Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám
Sivatagban vizet váró,
katlan szélén táncot járó
szegény lelkem, mint a kánya,
feketén a multat bánja.
Multját bánja, mint a medve,
megüzetvén rengetegbe,
dörmögőn az erdőt mászó,
kerek fejét busan rázó:
ugy dohogok éjjel-nappal
földbusitó siralmakkal,
fogaim közt szüröm szavam,
bubánatnak adom magam.
Kövér, öreg hegyek, sziklák
vállaikat vonogatják,
szeleikkel rámfütyülnek
régi társaim, a földek.
Szeg göröngyök sisteregnek,
kigyófejjel rámsziszegnek:
sziszegjetek zömök kígyók,
nekem ez kell! nekem igy jobb!
Az enyém mind ez a bánat,
a kivertség, az utálat,
fintorogjatok, ti hegyek
kutya vagyok, kutya legyek!
Utálatos, irigy kutya,
sárga szemmel utját futja:
sárga szemmel futom utam,
maró szájjal védem magam.
Akit egyszer megkivántam,
ebszememmel megtaláltam,
hogy azt elragadja tőlem,
nincs hatalom égben-földben.
Nem lesz az már szabad léptü,
nem lesz az már könnyü éltü,
nem lesz az már nálam jobbé,
legényebbé, boldogabbé,
sem a napé, sem a holdé,
sem földgömbé, sem mennybolté,
sem az enyém, sem a másé,
csak az örök elmulásé!
[+]