Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám
Hölgyeim és Uraim! [*]
A költőnek, aki Önök előtt ma megjelenik, én vagyok legrégibb barátja s azért állok ide rávonatkozó mondanivalóimmal, mert ellenállhatatlan bennem a vágy, hogy huszonöt év után tanúságot tegyek mellette újra... Megpróbálom: éppen az ő módján és hangján igyekszem szólni most róla magáról s azért, hogy még szemlélhetőbbé tegyem őt Önök előtt ezáltal is:
«...Mint a pap eddig: ki begombolkozva állig s ünnepélyesen,
Dühvel ordítva rázza az öklét, hogy visszhangzik a vidék s
furcsa kézmozdulatokkal őrjöngve hazudoz.........» - írta magáról egykor költőnk... s csakugyan, mint egy sötét és kegyetlen próféta, aki némely mester képén a város felett libeg, lehúnyja szemét és átkozódik... a felhőknek beszél talán, vagy a madaraknak s azzal se törődik, ha senki se hallja, de hangosan kiált s a harag mámorában karját már-már ütésre emeli... ilyen volt ez az én barátom huszonöt év előtt. Nem törődött a valósággal, inkább szinte menekült előle... lehúnyta a szemét... s lázas agyának vizióiban, vagyis tehát szent és elvont deklamációiban is megjelentek aztán azok a képek, amelyeket innen a földről vitt fel magával egyedülléte magasságaiba. Földet fogott a képzelete odafönn, anyókák, felejthetetlen anyókák és hórihorgas pékek, furcsa kovácsok és vad kalmárok kavarogtak örvénylő szavai mélyén... Ő már csak emlékezett e világra. De az emlékezése csodálatos és furcsa volt. Pontos és mégis idegenszerű. Nem látás volt ez már, mindenkor látomás. Mint a vakoké talán, akik szívük tükrében keresik a dolgok arcát. Mint a vakoké, akik még jobban érzik, mert tapintják a földi formákat...
Ő előbb elvonatkozott innen s aztán szállt emlékeiben újra vissza ide: vagyis elvonultsága világában élt, mégis csodálatosan konkrét, szinte fogható, tapintható volt az, amiről szólt... Nemcsak a vakokhoz, a lázas álmodókhoz is gyakran hasonlítottam magamban őt. Mi értjük az álmodók szavait, hisz azok néha szinte testet öltenek ajkukon, csak éppen érezzük, hogy gyötrő, fojtó, irtózatos álmok gomolyognak a szó mögött. S ilyenek voltak e költő szavai.
S az ilyen ember persze nem a szerelemről szól, nem is a vágyról, ő nem azt panaszolta, hogy szegény, sem azt, hogy boldogtalan, nem egy szebb életről, több fényről, vagy szépségről álmodozott, nem olyan költő volt, akiről azt lehet mondani: ha pénzt adnának neki, vagy egy szép asszony megajándékozná szerelmével, már nem is volna panasza több, tehát nem is volna talán költő többé... ő az ember sorsát, boldogtalanságát, az életet magát jajongta, az egészet! s oly buzgón, mintha megbízták volna vele, hogy mindnyájunk nevében jajongjon; ő lázálmában sem tűrte a vigaszt, hogy becsapják s mikor a lényeg maga gonosz, földi káprázatokkal kábítsák el őt.
Csodálkozzunk-e hát azon, ha hosszú idő kellett hozzá, huszonöt év, amíg a világ e szerelemtelen keménységhez, a lázas álomhoz, e folytonos önkívülethez valamelyest hozzászokott, ha e meggyötört világ a gyötrelmes prédikációt és prófétai dörgést, az elvontságnak és ördögi valóságnak ez együttes táncát oly nehezen fogadta el mulatságául? Egy téli este mostanában azt képzeltem róla s megintcsak az ő módján, hogy ravasz toprongyosként ott áll az utcasarkon valahol sípládájával, átöltözött ördöngős, senkinek sem szól, de szemeiből ravasz és rosszindulatú tüzek erednek: mert egyelőre csak ő tudja e világon egyesegyedül, mit rejt igazában e sípláda, mely dallamokat? Az emberek pedig közönyösen elhaladnak mellette a téli fagyban.
*
Én ott álltam a kezdeteknél s ma itt állok a beteljesülésnél s hivatott tanúként jogot veszek, hogy hangosan kimondjam a szót: amit vártam tőle, az teljesedett be, e költő előttem a beteljesedés teljes fényében áll. Elődök nélkül, talán az Úr haragjából lett s aztán megtörhetetlen és engesztelhetetlen megszállottként ment a maga útján tovább, mindig boldogtalanul és mégis boldogan, mint mindazok, akik szent tébolyukban énekelnek. Érzik, fájdítják az utánok eredő kutyák harapását. De a dal erősebb bennük, lehúll róluk minden egyéb fájdalom.
*
De nem is a versek költőjéről akarok szólani most. Barátom kitűnő kis regényeket is írt, de még csak erről sem szólok itt. A drámaírót szeretném Önöknek legalább pár szóval bemutatni, ha már máskép nem lehet, miután munkái korunk színházi viszonyai miatt nem igen kerülhetnek előadásra. Még azt sem mondom erre, hogy sajnos. Várni kell további huszonöt évig talán. S hogy nem érjük meg: mit számít? Boldognak mondom így is, most, itt, hangosan, azt, aki ilyeneket írt.
Mert drámáiban épp oly hatalmas és dörgedelmes, éppoly engesztelhetetlen és iszonyú, mint verseiben. Ugyanaz a szent harag dobálta ki ezeket is belőle, csak épp az indulatok orkánjaivá. A «Boldogtalanok»-kal kezdte... akkor huszonhat évesek voltunk mind a ketten. 1914 májusában összeültünk néhányan s barátunk felolvasta művét. Felolvasását nagy csend követte. S ebben a csendben Osvát Ernő beszélni kezdett a műről és szerzőjéről s e hallgatag ember reggelig szinte szünet nélkül beszélt akkor. Homloka kitüzesedett... ma is előttem áll kemény és tömör homloka s kemény és ellentmondást nem tűrő szava. S itt magam elhallgatok. Az ő véleménye fontos volt nekünk. Őt idézem itt.
«Nem fogják előadni, - jósolta, - mert vigasztalanul sötét munka... pedig a legjobb magyar naturalista drámát hallottuk itt ma Uraim.»
«Nincs egy hamis szava, - mondotta, - ez a munka stílusában még tisztábbnak mondható, mint a naturalizmus nagymestereinek munkái, mert még azok sem birják végig erővel: még azok naturalizmusa is megtörik itt-ott...»
«Ez a mű, amelyet itt hallottunk, stílusában nem törik meg sehol. Tökéletes - mondta ki a nagy szót. - A mű ellen nem is lehet kifogást tenni, ami kifogásom van, az legfeljebb a naturalizmust magát illetheti.»
«Hatása oly közvetlen, - mondta, - mintha a szomszéd szobában zajlana le a dráma s mi az ajtóból néznők.»
«Nagy költő vagy!» - ölelte magához barátomat.
S mit szólt volna még akkor, ha a «Henrik királyt» vagy a «Néma barátot» hallhatta volna.
Véleményem szerint ezek hatalmas építmények.
Mintha maguk a lét vak erői szólalnának meg bennök. Egymás hegyén-hátán a sokféle szenvedély, az egyik mennydörgés még el sem ült s már a másik csattan fel mögötte, utána. Mikor e műveket olvastam, állandóan a mennydörgés teli hangja, döreje, ugyanaz a tökéletesen kielégítő teljesség jelent meg a képzeletem előtt. S mire e művek végére értem: tökéletesen meg voltam elégedve s tökéletesen meg voltam törve.
Képzeljünk el egy királyt, aki oly magasztos, mint a gyermekek. Érzéki, gonosz és hiú, mint azok és épp oly ártatlan amellett; aki sóvárog az után, hogy tessék s nem tudja, hogy kell tetszenie: szeretni vágyik és nem tudja, hogy kell bánnia azokkal, akiket szeret; aki megpróbál őszinte lenni s nevetik; megpróbál alakoskodni s megalázzák, s mennyire csodálkozik, ha megalázták! S mindig későn csodálkozik ezen... s talán épp ezért orkánná nő meg benne mindig a bosszú elkésett vágya. S viszont bosszútállni? mihelyt belekezdene, megundorodik a bosszútól. Semmi sem boldogítja. Ott botladozik előttünk e gyarlóságokból teremtett személy s mégis: az Úr fénye rajta; király ez minden ízében, soha fenségesebb alakot! A majesztetikus borúlat maga s mint a görgeteg, úgy zuhan boldogtalansága szívünkre.
Az élni-képtelenség szenvedélyes fájdalma szól a darabból. Szinte vijjog a fájdalomtól ez a mű s ugyanekkor dalol a szeretettől. Mert ez a szegény király utolsó percétől bolondja marad az életnek, úgy szereti. S ezért van talán, hogy úgy szeretik, mert csak szeretni lehet ezt a bolondot. Én legalább: majdnem úgy szeretem, mint magát a költőt, régi barátomat.
S másik drámai művét, szerelmi misztériumát, a «Néma barátot» talán még jobban csodálom. Azt hiszem, páratlanul áll az irodalomban. Nem ismerek ugyanis még egy drámai munkát, amely elvontsága mellett ily életteljes volna; amelyben az ideák annyira testté válnának. Ez az inkarnálodás oly erejű már, hogy az ideákért ontott szó szinte az ontott vér látomását kelti. S felépítésében is páratlan. Alig tudnék hamarjában oly művet említeni amelynek indulati íve oly széles és hatalmas volna. S ebben a szívért vívott nagy csatában: amely az egész darab: a szerelemnek olyan melódiája szól...
Ime, megint egy melódia, amely a háttérből ered. Mert az az izzás, amely ezt a költőt teszi, oly erős, a szín oly erős hogy az ember még egy szint lát; a dallam oly erős, hogy még más dallamokat is vél hallani s a szíve ezer érzéssel teljes.
De nem fárasztom Önöket tovább oly művek dícséretével, amelyeket nem ismerhetnek. Majd megismerik Önök is, remélem. De ha nem: mit tegyünk? Egy hivatott drámaírónk van, amilyen kevés élt itt, nagy erejű, csupa szenvedély s hogy ezt csak kevesen tudják? engem nem szomorít. Ismétlem: várjunk további huszonöt évet, nem árt e műveknek, kiállják az idők futását: ez a véleményem.
S még órákig tudnék szólani, hogy e véleményem igazát bizonyítsam Önök előtt. «Catullus» című drámájáról például, amelyet ugyan kevésbbé szeretek, de amely mégis a megoldhatatlan és csillapíthatatlan szerelem drámája számomra ma is... Egy vígjátékáról, egyfelvonásosairól, vagy magáról drámáinak nyelvéről, dialogusai remekéről... de letelt az idő, már be is fejezem.
És mivel szívemet nem mutathatom fel Önök előtt, egy francia kritikustól veszem tehát kölcsön a szót e vázlatos semmiség befejezéseül. A kritikusi tehetetlenségnek és csodálatnak ezt a szavát: «Je vous jure que c'est beau!» Esküszöm Hölgyeim és Uraim, vallom, hiszem és hirdetem, hogy nagy és szép ez az oeuvre. S azt is, hogy ez oeuvre-nek a drámák a legszebb gyöngyei.
[*]