Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám · / · FIGYELŐ
És az irodalomról,
Márai Sándor alkalmából
Márai Sándorról, akit a közönség már jól ismer és akit sokan, hozzáértők, szeretnek (Párisban is komoly sikere volt a «Zendülők» című regényének), a magam részéről, tudtommal most írok először. Lámpalázat érzek és ezt jó jelnek tartom, mindkettőnk számára. Új feladattal szemben a lámpaláz azt mutatja, hogy a kritikus tudatában van felelősségének és vállalja is, viszont jelentéktelen jelenségekkel szemben nincs felelősség (lásd az «érdekes» fogalmáról írt elemzésem) - ez az író
*
Szeretettel és nagy örömmel köszöntöm Márai Sándort a Birodalomban, mindannyiunk nevében. S a jóleső, de mégis kényelmetlen formaságokon gyorsan túlesve (magunk közt úgyis csak a pongyolább, de kifejezőbb irodalmi tolvajnyelv számít), máris ágaskodik zsebemben a ceruza, hogy lélekarcának jellegzetes jegyeit néhány vonással összekapjam (minél kevesebb vonás elég, annál jellegzetesebb ez az arc: a
*
Első impresszió, az
Szeret írni. Mohó, mint egy parvenü, pedig született arisztokrata. Mintha véletlenül szabadult volna be tulajdon kastélyába, föl akarja habzsolni az egész készletet. Kéjesen lubickol a képzettársítások tengerében, akár fogalmi, akár formai természetűek: néha a kép a hasonlat lidérce után szalad aggasztó iramban, néha a gondolat állítja meg, túlhosszan topog, vesztegel. Sokszor úgy érzed, locsog, szándékosan higít, hogy a rendelkezésére álló sok folyadékot felhasználja a kevés szilárd anyaghoz (író, nem
*
Mert a formanyelve máris legelsőrangú. A kor legjobb mestereinek legjobb iskoláit járta s a megtanulhatatlanhoz mindent megtanult. Egyforma eleganciával végzi a nehéznek látszó
Néhány idézet az előttem heverő könyvből:
«...s a sívár tájat bámulta, amely kopár csúcsaival és szakadékaival úgy hatott rá, mintha valaki értelem nélkül, irtózatosan nagyot ordítana...» (53).
«...néha óvatosan, alig észrevehető gúnyos mosollyal sandított feléjük, akiket az életnek ilyen köznapi rendellenessége, mint egy őrült és családirtó, már heves tiltakozásra ingerel...» (79).
«...a két test engedelmesen feszült egymásnak (szeretkezés), mint két nagyon gyakorlott tornász teste, akik a partner minden mozdulatát egy idegrángással előbb tudják s udvariasan a másik segítségére sietnek... kiszolgálták egymást, mintegy kenyeret és sót nyujtottak egymásnak, mint két asztali szomszéd...» (103).
S ugyanerről a helyzetről:
«...Askenázi kényelmesen gondolkozott, mint aki ráér, mert a két test amúgyis tudja kötelességét... lehetetlen (gondolja), nem erről van szó...
«...Mindenekelőtt feszélyezte a boldogság hőfoka... mintha egész nap, hétköznap reggel is, frakkban és cilinderben kellene járni...» (125). «... nevelése és szemlélete megóvták tőle, hogy az élményt máshol keresse, mint a forrásnál: az öntudatnál» (146).
«...maga a kéj csak egyetlen hang volt, nem az egész dallam...» (166)
«...mint a kínai foglyok fejére a vízcsepp, úgy csöpög rád mindennap, minden percben valami...»
*
Pompás sorok. Ime, az élvezettel-alkotás jó oldala: az író
*
Mi sem természetesebb, hogy a frissenlátásnak ezt a gazdagságát, ezt a minden ismert tényt és ismert érzést újramegismerő, újrafelfedező kedvet és képességet feszélyezi a
*
Ebben «A Sziget» című regényben különösen feltünő ez az anarkia. Azon a határon jár, hogy az epikum anyagát, a történést, teljesen félretolja, hogy behelyettesítse annak belső tükörképével, mint valami tanagra-mutogató («takarja le!»), aki a valóságnál többrebecsüli a lekicsinyített, de éppen azért arányosabb, tökéletesebb «énkét», mikor lelkünkben reagál a történésre. Pedig - csekélység! - nem kisebb dolog történik, mint hogy egy fínom és különleges, élete értelmét, sőt istent kereső férfi az élet legegyszerűbb és legérthetetlenebb (mert legizgalmasabb) területén, a fizikai szerelemben kísérletezve, («én ebben a bűzös gödörben Téged kerestelek, tudod jól»), a kéjgyilkossághoz jut el s a paradox megismeréshez, hogy «a világ megváltása talán nem is a jóság, hanem a bűn». Mindezt azonban nem akkor és ott tudjuk meg, amikor és ahol történik, a részletekért meg kell fizetnünk, együtt bukdácsolva a hős lelkipoklában emlékek és vágyak ördögfiókáival. Az ábrázolásnak e közvetett technikája kétségkívül a legmagasabb művészi lehetőségeket biztosítja s ugyanabból a szemléletből fakad, ami Raszkolnyikovot különbözteti meg a detektívregényektől - de Márai mintha egy picikét túlbecsülné a műszer megbízhatóságát, a puszta szem rovására: vagy talán az olvasóban nem bízik, nem meri elébetárni a nyers Tényt, fél a hibás értelmezéstől,
*
De Márai, a maga (nagyon rokonszenves, sőt rokon) idealizmusában annyira lenézi a konvencionálisan fogalmazott tényt (vesd össze a 79. oldalról fentidézett sorokat), hogy inkább nem is ábrázolja, csakhogy ezt a fogalmazást elkerülhesse. Figyeljék meg, mikor egy tény köznapi értelemben vett valósága kerül kezeügyébe, mindig idézőjelet használ, mintegy távoltartva magától a közönséges értelmezéstől bepiszkított tárgyat. Ez az attitude nagyon vonzó s nagyon helyes is, a lelkes és tisztességes művésznek legnemesebb becsvágyából fakad, hogy csak azt az ítéletet fogadja el igaznak, amit
*
S e ponton, formákon túl talán a lényeghez jutottunk közel. Márai Sándorról, akit bátor és erőteljes publicisztikai tevékenységében mindig a szépség, igazság, emberiesség, az egészség frontján találunk, legelől, ha verekedni kell, éppoly kevéssé tudom elképzelni, hogy kéjgyilkosságot kövessen el, mintahogy Dosztojevszkijjel szemben nem vállalnám az ügyész szerepét, ha valaki, regénye alapján, rablógyilkossággal vádolná. De az orosz író
*
Tartalomban tehát nincs itt semmi forradalom: annál inkább művészetében. Ahogy ír, ahogy a mesterség eszközeivel kísérletezik: a legjobb értelemben vett futurista ő, egy eljövendő írásművészet úttörője és előharcosa, a legjobbak csapatában.
Kitünő prózához jutott általa a magyar irodalom.