Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám
Ó az a finom szin! A lágy zöld melyet
az őszi vetések, fák felöltenek
mikor a legelső dér rájuk leszáll!
Mikor egy éj alatt, csonttá fagy a táj.
Kocsin utazunk, a szaladó szekér
összeráz a kemény hantok tetején.
Körül a napfényben szikrázó mezőn
szöcskemód szökdel a milljó drágakő.
A zöld táj a jég friss fénymázain át
ugy vakit, ugy villog, mint a másvilág.
Gőzt funak a lovak, mint a táltosok,
oldalukból órjás fehér-szárny lobog.
Nagy fehér szárnyakkal vágtató lovak,
Illés, hova visz e lángoló fogat?
Nem szólhatok, sajna, nem felelhetek
nehogy leharapjam dalos nyelvemet.
Utazunk, ugrálunk, szikrázó rögök
tetején, mint érdes csillagok között.
Ki ez utra téved, oh az néma már,
lemond a világról, önmagába száll.
táncoló környékem szikrázó vidék!
Te vagy? Mintha már fent, halálom után
idézne sóváran hü fantáziám!
Fehér ez az ut itt, akár a tejut.
Elmarad a föld és elmarad a mult.
Kirázza ez, bátyám, még a lelket is, -
- Még a gyereket is! - mekeg a kocsis.
Köznapi mennyország! - Ilyet akarok.
ily kétkezi jámbor kocsis-angyalok
röpitsenek majd, ha fagyos orromon
az öröklét éles legét kapkodom.
Ez az örök-győztes szép szin várjon ott!
ez az eleven zöld! amely ugy lobog,
ismerősen mégis titokkal tele,
mint ifju kedvesem nevető szeme.
Kedvesemé, aki - mig én e magasb,
bus eszmevilággal töltöm agyamat -
békésen kuporog, puhán, csendesen
mint fészekben alszik itt a térdemen...
ILLYÉS GYULA: MEGLASSUL A SZEKÉR...
Meglassul a szekér, hegynek föl döcög
apró falu guggol a kis hegy mögött,
ünneppel, varázzsal zsufoltig tele,
látatlan is megcsap forró közele.
Karácsony, karácsony, - ó be messze lát
szemem e réteken s éveimen át!
Hányadszor jövök már! - Régi hegytető
hányadszor kutatsz ki, öreg vámszedő!
Hideg van, hideg van földi vad hideg,
üresen loholnak benne a szelek.
Be más hideg volt az, mikor próbakép
Jézus ereszté ránk mennye friss legét!
Mikor a földre még az a fagy terült,
amely ott csillog a csillagok körül,
mikor a hóban az ablaknál vidám
mezétlábas angyal szállt angyal után!
Vidéki emlékek, mint e tar fehér
havas uti fák ugy lebegtek felém,
emlékek, emlékek, oh már hagyjatok,
kisértetek vagytok, rég meghaltatok.
Meghalt, tudom én jól, minden ami volt,
ez a falu sem az régen ami volt,
ugy éli befagyva pici életét,
mint asztalomon a levélnehezék.
Gyermeki, ártatlan, hiszékeny vidék,
én sem az vagyok már, aki rég valék!
Lábamnál az ülés rejtekeiben
Jean-Jacques Rousseau összes müveit viszem.
Messzi büszke tájak új elveivel
esetlen közelgek, csüggedt Gulliver,
amit megérintek, amihez nyulok,
bamba óriásként el is pusztitok.