Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám · / · SZÉP ERNŐ: DALI DALI DAL
Érdekes, hogy Ebes János úr is belékóstolt az írásba, azután nem tudta elhagyni. Rájött az ízére. Abba a tintatartóba mintha tokaji bor lenne, úgy hivogatja, csalogatja az embert. Meg se kell inni ezt a fekete tokajit, mégis olyan részegséget ád az embernek, életről-halálról elfelejtkezik, se öröm, se bánat nem kell néki, míg ott áll előtte az a tintatartó. Húsvéti vakációkor megint másolt apám egy Ebes János-féle munkát, annak az lesz majd a címe: Az angyalházi Ebes-család története. Azt mondta a nagyságos úr apámnak, legalább olyan hosszú lesz ez a munka, mint a Szilvahely város története volt. Apámon megint rajta volt a pápaszem minden este (meg a szemvédő), különben már karácsonykor láthattam, hogy mindent pápaszemmel olvas, mióta a Szilvahely történetét lemásolta. Nagyon fontos, azt mondja apám, az Ebes-család története a mi családunk történetére nézve is, mert enélkül bizony nem is tudja, hogy tartaná fenn ezt a családot. És, azt mondja, higyjük meg, olyan jól esik az írás neki, már mint apámnak, nemesebb dolog ez, mint a hosszú estét semmivel tölteni, minden percben érezheti, minden betü után, hogy nem ment pocsékba a drága életidő, hogy egy fillérel, egy garassal mindig több és több lesz a zsebében a kenyérre, ruhára, cipőrevaló. Meg azután büszke lehet az ember arra is, azt mondja apám, hogy Debreczenben is megbecsülik az ember szép írását.
Igaz, anyám, mikor kérdeztem, megmondta, hogy a télen azt a ködmönt az állatorvos felesége nyerte meg. Engem Debreczenbe mindig izgatott a ködmön, nem mertem levélben érdeklődni, mert a levelet apámnak kellett címezni.
- Megijedt az a ködmön - azt mondja anyám - hogy a tanítóné ténsassszony akar majd grasszálni benne, inkább kívánkozott Tokmányné tekintetes asszonyra, annak három gyűrűje van egy kezén, meg arany láncot köt a derekára, ha vizitbe megyen. Tudja az ilyen ködmön is, ki érdemli meg jobban!
Velem csak tréfált anyám, de biztos megbüntette magát a télen, mikor a két forintja odaveszett.
Anyám se beszélt már a hegedűről.
Nem mertem többet semmit se kérdezni.
Hanem Debreczenbe, mikor minden hónapban tíz fillért kellett adni a nyiratkozásért (géppel nyirattam a hajam, az volt az olcsóbbik fajta nyiratkozás), még annál a tíz fillérnél is megfájult a szivem, ezt is el lehetne tenni otthon, valamire. Most húsvétkor is nagy hajjal mentem haza Szilvahelyre, kértem apámat, hogy ő nyírjon meg, de megtagadta tőlem avval, hogy diákembernek már nem való grádicsos hajjal járni és elkergetett nyiratkozni a szilvahelyi koszvakaró műterembe, mert így hítták az urak a szilvahelyi borbélyüzletet. Elemista koromba még engem is apám nyírott, igaz kicsit grádicsos volt mindig a hajam, de hát annál érdekesebb az. A szemem előtt vannak most emlékemben a kicsi lánytestvéreim világos fejecskéi, olyan kedvesek azoknak a grádicsos hajai is. A lánykák haját is nyírta apám tizenkét esztendős korukig. Azután meg mindig odaparancsolt a házhoz szegény iskolás gyerekeket, mikor már ugyan kócosak voltak, azokat is lecsücsültette a tornácon, megnyírta. A jó isten tudja, hogy jutott erre is ideje apámnak.
Csodálatos, az emléknek milyen emlékező tehetsége van. Nemcsak agyvelővel, szemmel, füllel emlékszik az ember, az ínyével meg az orrával is tud emlékezni. Egyszer-másszor próbára tettem már magam, sikerül-e átélni, átérezni ízt, amit régen kóstoltam, illatot, ami vendégszerepelt a szaglásomban. Nem mondom, nem ment mindig parancsszóra. Akár egy elmaradt nő csókjának a tulajdon íze, akár egy iskoláskori plajbász fájának a szaga néha olyan tisztán és igazán jelentkezik az emberben, hogy az szívfájdalom! Véletlenül, kéretlenül is, valamire való visszagondolás alatt. Ha behúnyom a szemem, csendbe vagyok, zavartalan, valamilyen háznál húsz esztendeje tört kenyérnek, vagy azon háznál nyalakodott befőttnek az ízét vissza tudom kapni néha, meg szaglászott hajzatnak, kéznek, nyaknak, meg zsebkendőcskének az illatát. Télen mikor hiányzik az őszi levélszag, akár a meleg szobába vagyok, akár a havon járkálok, szimatolok szimatolok, egyszer csak megérzem, az orromba osont az esett tölgylevélnek az a fínom őszi jószaga. Az imént hogy a nyírással foglalkoztam, egyszer csak megéreztem az apám kabátujjának, annak a viselt szövetnek a szagát. Nem érdekes? hogy maradt ez is az orromban, vagy a lelkemben, ahonnét fellehelt, annyi év és év után hogy őriztem ezt a szagnak alig-alig vehető szagot, tervtelenül, sejtelmetlenül? Szinte szipákolhattam egypár pillanatig, olyan biztos volt most, olyan jelenlévő, olyan eleven volt az a gyenge, fáradt, nemtudommilyen, valamilyen szövetszag. Rögtön azután, most egy-két perccel ezelőtt, apám kalapja belsejének a szaga jött vissza titkosan a szaglásomba. Igaz, azt akarattal szagoltam, nem tudom miféle buta kíváncsiság volt, megüthette gyengén egyszer az orromat, mondjuk mikor a tükör előtt ágaskodva felpróbáltam apámnak azt a béléses Kossuth-kalapját, s azután mondom érdekelt, beledugtam a képem a kalapba, homályban szagoltam, szagoltam azt a hű, szelíd, bizalmas szagot. Mintha valami melegség lett vón abban a kalapszagban, most is olyanformán éreztem. Úgy emlékszem szerettem azt a szagot érezgetni. Érdekes, mióta felnőtt ember vagyok, sokszor megütötte az én puha vagy kemény kalapom belsejének az a bizonyos emberszaga is az orromat; és ez mintha tulajdon az a szag volna, az apám kalapja belsejének a gyenge langy illata. Lehet hogy minden férfié így egyezik? Nem hoztam szóba még, sose jutott eszembe. Persze a hajvizek meg a brillantine-ok szerint elüthetnek köztünk urak közt a fejbőr melegétől támadt kalapszagok. Az a barna hullámvonal, amelyik a kalapba varrott bőrön szerepel, amit a fejünknek a melegségétől kap az a bőrszallag, az is az emlékezetemben van az apám kalapjától; mikor a magam kalapjába látok, néha pillanatra visszagondolok az apám kalapja bőrének a hullámaira. Most azt gondoltam merengésemben, hogy az olyan volt, mintha az egy szegény apa nehéz, nehéz gondjainak a szeizmográfja lett volna.
Igen, mesélem tovább, bocsánatot kérek.
Hol is tartunk?
Az angyalházi Ebes-család történetének az első könyvénél tartunk, mert azt az esztendei nagy vakáció végére befejezte már apám.
Sokáig tartott igaz ez a harmadik másolás, mert a munkának egy része nyárára maradt, nyáron meg apám tudják kirándul erre-arra, biztosítani, de inkább nem biztosítani már, mert mindig panaszolja, hogy le van a mező tarolva, a kispézű magyar egyik jobban fázik mint a másik attól a sok részlettől. Könnyelműek is némelyek, azt hajtják hogy majd megtalálja péz nélkül is a szerencséjét aki szép kisjány; olyan szamár szegényember is van hogy azt mondja nem is adná a lányát olyan fiatalhoz aki egy fityinget is elvár a menyasszonnyal, az igazi szerelem kenyéren-vízen él, puszta földön alszik. Meg azután sok szegénycsalád mindenféle örökségbe bizakodik. A bolond reménység viszi csak, azt mondja apám, meg azt mondja muszáj tisztességből is rájok esni a régi kuncsaftokra, mert egyre-másra maradoznak el a díjfizetéssel, nem akarná apám hogy odavesszen a drága befizetett pénzök. Az is nagy baj hogy a debreczeni ügynök is faluzik nyaranta, a tehetősebb apa inkább annál biztosít, az saját kocsiján járja a községeket, jobban imponálhat mint apám evvel a rongyos dublélánccal. Szóval apám egyik nap tudott írni, másik nap nem a nyáron.
Mégis, a vakáció végével tudtam, hogy most újra pénz áll a házhoz; nem állottam meg, mikor apám kisétált velem szeptember elsején reggel az állomásra, azt mondtam apámnak felszállás előtt, miután összecsókolóztunk:
- Úgy szeretném a télen már hallani apámat hegedülni.
Még a kupé ablakába is felintegetett, hogy igen igen majd hallhatom, emelgette balkézzel a pipáját, úgy nézett utánam, úgy maradt el a szemem elől az őrházzal, a szélmalommal, meg a városvégi fehér házakkal meg zöld fákkal akik mind ott maradnak mindig Szilvahelyen, nem mehetnek Debreczenbe.
Hát aztán mikor megint otthon teremtem, karácsonyra, mit látok.
A hegedűt nem látom a falon.
Hanem látom a nagyszoba teli van friss új bútorral.
A szemem el sem akarta hinni hogy otthon vagyok.
Nem mutattam be az olvasónak a mi régi bútorainkat, minek is mutattam volna.
Azokat a barna fényes bútorokat anyám kapta tudtam, nagyanyámtól, legalább is a fő darabokat; a kredenc akire poharak csészék, üveg tányérkák voltak felrakva, az már szerzemény volt, az asztal meg a székek is, meg a gyerekágy, az is azóta került a házhoz. A két nagy ágy a másik kisszobába volt, mert apám ott hált, meg a két szekrény, meg a viaszkos vászon kanapénk, az meg vándorolt, vándorolt, vonatozott szekerezett apámékkal mikor költözködtek innen amoda, megtörtek; egy szekrény keblén hasadás volt régen, a közepén; a másiknak a tetejéről az esztergált pereme maradt le; az ágyláb is vagy három nem a született lába volt már az ágyaknak; azok a megmaradt régi igazi ágy-lábak meg mindig ficamodtak, mindig reperáltatni kellett. Az ágy fája is, a szekrény fája is mindakettő pattogzott esztendőről esztendőre inkább, a téli melegségtől, meg a téli-nyári öregségtől. Az a tükröző barnaság rajtok, az nem is fájok volt, az csak odaragasztott sovány borítás volt, hámlott az mint a bőr, lehasadt egy-egy hosszú csíkja, anyám mindétig utána pingálta barna festékkel azon a helyen az ágy hátát, meg a szekrény oldalát. Volt a két szekrény kulcslyuka körül szép elefántcsont cifraság, egyik leesett már isten tudja mikor, másiknak a fele lógott a pici réz szegecskén, játékból sokszor ingáztattam jobbra-balra. A viaszkos vászon kanapé is több sebből vérzett már, anyámnak azt is varrogatni kellett a sok egyéb varrnivaló mellett. Apám nem győzött fehér porcellán szeget szerezni, oda szúrkálni a kanapé hátába, karjaiba azok helyébe akik eltörtek, kiestek, elvesztek. Mindig többet tapogatta apám azt a kanapét, a szófogadatlan rúgóját, a fekete bőre fehéres kopásait; meg a szekrények meg az ágyak, meg a vékonypénzű szúvas kredenc előtt is mindig többet állott, gondolkozott.
Az történt hogy apám az őszön kimondta, hogy ez az ócska bútor már szégyen gyalázat, nem szabad így a házunkba vendéget beereszteni. Anyám nem is mondhatott ellent, hiszen az ő becsülete is megkövetelte, hogy tisztességes takaros szobában fogadja a kuncsaftokat. Apám az asztalosnál hullámosan mázolt fenyőfabútort csináltatott, a régi darabokat mind elárultatta a hetipiacon. Sajnáltam a régi bútorainkat, sajnáltam; olyan nem szívesen szagoltam azt a firnájsz-szagot, ami még érzett az ágy fáján, meg a szekrényen meg mindenen ha az orrom közel ért hozzájok. Kanapénk semmilyen se volt már, azt mondták apámék, majd azt is vesznek a tavaszon.
Meg kellett vón mondani már, hogy apám újra folytatta az Ebes János nagyságos úr családja történetét. A második könyvet írta.
Ezen a télen már a szemüveg mellé, meg a szemvédő mellé még nagyító üveget is használt apám, azt az órás hozatta néki a debreczeni órástól. Némely percben odatartotta a jobb szeme elé azt a niklinyelű nagyítót, úgy találgatta a lámpa alatt a betűrejtvényt amit Ebes János nagyságos úr feladott apámnak. Apám szerint a nagyítóval igen könnyen boldogulni, sokkal hamarabb megy a másolás mint ment a múltban.
- Bár már Szilvahely története közbe eszembe jutott vón a nagyító! - azt mondta egyszer apám mikor dícsérte azt a hízott üveget.
Anyám is felemelte erre a fejét:
- Az ám, meg ha nekem is annyi eszem lett volna, hogy hamarabb tegyek fel pápaszemet. Nem lenne csupa szúrás az ujjam hegye. Nézzétek már, hogy több a lyuk az ujjamon mint a tűpárnán! Ni!
Odatartotta a lámpaernyő alá a bal kezének a mutató ujját, felfele, a puha ujjahegyével. Dehogy volt az már puha, érdes kemény lett attól a számtalan sok szúrástól amit a befűzés alatt a varrótű hegyétől elszenvedett. Sokszor elfeledkezve, ha letette az ölébe a munkáját, mángorolta a jobb hüvelyk ujjával anyám ezt az ujjahegyét, nézte, tovább mángorolta, mintha avval felradirozhatná onnét a sötét pontocskákat. Mint ha porra hull az eső nyáron s ott marad a poron az a sűrű lyuk az eső után, olyan sűrű volt a pici finom sötét sebhely az anyám ujjahegyén.
Pápaszemet tett fel anyám is az esti varráshoz, talán csak azért tette, hűségből apám iránt, mert apám pápaszemre jutott, kitelik tőle. Bár délelőtt is feltette azt a kerek niklikeretes pápaszemet, mikor a mustrát nyomta, azt mondta jobban tud így a nyomtatás pontosságára vigyázni, s nem is kell annyira hajolni a derekának ha pápaszemen át figyeli a munkát. Meg azt mondja sokszor a maga kézügyességéből rajzol apró monogramot, meg kivarrni való cifraságokat a vászonra, sosincs annyi kész mustrája amennyi jó volna ha lenne.
Fénylett ragyogott az anyám pápaszeme, meg az apám pápaszeme (az is az a kerek nikliszáras pápaszem volt, csak az egyik szára most már végig volt csavarva fekete cérnával) meg az a nagyító üveg is tündökölt szikrázott mikor apám felemelte; sose lettem még otthon olyan szomorú mint e közt a ragyogás közt. Apámnak is, anyámnak is pápaszem lesz most már a két szemén, úgy mint az idős embereknek. Istenem, most már ehhez nékem hozzá kell szokni. Apám szeme tájékán pedig két oldalt ráncot látni; tavaly is volt ott egy erős egyenes ránc, olyan most kettő van már, mindakét szeme mellett, meg észrevenni gyengébb, vékonyabb ráncot is feljebb meg lejebb azoknál a bátrabb ráncoknál, ezeket az új ráncokat se lehet onnét letörülni. Sokszor látom, apám ha nézi az Ebes János nagyságos úr írását, összehúzza a ráncokat, úgy hagyja összehúzódva míg átal nem hajol a maga írásához. Apámnak a homlokán is van már két ránca keresztbe, meg kettő kurtább, függőleges a homlok közepétől a homloka aljáig. Ott vannak tavalyelőtt óta, tán még régebben már, csak nem figyeltem rá hogy ott vannak.
Nem akkor gondoltam el, akkor csak a vak bánatosságot nyeltem az asztalnál; most merengek itt a papírosom előtt azon hogy az az irtózatos hatalmú mester, a Gond milyen kényes finom mód tud a súlyos kezével munkálni az emberfejen. Agyon zúzhatná ha csak az öklét rá ejti az ember arcára. S nézd el, nézd, egy ráncot a szem mellé, egy ráncot a homlok szélességébe, egy egyeneset, egy rézsutosat, egy hajszál húzást a szem mellé, egy vonagló törést, alig láthatót milyen vigyázva tud avval az ólom kezével vonni; a vésőt olykor könnyedén biztosan fogja, olyan gyengéden ér oda, se vér se jaj, észre se veszed magad, oda lopta az a vésője azt a vésett ívet, a ráncot, a ráncot az ábrázatodra.
Hanem most már mégis történni fog valami.
Apám készen lesz nyárára az Ebes-család történetének a második könyvével, megint nagy summa pénz jön a házhoz, most már valóra válthatja apám, végre valahára, azt a szép ígéretet amit tett magának.
Azt anyámnak nem is mondta meg apám, csak mikor már haza hozta a bankókat Ebes János nagyságos úr házából.
- Most osztán felpakolsz lelkem, - evvel támadt apám anyánkra azon a forró meleg nyári napon - még máma felpakolsz, elmégy egy hónapra Püspökfürdőre. Soós doktor parancsolja, nem én.
Anyám tudniillik az elmúlt tél végével megbetegedett volt, tavaszig mindig az ágyat nyomta. Tavasz óta hol feküdt hol fenn járt, doktor bácsi sokszor kopogtatott; orvosságot ivott anyám kiskanállal mint a gyerekek. Nyárára se jött helyre, belső fájása volt, ő járt már doktor bácsihoz, de ha hazajött le kellett feküdni néki pihenni. Némely éjszakán egy szikrát se aludt, enni se igen tudott; olyan sovány volt anyám mikor hazakerültem nyárára, akár a tollseprű mikor már elkopik. És tessék, erőlteti magát most is, nem elég hogy a gyerekekkel bajol meg főz, még a varrógéphez is le mer ülni, meg elfogadja ha nyomtatni valót hoznak, (hiszen az olyan ritka szerencse, nyári időbe), meg még késő este se akar nyugodni, ilyen gyengén, összetörve ül le apámmal szembe, mert éppen ráért most egy tucat friss zsebkendőt varrni a gyerekeknek.
Kaptam szeptember első napjaiban egy szép zöld-piros anzikszkártyát Püspökfürdőről anyámtól. Mert csak augusztus vége fele ment el anyám, szeptember derekára készül haza menni.
Azt az anzikszot eltettem a ládámba, megvolt egynéhány tanéven át, ott tartogattam a szüleim és barátaim levelei közt skatulyában. Egy este kezembe vettem azt az anzikszot a szállásomon, tizenhatesztendős nebulónak minden egyébtől eltekintve is kellemes a hozzá intézett leveleket elővenni.
A nagyvilágon nincs szebb hely mint ez a Püspökfürdő, csak álmodban láthatsz ilyet. Édes drágaságom az intelmeimet vésd a szívedbe, kezed mindig tiszta legyen.
Elég ha ennyit idézek arról az anzikszról.
Mert emlékszem, akkor tizenhatéves fővel, és lélekkel, felkapódott a fejem, mintha hátba püfölt vón valaki, s azon pillanatban zokogni kezdtem.
Csak a szeretettől, csak a magamra hagyatottságtól; boldogságomban is hogy mégis van egy anyám Szilvahelyen és sajnálatomban is mert ha eszembe jutott mindig úgy sajnáltam, úgy mint apámat is ha reá gondoltam. De mikor már sírtam egy verset, az anyám mutatóujja ágaskodott fel a szemem előtt képzeletben, úgy mint otthon egy este mikor a lámpa fényébe tartotta. Arról emlékeztem külön a mutató ujjára, azt hiszem, hogy az én kezem is szerepelt az anzikszon.
Láttam már egy gazdag barátomék gyönyörű Albumát, ezt a barátom szülei hozták haza Monte-Carloból, mese Hôtelek, pálmafák, pazar hajó meg tengerpart minden volt benne, gyönyörű ünnepi közönséggel. Meg a debreczeni Löfkovits Artúr ékszerkirakatban volt egy csudálni való Velence kirakva színjátszó gyöngyházból.
Ó ha tudná anyám, ha tudná Monte-Carlot, ha azt az Albumot lapozná.
Ha úr leszek, ha sok pénzem lesz egyszer, ha majd felnőttem, elviszem anyámat Velencébe, meg Bécsbe Párisba, meg a luxori királysírokhoz, meg a Niagara-zuhataghoz. Amit csak láttam már könyvekben meg képeken. Elviszem anyámat apámat, bemutatni nékik a nagyvilágot, szebb lesz mint az álom.