Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám
A Szent Mihály-tér huszonkettő alá mentünk. Miért? Suzy nem kötötte különösebben az orromra: - Jössz, vagy pedig maradsz?... Mindig is ennyire élére állítva adta fel döntő kérdéseit s bár én százszor is elhatároztam, hogy nemet mondok... a végén, zsörtölődve, megsértve, de mégis úgy követtem őt, mint az árnyéka. Nem is bánt velem máskép, mint parancsolón ez a kihúzott derekú lány. Ez, aki mint valami királynő, szinte megmagosította középnagyságú alakját, a feje mindig mereven s öntudatosan ült a nyakán. Leghívebben a nézése fejezte ki makacs akaratosságát: mikor azt mondta, megyünk a Szent Mihály-tér huszonkettő alá... mintha nem látta volna már a körülötte levő szobát, csak a Szent Mihály terét, amelynek szívében egy gót templom állott, ezüst hóval takartan. Ő mindig is messzire nézett. Míg én, olyan magam körül széttekintő voltam. Közeli árnyékok rajzát szerettem figyelni; néha meg is mozgattam egy-egy bútort, vagy virágos vázát, hogy a földön más alakú legyen az árny. Titokban nevet adtam az ismerős holminak; mindennek szemet láttam csillogni az arcában s furcsa állakat, két orrlyukat a párnában, hőst a fal kopott rajzában. Az ablakon belátszó fa törzsében egy bűbájos angyallány arca rejtőzött, kibontott, fakérgű hajjal. Ebben a kétféle nézésben éreztem meg sokáig viszonyunk titkát. Engem amúgy is sok minden zavart lelkileg; egyensúlyom gyorsan felborult; hangulataim túlságosan hamar változtak meg s mintha nem is lettem volna másból, mint érzékenységből, a hajladozásokból megalkotott ember. Míg Suzy pont a fordítottja volt. Ha egy gondolat szöget vert benne, akkor azt végre is hajtotta. Így a mindennapi életben ilyen volt a viszonyunk; Suzy csak csók közben bágyadt el, kemény dereka puhává változott, mint aki elaludt, úgy nehezedett rám.
Apró, mondhatnám pufók ház volt a huszonkettő. Falépcsős benyilójában kézzel kovácsolt lámpás függött. Mintha egy régibb korba léptem volna be s mintha mi ketten, Suzy és én is régiekké váltunk volna. Amúgy is farsangidő volt; néha-néha fölötlött az utcákon egy vihogó lány, aki bajuszt és szakállt viselt s kacsintva nézett a nőkre. Rózsaszín és sárga fejű emberek járták az éjjelt s egy mandarin formájut is láttunk a multkor, ki a teljesség kedvéért egy sárga, halformájú léggömböt lobogtatott a magosba. Kedves káprázat lett volna, ha kinyílna most ez a barna, faragott ajtó s bársonyruhás, és vékonykardú úr lépne ki, tollas kalapú dámával. S egy vékony, szimatoló agár.
Azelőtt elmondtam az ilyesmiket Suzynak, sőt azt hittem ezért szeret, s az volt tőle rútság, hogy szerelmünk első idejében, úgy éreztem, kedvtelve hallgatta az álombeszédeket, de egyszer aztán kimondta: - Érzelmeskedni, azt tudsz! fecsegni, mint valami kisfiú! de pénzt! állást! hogy végre annyi nyavalygás után elvehess feleségül!...
Pénzt! ezt majdnem olyan megbecsülőn s minden fölött valón tudta kimondani, akár az apám. Különben is sok volt köztük a hasonlóság, még ha jobban megnéztem: arcban is. S járásuk is. Én inkább anyám alakját és megtört járását örököltem.
Ezért hát hallgattam, noha a farsangi levegő jogot adhatott volna nekem, hogy néhány szóval elmondjam, amit e házba való léptemkor éreztem.
Már az ajtóban voltunk, Suzy ujja a jelzőharangon (milyen szép és csengő lesz a hangja), mikor megmagyarázta idejövetelünk célját: - Ezek távoli rokonaim. Tudod, az anyám az mindig fecseg. Elmondta, hogy te meg én szinte vőlegény és menyasszony vagyunk. S ők kiváncsiak lettek ránk. Hát most majd megnézhetnek.
S ezzel meghúzta a harangot. A vőlegény és menyasszony szónál kellemetlen érzés futott át rajtam. Nemcsak most, mindig. Isten ments, gondoltam, hogy nekem ilyen kemény párom legyen egész életemen át. S ha nem azt akarom, hát mit? Ingyen szeretőt? Hiszen drágább nékem ez a test, mintha aranyért venném: Egész nap mást se teszek, mint Suzy keménységét őrlöm. Mint valami sziklazúzó malom. Emlékszem az előtte való időkre: tele voltam tudásvággyal, friss a válaszadásban, cselekvésben. S mint ilyen fürge, igyekvő embert ismert meg. S eleinte jó is volt hozzám, alázatos, emlékszem, egyszer nagy szerelmében megcsókolta a kezem... de mikor felfedezte, hogy kegyetlen is lehet, hogy megalázhat, kínozhat: előtérbe lépett ez az énje. Úgy adta a szerelmét, akár apám otthon a kenyeret. Megkínzott, beismertette, hogy nem vagyok rá érdemes s végül is szánakozva odalökte. Milyen keservesen is estek az otthoni ebédek, reggelik! Csak egy volt kellemes: a vacsora, ezt anyám készítette ki az asztalra, nesztelenül, csöndesen és megértőn. Egyedül ültem az éjszakában, legtöbbször a Hold, vagy csillagok fényénél falatozva, nehogy apám másnap rámszóljon, mert égett a lámpa. Épígy Suzynál is: tudta, hogy forró vérrel miért maradok szobájában, eltűrve sértegetéseket. Éhes voltam rá, akárcsak otthon az ebédre s minthogy nem mehettem máshova, mert nem volt rávalóm, itt is, Suzynál, csak tűrtem a bántásokat, hiszen nem volt egy másik Suzym, akit öleljek. Ha az Úr egyszer állást adna! s egy másik lányt! ez volt titkos bensőm vágya s ezért éreztem furcsán magam, ha Suzy a házasságunkról beszélt. Mert láttam én könnyűléptű, kecses lányokat! finom, hárfapengetésre alkalmas ujjakkal, nagy diószínű szemmel, kik félénken és zavarodottan mentek egy-egy férfival az utcán. Láttam őket csemegézni, ha nyáron be-betértem valahová fagylaltra s a szívem megfájdult, mikor hallottam sűrű és szégyenlős köszöngetésüket: ó... ó... elég - s tartózkodón, mintha rögtön pirulnának, arcuk elé tartották átlátszó tenyerüket.
Ilyesfajta ember vagyok én. Kalandok, álmok és királyságok kábultja, aki érzi, hogy mindaz csak révület, amit igazán kíván, de nincs bátorsága a képzelődések lidérce után menni, mert fél az ingoványtól.
Öröm volt, mikor nyájas arcú, barna hajú asszony nyitott ajtót, hangja, mintha párja lett volna szeliden csengő ajtóharangjuknak. Suzyt igaz szívvel húzta magához s megcsókolta mind a két orcáján. Aztán őszinte örömmel nézett végig rajtam s így szólt: Isten hozta...
S odabent egy vékony, csillogó szemüvegű úr fogadott, két karjával mint valami szárnnyal betakarva fiait. Az asztalon kártya hevert s kis csomóban fillérek.
- Kártyáztunk, - jelentette ki az asszony s bennem édes melegséggel elevenült meg ez a kép. Az apa adja a bankot, az anyu szeretne valamit nyerni, s a két fiú kipirult arccal szintén hadakozik.
A nagyobb fiú, talán tizenhárom éves, most az apja szemébe nézett. Olyan mély bizalommal, mintha szeméből akarná megtudni, ki vagyok én, mit tegyen?
Én otthon mindig lesütött szemmel jártam. S félénk mozdulatokkal. Állandóan reszkettem attól, hogy rámmordul az apám... nem mertem se heves lenni, se egészen álmos. Itt a figyelem merőben más volt. Jóságos és nem ideges.
Mert minő foglya is a kis lélek a szülőinek. Erőtlenségének érzése folyton kínozza. Már nagyobb korban is útközben eszébe jutnak apja, anyja szavai. S most nekem mi juthatott eszembe? Apám ügyetlennek tartott, élhetetlennek. Anyám, ki rabszolgája volt, egyszer se merte azt mondani: Ne bántsd a fiút! Csak bólintott félénken, remegve, hogy most őrá kerül a sor... s csak az esti vacsorák figyelmével mutatta meg, hogy szeret.
Meglepett az a bátorság, amivel a gyerekek a felszolgált uzsonna után nyúltak: övék volt egészen a tál sütemény, a hab, a kávé... minden az övék volt... a lakás zúgai, ahol bújócskázhattak s anyjuk is velük bújt; labdájuk volt, amit rúghattak... emlékeznem kellett, hogyan álltam a térségeken s néztem áhítozva, mint rúgják a futballt más gyerekek. Csak «szedtem» a labdát, csak akkor rúghattam, ha túlrepült a kapun. S az iskolában is szomorún lestem azokat a mindig rövidre nyírt hajú gyerekeket, akik fínomak voltak, tiszták és kis hercegeknek látszottak. Hogy vágytam egy kihajtós matrózgallérra! Szőrmesapkára, amit havazáskor vettek fel. S később is, csinos szabású ruhákra, fehér gallérra, selyemnyakkendőre... elnéztem ezt a nagyobb fiút: ápolt volt a haja s homlokára fésült. Kabátja szépen borult a vállára és odasimult a derekához.
Csak most éreztem meg gyermekkorom boldogtalanságát. S akaratlanul is vadul néztem Suzyra. De miért rá? Apám ő? No, nem, de ő is csak folytatja azt, amit apám kezdett. S mondtam, nem egyszer megmondtam neki: Boldogtalan gyerek voltam s rajtad fordul, hogy boldog férfi legyek... Hidegen s ridegen nézett rám... akár az apám, ha azt mondtam neki: Rossz a cipőm s titkon azt vártam, hogy majd újat vesz... mindig így felelt: - Mi az, eszed a cipőt? Ha meglátom, hogy futballozol agyon ütlek... Igen, ha beteg lettem, akkor is gyűlölettel és haraggal járt az ágyam körül az apám: - Persze, te átkozott, megint kifutottál a szélbe, kimelegedtél, vizet ittál, pusztítana el az Isten... Feküdtem s anyám nem mert orvost hívni, pedig már részeg voltam a láztól, már sírtam és daloltam s akkor fölém hajolt az apám, akár a halál és megátkozott. Miért? miért, hogy ennyire gyűlölt? Ezért is hittem, hogy nincs nálam csunyább ember a földön. S ezért boldogan fölnevettem még idősebb koromban is, ha valaki csinosnak mondott. Anyámat nem akartam bántani a faggatással. Nem akartam tőle ilyesmit kérdezni: hogy szeretett-e téged valaha az apám? Hátha olyan neki velünk élni, mintha börtönbe lenne zárva?... Nem, ezt igazán nem tehettem. S ő se említette, mint aki tudja, amit tud, érzi, hogy rossz neki az apámmal, akár nekem Suzyval, de szenvedélyének rabja s végzete felé engedi a dolgokat.
A vendéglátóknak nyilván feltűnt meghatódottságom. A gyerekeket mély szeretettel öleltem magamhoz s ők is bizalmasan kapaszkodtak rám. S talán életem legmelegebb perceit éltem át: mikor a család velünk kibővítve rákezdett újra a kártyázásra. Incselkedve játszottak egymással, a fiú komolyan nézett az anyjára s megfenyegette: - Mama ne csalj! az apa is gyanúsította! s az asszonyhoz fordult kipirulva s valamit magyarázott, de én egyetlen szavát se értettem, a szívemig hatolt mindez, legszívesebben átfontam volna a karommal őket s maradtam volna köztük. S oly jól bántak velem. Rögtön tegeztek, sőt úgy tűnt föl, hogy melegebbek hozzám, mint Suzyhoz, aki peckesen s gőgösen ült a székén, mereven bámult a kártyájába s epésnek látszott, mikor vesztett.
Éjfél felé mondta is: - Menjünk... de én szokatlan bátorsággal ellenkeztem: - Farsang van! minek úgy sietni? - s bensőmben egyre nagyobb gyűlölség fogott el vele szemben. Látja, hogy boldog vagyok, szinte elfeledkezem magamról, nevetek, viccet mesélek s azért újabban minden öt percben a távozást sürgeti.
- Hiszen tudod, - mondta, - hogy még ma táncolni megyünk.
Féltem ettől. Bár tudtam táncolni s nehéz se volt a lábam, Suzy, ha nem szálltam a taktus nyomán, ha kifáradva kissé nehézkesebben léptem: rögtön rámnézett fenyítőn s ettől egészen megzavarodtam, kimerültem s neki a végén joga volt szemrehányást tenni.
Igen, volt szó, hogy majd elmegyünk álarcosan táncolni valamelyik este. Suzy kocsisnak, vagy iparosnak akart öltözni... Apám egyik régi ruháját csentem el hazulról s vittem el neki. Idejövet szó se volt, hogy ma megyünk el táncolni, előbb még sokalta az időt s aludni vágyott, most meg táncolni akart.
Elbúcsúztunk végül is. Én megöleltem a két fiút, legszívesebben megcsókoltam volna az asszonyt... A férfinak melegen néztem a szemébe.
Csöndes és kihalt utcákon haladtunk keresztül. Hideg volt, de én távoltartottam magam Suzytól, nem akartam, hogy belémkaroljon. Rá se néztem, arcom előtt ott lebegett a boldog család képe, még mindig éreztem szobájuk melegét... s egyszerre csak elkezdtem futni. Lábujjhegyen, szinte röpülve futottam el Suzytól, nem akartam hallani kiáltásait s arra gondoltam: haza se megyek többet... majd átsétálom az éjszakát s holnap állást nézek, ha törik, ha szakad... Megálltam. Gőzöltem, mint valami paripa és boldogan lihegve körülnéztem. Mintha idegen városba érkeztem volna, ahol nincs ismerősöm s magamra vagyok hagyva. Mintha most kezdődött volna el az igazi életem. Mint aki hajóra száll, hogy régi életét feledve újat kezdjen, úgy néztem bele az ismeretlen utcákba. Melyikbe menjek? Ej, bolondság! Akármelyikbe, csak el az otthonodtól és Suzytól. Dalolva beléptem az egyikbe. Sajátosságom, ha nagyon leköt a gondolat, vagy elképzelés, nem hallok semmit s megállok percekre is tűnődni. Most is meg-megtorpantam: micsoda nézés lesz otthon, ha se holnap, se azután és soha többé nem lesz a fiú. És a gőgös Suzy! Majd lekonyul a feje, ha más férfiakkal fog járni, akiknek rongy lesz, egy kaland, kihez betérnek éjszakára, hogy másnapra már elfeledjék.
S ekkor Suzy lépett elém. Gőzölgött a futástól. Lihegett.
- Mit akarsz? - mondtam.
- Te! - és ajkon csókolt.
Csöndesen mentem mellette. Ez a Szapáry-utca, ez a Dió-ucca... Ösmerem, jól ösmerem őket. Akár otthon a Kigyó-uccát, a Dorogi teret s a zárdát, ha hazafelé tartok. Ezeken az uccákon mindig megtörten, életúntan haladok át: egyik Suzyhoz, a másik a szüleimhez vezet. Pedig új hely felé akartam menni, csábított az éjszaka, ismeretlen zúgok, sikátorok, alakok, az új élet.
A kapuban el akartam búcsúzni Suzytól.
- Ma följössz hozzám.
Bár ne mennék, gondoltam, de aztán mégis csak mentem. Mintha valami visszahúzott volna. Majd vigyázok, gondoltam s átvillant rajtam: - Még teherbe akarja hozatni magát...
Leültem az ágya szélére, míg ő vetkőzött. Betakartam a fülem és fáradt voltam nagyon. A lányokat láttam, akik fínomak és tartózkodók; s a kártyázó családot. S e képek között egyre mélyebbre bukott búsuló fejem.
Egy kis éjjeli lámpa égett csak s ez olyanná tette Suzy szobáját, mintha színpadfényű lenne.
Fölrezzentem, Suzy állt előttem. Apám ruhája volt rajta, a fején részeg kalap s a kezében ostor: - No, fínom kocsis leszek? - kérdezte s hirtelen elmélyítette a hangját: Fiatalúr.
Izgatottan fölpattantam. - Te Suzy, ülj csak az asztalhoz, így... s dülj rá a karodra... így s most mondd: - No mi lesz az ebéddel, a Jézusát...
- No, mi lesz az ebéddel, a Jézusát... - füleltem, más volt a hang, nem olyan erős, de mintha az apám szólalt volna meg a szobában. S a kalap alól az orra is úgy állt ki óh, ezt már régebben észrevettem.
- Mondd azt még: - Mi az? Eszed a cipőt, kölyök?
De Suzy az asztalra ütött: - Csönd legyen a mindenit.
S ezzel sarokba vágta a kalapját, háta mögé apám kabátját s lerúgta a nadrágot.
Ott állt előttem meztelenül s rámugrott.
- Te, te lázadó, - susogta, míg egyre a számat kereste a szájával.
De én iszonyodtam visszacsókolni őt.
Volt a lakásban egy sakk. Ezt vettem elő, hogy távoltartsam magamtól a meztelen testűt. Piros, dühös arccal hajolt a fekete-fehér bábuk közé... De eltoltam félkézzel: - Hagyj egy kicsit magamban játszani!
S kimondhatatlan, halálos erők gyülekeztek bennem.
...Aztán éjjel lett. Már aludt. S én megszöktem tőle, csók nélkül... lábhegyen... s borzongva attól, hogy miért kemény hozzám mindenki, még az is, aki szeret.