Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám
Hintz tanársegéd úr! Hintz tanársegéd úr! Óh, micsoda beteg bűvölet üldözi, hogy ez a név, mint valami baljós, félelmes jelentés zúg egyre körülötte! Már minden érzékszervét lefoglalta magának, Kasper doktornő most már nemcsak
Köhler doktor nemrégiben elvitte őt az Orvoskaszinóba.
- Nem volna kedve egy elmeorvos előadását meghallgatni? - kérdezte. - Azt hiszem, a schizofrénia és tébé összefüggéséről lesz szó. Eljönne? Ez az orvos barátja az adjunktnak; biztosan ő is ott lesz, - mondta Köhler naív ragaszkodással, remélve, hogy Kasper hajlandó majd egy estét vele tölteni, ha az adjunkt nevét megcsillantja előtte.
Kasper soha, semmiféle ürügy kapcsán sem mert az adjunkt dolgai után kérdezősködni, noha egész szenvedélyes kíváncsisága erre a pontra gyűlt: hol van, mit csinál az adjunkt, amikor kilépve a klinika kapuján eltűnik szem elől? Éber éjszakáin fantáziája képeket dobott eléje, de melyik lehetett az igazi? Könyvek közt látta az adjunktot, komoly és elmélyült arccal, látta őt páholy mélyén, meztelen váll mögött, látta őt kisfiús szelídségben, anyja mellett otthon a vacsoraasztalnál, irtózó képzelete olykor egy-egy villanásnyit lökött eléje obscén képekből is, vetett ágy vad meztelenségeiből, bomlotthajú hetérát, iszonyú bizalmasságban az adjunkttal... Hogy az adjunkt esti programmjában unalmas bankettek, prózai összejövetelek is szerepelnek, erre sohsem gondolt. Nem sokat tudott az Orvosszövetségről, Orvosi kaszinóról, s egyéb egyesületi helyekről sem, ahová csak kész diplomájú orvosok jártak, klinikai gyakornokot nem vettek fel tagjaik közé, s így azok meghívót sem kaptak. Legtöbbjük persze nem is akart. Tudományból, dumából elég jutott napközben, ők még nagy legények voltak, diadalmas harcban a diplomáért, ami ha meg van végre... Az már egy másik világ, az orvostársadalom jogai, kenyérkérdése, protekció és sarlatánság elleni vitáik, s egyéb szociális bajaik nem érdekelték a szépreményű ifjúságot, ők vidámabb helyeken tudták még estéiket eltölteni!
Kasper persze, - nem, Kasper nem tudott vidámabb helyet! Halványan, s szemeiben a várakozás néma izgalmával lépkedett Köhler mellett az öreg ház ünnepies lépcsőin, s mikor a ruhatárban letette kabátját, ugy indult a zsongást rejtő terem felé, oly édes szorongással, mintha színházba jönne, valami páratlan és leírhatatlan nagy élmény felé.
A terem telve volt, a beállított székek sűrű sorain sötétruhás emberek ültek, Kasper végignézett az idegen arcokon, egész mások voltak, mint a klinikai orvosok. Többnyire idősebb emberek, öröm és lelkesedés nélküli arcok, szemükben a család és kenyér gondja vert. Nehéz felelősség érzett rajtuk, a tudás relativitásából megismert alázat. Mozdulatuk elárulta, hogy az élettől már nem várnak semmi jót, s a holnapra gondolva csak legyintenek. Majdnem csupa férfi ült itt, nő csak elvétve akadt: Kasper megnézte egyiket, kócos hajjal ült előtte - nyűtt dzsemperben, hóna alatt szorítva kis sapkáját.
Az előadóasztalnál pápaszemes fiatal férfi állt, félkarjával az asztalra támaszkodott, másik karja időnkint lágy mozdulattal emelkedett a levegőbe, vékony pálca volt a kezében. Az adjunkt még nem volt itt, Kasper újra meg újra végigfürkészte az idegen arcokat, az adjunkt nem volt itt. Az előadó arcára nézett, szívdobogást kapott váratlan tekintetétől. Elmeorvos! - gondolta szorongva. Persze, mikor Köhler hívta, csak annyit értett meg, hogy elmenjen valahová, ahol az adjunktot láthatja. Figyelni akart az előadásra, miről is beszél? Ilyen hát egy elmeorvos! A szavakra nem tudott figyelni, az embert nézte, mintegy leshelyből, Köhler védelme alatt. Elmeorvos! - Kasper nagyon félelmesnek találta e szót, vagy a mesterséget? Szorongva és gyanakodva figyelte e különös foglalkozású lényt, mint kutya a sintér barátságosan kínált pórázát. De milyen ostobaság ez! Miért elmeorvos? Idegorvos, vagy pszichológus! Ilyet csak eleget ismert! Persze, végeredményben mindegyikre rá lehet mondani, hogy elmeorvos. Végeredményben... az idegestől az őrültig... Ezek csak szavak, abban a tényben végre, hogy valaki elmeorvos, még semmi félelmes nincs... Milyen szelíd és okos szeme van ennek az embernek! Nemcsak megnyugtató, szinte szuggesztív. Éppen ez a rossz! Ez mégis iszonyú mesterség! Nagyon meleg, puha hangja van, evvel a hanggal és tekintettel töri meg a dühöngőt, s az szegény gyanutlanul és engedelmesen megy utána! Felveszi a szijjakat és láncokat és kényszerzubbonyt, a szörnyű ítéletet!
Köhler vaskos, meleg keze a vállához ért. - fázik? nem nagyon fűtenek itt. Behozzam a kabátját?
Kasper csak fejét rázta. Vigyázni fog, egész nyugodt lesz. Jóideje már csak a bejárati ajtót látta, ami folyton nyílt, de mindig csak idegen fejek nyomultak be rajta. Visszahúzta tekintetét az előadó felé. A nagy ívlámpa alatt vakítóan villogtak szemüvegjei, de ha árnyékba fordult, jól látszottak kékfényű, éber szemei. A haját nem látta, vöröses haja lehet, érzékeny és hevülő arcbőre van. Arca borotvált, ajka olyan gyöngéden íves, mint egy fiatal leányé. Egészen vonzó hangja van, nagyon lágy és dallamos, valami ősi, primitív hangsúllyal. Jó hang ez, egészen meggyőző. Persze kell, hogy ilyen megnyugtató legyen, különben félnének tőle - gondolta Kasper, nyomasztó érzéssel.
Ha csak annyira tudna figyelni, hogy a szavakat megértse! Szemeit föl-le vitte a pálca, ahogy ütemes mozgását követte hintázó tekintete. A pálca vége ritmusosan futkos a táblára felírt szavak előtt, aztán lágy félkörben átleng az asztalon s a hallgatók feje fölé emelkedik. Olyan, mint egy karmesterpálca. Nem is őrültekről van itt szó! Az egész olyan, mintha egy csodálatosan nagy koncertet vezényelne. Ez a kilencedik szimfónia! Freude! Freude! Freude! Vagy Freudról beszélne? Az ajtóban áll az adjunkt, sötétkék zakó van rajta és mosolyog. Borzasztó magas, ahogy áll a hirtelen beállt csöndben, rászegzett szemek alatt. Igyekszik óvatosan, zaj nélkül bejönni, Kaspert nem látja meg. Megy a széksorok közt, folyton mosolyog, ahogy itt is, ott is a keze után nyúlnak. Milyen csodálatos szépen mosolyog! Végre ránéz! Kasper szíve nagyot dobban, az adjunkt megérezte az ő szemeinek hívását! Egész némajátékot küld a lány felé, bohókás arcot csinál, csodálkozó kérdő grimászt, tréfásan összecsapja a kezét. Kasper most egészen tisztán hallja az öröm ujjongó sikolyait, iszonyú erővel zeng az egész orkeszter.
Az adjunkt most leül egy alázatos mozdulattal átengedett helyre, már nem törődik vele. Egy idegen férfi hajol feléje és a fülébe suttog. Az adjunkt mosolyog, könnyedén és pajkosan, mint egy kisfiú.
Kasper ijedten kapja el szemét az adjunktról, s az előadóra néz. Olyan gyengéd tekintete van, mint egy nőnek. Komoly és biztató, majdnem misztikus ez a tekintet. Kasper most a Halál angyalára gondol, ahogy részvéttel nyúl a halódó kezéért. Komoly és megilletődött az arca, de mintha azt is mondaná: ne félj! a dolog nem olyan szörnyű...
Egészen bizarr dolog történik, a félignyílt ajtón át egy hosszú kar nyúlik be, kis fekete táblát nyujt a terembe, hosszú fanyélen tolja be egy láthatatlan ember, egész különös dolog, olyan mint egy fejfa. Kasper összerázkódik, nem talál reális magyarázatot. Mintha valami szörnyű dolog kezdődnék, olyan szörnyű, hogy nem tudja, nem akarja rögtön megérteni .. . A fekete fejfán vastag fehér vonalakkal írt betűk vannak:
Kasper dermedten ül. A Halál angyala! - gondolja, s az előadó egyenesen visszanéz reá. Nem olyan szörnyű! - mondják e látó szemek. - Nem olyan szörnyű! Mindent el kell vállalni emberséggel! Kasper bűvölten figyel a hangra, a szavakat nem érti, valami furcsa, édesen éneklő hangsúllyal úsznak a levegőben, olyan puhán és könnyen, mint könnyű édes fátyol. Mintha altatni akarna, hangjának édessége már zsibbasztó, a szeme is lágy és világos, ahogy a pápaszem csillogásában elmerül s felbukkan tekintete. Karja leng, kezében leng a pálca, bódító lassú mozdulattal, hirtelen felcsapódik, mint megrántott ostor, élesen, mint ütésre emelt ostor hasít a levegőbe - Freude! Freude! Kasper hideg ujjait Köhler kezére teszi: mondja hát, mi az, mi volt az a fejfa?
Köhler szolgálatkészen hajol a füléhez: telefonhoz hívták. Ez egy nagyon szép szociális megoldás, lehetővé teszi, hogy az orvosok eljárhassanak szakmájukat érintő előadásokra, mégis a betegeik számára mindig hozzáférhetők, anélkül, hogy az előadást egy hang is zavarná...
Kasper mosolyog, a mosoly is fátyol, micsoda rémületek fölött! Hát nem fejfa! nem Halál angyala! Csak telefonhívás, hangtalan üzenet, milyen nagyszerű szociális megoldás! Prózai ruhatár és büffé kulisszái közt írta föl valami portásféle nagy krétás betűit a hordozható fekete táblára: Hintz tanársegéd úr...
«- Ha a pszichózis oly súlyos, hogy például az egyéniség széteséséhez vezet...» - hallja Kasper egész értelmesen az előadó szavait a józanná szürkült teremben. Az adjunkt ott áll a falnak támaszkodva, Kasper nem vette észre, mikor jött vissza? Most nem mosolyog, érdesen köhécsel, mint az erős dohányosok, figyelmes arccal hallgatja az előadást. Közben újra megjelenik a tábla, s a láthatatlan ember karja, egy alak fölemelkedik s kimegy. Kasper rosszkedvűen fordítja el arcát az ajtótól.
- Hintz tanársegéd úr! - kiáltja valaki, kezével integetve az adjunkt felé, az emberek fejei fölött. Taps van, az előadás véget ért. Mindenki hangosan beszél, a terem rendje felbomlik, székeket lökdösnek, gyufák sercennek, cigarettafüst homályosítja el hirtelen a levegőt. Szolgák jönnek, kihordják a székeket, az emberek csoportokba verődve társalognak, sokan a kijárat felé tolongnak. Az adjunktot egész gyűrű veszi körül, teljesen eltakarják Kasper elől. Kasper is feláll, de még nem akar elmenni, szorongva, s reményvesztetten vár, valami jelre vár, valami értelemre... Kicsi asztalokat és foteleket gördítenek be a terembe, izgatott bridzselők ülik körül hirtelen. - Nem maradsz itt vacsorára? Őnagysága tud bridzselni? - kérdi egy ismeretlen úr Köhlertől. - Kellene egy negyedik. Paci? - kérdezi még, Kasper felé kacsintva. - Nem! dehogy! - Köhler óvatosan vezeti Kaspert a kijárat felé.
Kasper szégyenli mondani, hogy szeretne itt maradni, arca szájszélig vértelen, s könnyeivel küzd. Engedelmesen megy, már majdnem az ajtónál vannak, óh, ha valami ürüggyel ittmaradhatna! Az adjunkt itt áll az ajtó mellett, a zsivajon át is tisztán hallatszik a hangja. Milyen vidáman, milyen bizalmasan beszél, egy nővel beszélget! Idősebb, csunya nő, - látja Kasper megkönnyebbülten, - mit lehet vele beszélni? Ő is odamegy hozzá, nevetve kezetnyujt neki, érdekes előadás volt! mit szól hozzá? Isten tudja, miért nem lehet ezt megtenni, már az ajtóban vannak. Az adjunkt most egy csomó ember válla fölött átnyúl hosszú karjával és Köhler fejére üt, mackó kedvességgel, mosolyának egy kicsi karéja átsöpör Kasper arcán is, mint reflektor gyorsan átfutó fénye.
- Azért nem rossz fiú ez, csak nem tud disztingválni - mondja Köhler. - Nem mulatságos, hogy paciensnek nézte magát? Hát nem is hasonlít ezekhez a kócosokhoz!
Kasper megáll a folyosón: az adjunkt nem szólt hozzám! - mondja Köhlerre emelve kétségbeesett szemeit.
Nem, nem szólt hozzá, ma sem szólt hozzá egy szót sem! Kasper szíve nehéz, nehéz és üres! Sehogysem tud elaludni, semmi, semmi sem történt, ennyi nehéz várakozás után! Hány emberrel beszélt az adjunkt, hányan fogták a kezét! Kasper kezét még sohasem fogta meg! és nem szólt hozzá, ma sem szólt hozzá!
Álmában Kasper nagy, szürke mezőn állt, elhagyatott mezőn egy magas torony előtt, aminek szédítő számtalan lépcsőin fel kellett kapaszkodnia. A lépcsők alján az elmeorvos állt és nézte őt okos, éber szemeivel. Kasper nem akart felmenni, rémülten ellenkezett. - A dolog nem olyan szörnyű! - mondta az elmeorvos és tekintetéből oly kegyetlen parancs látszott, hogy Kasper felsikoltott borzalmában.
De nagyon szörnyű! nagyon szörnyű! - dadogta felébredve, félelemtől kalapáló szívvel.
[+]