itt dögölhet meg, se vize, se élelme ezen a pusztaságon. Aztán most befelé gyün egy karéj erdő, ezen a nyíláson la, visz be az út, ez a gyepü-kapu, vigyázz, osztán le ne lépjen lovad az útról, mert beleveszekszel a lápba. Itt minden víz, ingovány, mocsár meg láp, látod, árkok is vannak, fák egymásra dűtve, ez a gyepü, ez védi az országot. Ennek a gyepünek vagyok én az ispánja.
- Nem látok én itt házakat - mondta Trisztán.
- Beljebb se igen fogsz - nevetett Perjámos. - Kőbül épül nálunk az istenháza meg a vár, ha nem éppen sárbul. Mi magunk nyaranta s őszön inkább sátrakban lakunk.
- A király is? - kérdezte Renold.
- Az leginkább! Mert folyvást az országot járja.
- Minek?
- Igazságot tenni, a várispánok körmire nézni, meg a pénzt behajtani.
- Nem értem. Philippe Auguste királyunk Párizsban ül.
- Majd megérted, ha beleszokol. Csak kettőre vigyázz! Meg ne rontsd a gyomrod fokhagymás kolbásszal meg disznózsíros lángossal, amibűl minden idegen igen be szokott mingyárt eleintén zabálni és elcsapja vele a gyomrát. Aztán vigyázz zsidóra meg izmaelitára, mert itt rosszul váltják be a külországi denárt, két kölni denárért csak öt magyart adnak, két frisachiért csak négyet, egy regensburgiért csak egyet.
- Hiszen akkor egy magyar denár alig ér annyit, mint egy veronai, - szörnyűködött Renold.
- De az élelem olcsó - mondta Perjámos - csak a ruhanémű drága, mióta a párizsi köntöst kapta fel a divat. No, de szerencsétek van, hogy ilyen száraz az ősz, mert egyébként légy, bögöly, szúnyog meg kígyó annyi szok lenni, hogy alig győzöl hadakozni ellenük.
- Hova megyünk tulajdonképpen? - kérdezte Trisztán.
- Esztergomba, mert ott tartja most udvarát Béla király - válaszolt Perjámos. - Majd meglátjátok, milyen érdekes, összesereglett most oda az egész ország.
Meg is látták pár nap mulva Esztergom ormán a királyi zászlót, amely vígan csattogott a nyugati szélben. A négy sarkán négy tornyos kockaalakú székesegyház mellett szürke vakond-túrás volt csak a vár. Béla nem is lakott benne, hanem a vár tövén üttette fel négy kamarás, nagy biborsátrát. Főembereinek sátrai meg ott tarkállottak a Viziváros lankáján, Szent Tamás, meg Szent György-mező síkján, a szigeti pagony szélén, kis és nagy Duna partján. Királyi büszke szolgák, szegényes szabadok, tétova félszabadok, komoly várjobbágyok, vidám rabszolgák (könnyű nekik, nincs kenyérre gondjuk!), garázda zsoldosok, hetyke idegen lovagok nyüzsögtek öszvéren, paripán, tevén vagy gyalog vászon- és bőr magyar ruhában, földet seprő párizsi köntösben, féloldalas bizánci palástköpenyben, a fényes sátrak, nádkalyibák, sárviskók, faházak s néhány kőház között az árus bódéjukat, pénzváltóasztalukat minden lépten-nyomon felállító zsidók és izmaeliták nagy örömére.
A királyi menyegző ünnepségei, lakodalmas lakomák, lovagi tornák, sólymászások, udvarozások egymást követték. S az egyik sólymászó lovagláson történt, hogy Trisztán lovag összekerült Ehellős tiszaháti ispán leányával, Jusztinával, akit otthon csak Derágának hívtak. Szakasztott úgy volt öltözve Jusztina, mint Margot királyné, csak az arca volt szélescsontú, homloka magas, haja barna s fekete szeméből nem párizsi csalafinta pajzánság, hanem ámuló, odaadó, mély hűség sugárzott. Kesztyűs balkezének mutatóujján ült a kis bőrsapkával borított fejű sólyom s jobbjával - félkézzel - biztosan kezelte széleshátú, hatalmas deres kancájának kantárszárait. Trisztán tisztelettudóan lovagolt mellette. Sólyomeresztésre nem igen került sor, mert az előttük haladók már minden madarat felvertek. Inkább beszélgettek.
- Nem hiába Trisztán a nevem - mosolygott a lovag - úgy poroszkálok itt melletted, mintha Izölt királylány lennél.
- Ki az? - kérdezte Jusztina.
- Nem ismered történetüket?
- Nem.
- És Lancelot-ét s a Grál-lovagokét?
- Nem tudom, mifélék azok.
- Pedig párizsi köntöst viselsz s nem ismered a párizsi meséket?
- Nem tudok olvasni s udvari kobzosunk csak harcokról énekel.
- Szerelemről nem?
- Illetlen vagy, lovag - felelt Jusztina elpiruva.
Trisztán érdeklődve hajolt előre, hogy a lány arcába nézhessen:
- Én elmondom neked Trisztán történetét.
- Ha meghallgathatom, hallgatom.
- Cornouaille királyának, Marc-nak volt unokaöccse Trisztán, akit nagybátyja elküldött Irországba, hogy kérje meg neki feleségül a királylányt, Izölt-öt. Megkapta a lányt s vele egy bájitalt, hogy Izölt igya azt meg Marc királlyal együtt, amitől olthatatlan szerelem fogja őket összekapcsolni egész életükben. Ment hát a hajó s nagy erővel sütött a nap. Trisztán és Izölt ott ültek a hajó farában s egyszerre szomjasak lettek. Izölt italért küldte udvaros hölgyét, Brangient, ki lement a hajó mélyébe, sokáig keresgélt italt, végre talált egy cserépkorsót, amelynek szája viasszal volt beragasztva. Kinyitotta, s mintha a tavasz minden üde illata szállt volna fel belőle. Ez jó hűsítő lesz, gondolta. Két kupát megtöltött vele, odaadta inni Trisztánnak és Izöltnek. Alig, hogy megitták, Izölt, aki eddig nem nagyon szívelte Trisztánt, odafordult feléje és szó nélkül csókra nyujtotta ajkát. Trisztán megcsókolta Izölt-öt. S mire ez első csóknak vége lett, már leszállt az alkony, mert Brangien a bájitalt itatta meg velük. És soha többet nem váltak el egymástól, bár Izölt felesége lett aztán Marcnak. Éjszakánként...
- Ne folytasd, lovag! - parancsolta lángra gyúlt arccal Jusztina.
A késő őszi nap szokatlan perzselő lánggal égett fölöttük s az elcsendesült, rozsdásodó, de még mindig zöld lombok fölött. Trisztán lovag elhallgatott s némán ügettek tovább egy mély úton,
- Szomjas vagyok!
Trisztán leugrott lováról, vadászkürtjét megmerítette a forrás vizében s felnyujtotta Jusztinának, hogy igyék belőle.
Jusztina két kortyot nyelt, visszaadta a kürtöt óvatosan, hogy ami víz még benne van, ki ne ömöljék belőle s Trisztán szemébe nézve, elszántan, komolyan így szólt:
- Idd meg, a tavasz minden üde illata száll fel belőle!
Trisztán felcsillanó szemmel értette szájához a kürtöt, ugyanazon a ponton, ahol a lány ajka érte, de ebben a pillanatban Jusztina végigvágott lován s a hirtelen ágaskodásból vágtába zuhanó paripán kacagva eliramlott.
Hangos, gyöngyöző nevetése úgy szállt a lombok alatt, mint menyegzői harsona kacagása. Trisztán nyugtalanul ficánkoló paripája mellől hosszan nézett az elvágtató lány kéken lobogó köntöse után, aztán utolsó cseppig kiitta a kürtből a vizet, lóra ült s gondolataiba mélyedve poroszkált vissza Esztergom felé.
Aznap este csónakok fáklyás tánca volt a Dunán. A vár fokán elől, kettesben, egy szürke kövön ült Trisztán lovag Jusztina mellett.
Lent a vizen lángoló fáklyafejek kezdtek ide-odalibegni, felszökellni a magasba s ismét visszahullani ügyes kezekbe a csónakoslegények nagy kurjongatása közben.
Trisztán és Jusztina némán nézték a fekete hullámzáson cikázó vörös rovátkákat, csillogó pernyéket, biborosan remegő foltokat.
- Most egyedül vagyunk ketten - szólalt meg végre hosszú idő múlva Jusztina -, mint ama Trisztán és az idegen lány a hajón.
- S a bájitalt megittuk - mondta remegő hangon Trisztán.
- Megittuk - szólt komolyan Jusztina s a sötétben a lovag felé fordította arcát. Keblén a köntös heves pihegésben szállt föl s alá. Lehellete Trisztán ajkát perzselte. A francia közelebb hajolt a leányhoz, hogy megcsókolja, de az oldalán lógó pallos keresztformájú markolata kettejük közé feszült.
- Kard van közöttünk, mint Trisztán és Izölt között - szólt a lovag lemondóan s távolabb húzódott.
A Dunán már kialudt minden fény, csak egy fáklya lobogott még veszekedett lánggal. Hatalmas kurjantás hallatszott most a vízről, a fáklya, mint földi indulatok lázadó üstököse suhant fel magasra, ott nagyot lobbant és sápadtan derekára csapódó lánggal zuhant le a mélybe, ahol kihúnyt a felsüstörgő vízben, mint a lemondásban az égő szenvedély.
Trisztán lassan fölkelt, térdet hajtott Jusztina előtt, áhítattal megcsókolta a kék köntös nehéz aranyhímzésű szegélyét s némán elvonult.
A Duna suhogott, szúnyogok zümmögtek, kutyaugatást, tevebégetést hozott a szél, amely duruzsolva libegtette a két francia lovag sátrának posztófalát. A sátorból kihallatszott a hazabaktató Trisztán elé Renold hangja, aki egy akkor híres szerelmes francia nótát pengetett:
«Szombat estén végződik a hét,
Két egytestvér, Orior s Geét...»
Búsan zümmögött az idegen nóta az idegen levegőben s elgondolkozva lépett a sátorba Trisztán.
- Hagyd abba, Renold!
A két húr Renold kobzán utolsót sikoltott s aztán fájdalmasan zúgott még sokáig az elcsendesedő éjben.
- Mi baj, Trisztán tesvér?
- Nyergeltess, Renold!
- Minek?
- Megyünk.
- Éjnek évadján?
- Reggel már késő lenne, soha sem tudnék elszakadni innen.
- Értelek, Trisztán, bizony szerzetes lovagnak nem tesz jót királyi udvarok asszonyi illattól kábító levegője. Megyek és nyergeltetek.
Így történt, hogy a két francia templárius sötét éjszaka búcsúvétlen szökött ki Esztergom alól.
A Szentföldre tartottak, de mire Jeruzsálembe értek volna, Guidó királyhoz, már állt az új harc a pogányok és keresztények között s a szent város maga szemük előtt esett el. Aztán kóboroltak kolostorról kolostorra, városról városra a tengerparton s várták a három király nagy keresztes-hadjáratát. Megjött az is, vérben és pestisben el is múlt. Jöttek mások. Mentek az évek. A szent város, mint rossz denár, hol pogány, hol keresztény kézre került. A két templárius mindenütt és mindenkoron a harcot kereste, tömlöc-mélyen sínylődve is reménykedett, de a győzelmekben is csak kiábrándulást talált, mert meg kellett érnie, hogy a szent város újra s úgy látszik örökre a pogányok kezébe került. Ekkor a két elöregedett vitéz, kifosztva mindenből, amiért élt, küzdött, reménykedett és szenvedett, mint két tépett sas, megindult visszafelé azon az úton, amelyen ifjú hitét, izmait, lelkesedését hozta a Szentföldre hajdanán, megindult visszafelé, haza - meghalni.
Késő őszre járt a csatakos idő, mikor Trisztán és Renold, ronggyá tépett vászonköpenyben, lyukas és vérfoltos, át meg átizzadt szürke csuhájában, bús és beteg lovon a Tiszahátra ért. Szakálluk őszbecsavarodottan mellüket verte és szemükre, amelyben kiégett iszonyat örvénye sötétlett, mélyen le volt húzva a vedlett kámzsa.
Errefelé is nagy dolgok történhettek, mert sokfelé láttak leégett erdők régi üszkös csonkjai között fiatalos ligeteket virulni, találtak felperzselt és megdúlt, elhagyott telepeket s szemre is friss másokat, roppant területeken poroszkáltak át és alig láttak embert, ahol meg emberrel találkoztak, bizalmatlanság fogadta őket. De keblük mélyére lehúzódott és összezsugorodott szívükben már nem volt kíváncsiság és részvét mások baja iránt. Baktattak hát törött karddal és tört reménnyel tovább, csak a hazavezető utat tudakolva.
Így értek el a Tiszahátra, ahol útjukat vesztve, egy dombon megállapodtak.
- Mit látsz, Renold? - kérdezte fogatlan, besüppedt szája halk seppegésével Trisztán.
- Nem jó az én szemem már, nem látok - hangzott a remegő ajkak rekedt válasza.
- Mozogni valamit, embert vagy állatot valahol - suttogta Trisztán.
- Semmit - reccsent Renold hangja.
Tülök búgott fel most hirtelen a szomszéd erdőben.
- Hallod, Renold?
- Vadászok vagy vitézek tülkölnek, Trisztán.
A két öreg tenyerét füléhez ernyőzve hallgatózott.
A tülök újra felbúgott, most már közelebbről. Lomb suhogott, ágak recsegtek, föld dobogott s egy szempillantás alatt bőrködmönös lovasok vették körül nagy karéjban a két rongyos lovagot.
- Kik vagytok? - kiáltott rájuk magyarul egy kurta bajuszos-szakállas fiatalember, nyilván a lovasok vezetője.
Renold arabul felelt a Szentföldön szerzett szokás hatalmán. De már szavába vágott franciául Trisztán:
- Az Úr keresztes koldusai.
- Francúzok vagytok? - kérdezte elcsodálkozva a fiatal vezér, latinba tört franciasággal. - Honnan jöttök és hova mentek?
- A Szentföldről jövünk, francia földre igyekeznénk - seppegte Trisztán.
- Mi járatban vagytok?
- Haza akarunk menni, nagy jó uram! - és szinte sírt Trisztán hangja. - Csak haza.
- Tatárral nem találkoztatok sehol utatokon?
- Tatár? Mi az? - kérdezte Renold.
- Hogy mi az a tatár? - harsogott fel a fiatal vezér gúnyos kacagása. - Kutyafejű ördögfiak, akik felperzselték országunkat. Hülyék vagytok vagy ravasz kémek?
Trisztán intően emelte fel reszketeg mutatóujját:
- Ne káromolj bennünket, láthatod, templárius lovagok vagyunk.
Most látta csak meg a fiatal vezér, hogy a két lovas-koldus vállán csakugyan ott van még a templárius nyolcszögű vörös kereszt némi rongy és folt nyoma. Hosszan hallgatott a fekete vezér, mintha gondolkoznék és töprengene.
Trisztán megrettent, ez a magyar vitéz most biztosan azon gondolkozik, hogy tömlöcbe veti őket, siránkozva szólalt hát meg:
- Könyörüljetek rajtunk. Nincs nekünk már mással dolgunk a világon, csak a halállal, édes Franciaország földjébe akarunk...
- Hát francúzok vagytok, a Szentföldön harcoltatok és most hazaigyekeztek, így igaz? - szólt megenyhült hangon a fiatal vezér. - Megboldogult anyám emlékére szabad utat biztosítok nektek és védelmet innen, földváramtól mind Esztergomig. Hat lovas legény majd elkísér benneteket. Ott megmondjátok nevemben, hogy Trisztán úr küld titeket.
- Trisztán? Ki a Trisztán? - kérdezte hirtelen nagy izgalomban az öreg Trisztán lovag.
Éleset harsant a fiatal vezér büszke hangja:
- Én, Perjámos úr és Jusztina asszony fia, a tiszaháti ispán.
- Trisztán? Ez francia név és te magyar vagy, úgy-e? - dadogta alig érthetőn az agg Trisztán.
- Egy szent és vitéz francia lovag vonult át e földön, mikor megboldogult anyám még fiatal lány volt. A keresztes vitéz emlékére nevezett el engem anyám Trisztánnak. Hallottátok tán ezt a nevet a szentföldi harcokon?
- Nem... soha... - hebegte az öreg Trisztán - ott már nincs név... emlékezés... ifjúság... szív... minden csak pernye és hamu... és én haza akarok menni meghalni... nem állhatok meg sehol, ha Trisztánnak hívnak is téged... nem maradhatok... kevés napom van még hátra, csak az útra futja... ott akarok meghalni édes Franciaországomban... csak a föld... a szülőföldemen... de téged megáldalak, én fiatal és szép és bátor és nagyszívű Trisztánom... megáldalak a büntető Atya, a harcos Fiú s az engesztelő Szent Lélek Istennek nevé...
S míg csonttá és bőrré aszott görcsös remegő karját a visszahulló szürke rongyok alól lemeztelenedőn áldásra emelte, hangja sírásba csuklott s öreg könnycseppek patakzottak alá hosszúszálas, kusza, ősz szakállába.
A fiatal Trisztán süvegét leemelve némán keresztet vetett s valami szóba nem foglalható kétségbeesett és mégis édes fájdalommal nézett hosszan a két koldus lovag után, akik csöndesen poroszkáltak le a dombról a Tisza gázlója felé, amelyen hosszú-hosszú évek óta jönnek-mennek nyugatról keletnek, keletről nyugatnak, kalmárok, keresztesek, dúlók és menekülők, daliák és koldusok, bíbor vágyak és halott remények.