Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám
Nyár végeztével csakugyan számolgattak már apám anyámmal egy-egy este; plajbászt vett apám elő, volt egy sovány pepita vászon noteszkönyve, abba jegyezte a számadást.
Anyámnak az ujjai hegye viola festékes volt, a körme alá is aláfutott az a viola festék, amivel a mustrákat nyomtatni kellett. A lámpa alatt mindig dörzsölte-kaparta anyám a festéket a kezeiről.
Egy este hallottam osztán, azt mondta apám:
- Mit gondolsz, ha Kukinak elébe állok, itt egy finom muzsika. Kuki, meg itt van ötven forint? Mit gondolsz? Én bízok hozzá, hogy ha meglátja az ötven forintot egy csomóba, rögtön kiesik a szeme.
- Kérdés - azt mondja anyám - hogy a hegedű is tetszik-e majd néki. Beszéltél már avval a szováti cigánnyal?
- Még idáig nem, másfelé is elnézek még a cigányok közzé, megpróbálok egypár hegedűt, hátha még jobbat is kínálhatok Kukinak. Azt fogadom, huszonöt forintért megfelelő hegedűt kapok.
Jött azután egypár nap mulva haza apám, (megint oda volt a táskával) jó hírrel jött:
- Nahát, tanáltam Bajomba Kukinak való hegedűt, jobbat, mint a szováti. Szegény öreg vaksi prímás nyakamba akart ugrani, mikor kérdeztem, ideadná-e huszonöt pengőért a muzsikáját?
- Meg kell venni rögtön, mért nem vetted meg, jaaj igaz, én is okos vagyok látod!
Nevetett anyám, apám is nevetett.
Tudniillik apám pénzt nem vitt magával az útra.
- Nem szalad el az a hegedű, jövő héten átsétálok Bajomba, megvehetem.
Azután komoly lett apám. Elmondta anyámnak, hogy egyetlen szülő nem akart kötélnek állani, pedig öt községet járt össze. Ecsegen meg pláne úgy járt, hogy az a beteg gépész, akinek cséplőgépje van, most a nyárra nem tudott pénzt keresni, a pesti firma visszavitette a cséplőgépet, mert a gép még nem volt kifizetve; a gépésznek mindenit megeszi a betegsége. Szóval, hogy a gépész nem tudja tovább fizetni a biztosítást, ő meg, már mint apám, megsajnálta, elvállalta, hogy ő fizeti be majd a gépész helyett a díjakat, míg a gépész lábra áll és újra keresetképes lesz. Mégse lehet eltűrni, hogy odavesszen annak a jóravaló embernek az a péze, amit két éve befizetett. Ez is egy gonddal több az emberen - azt mondja apám - gondoltam még megbeszélem veled visszavegyem-e csakugyan már az idén a hegedűmet.
Anyám a pádimentomra figyelt, csóválta a fejét.
- Vedd vissza - azt mondja azután - vedd vissza, ha már elszántad magadat, sose kerül vissza a hegedű, ha mindig gondolkozunk.
Jól van.
Vagyis, hogy jó lenne, ha akkor másnap vagy harmadnap levelet nem kap apám Tét községből, abban a Nyiregyház alatti faluban éldegélt apámnak egy özvegységre jutott testvérnénje. Az az Esztike néni, akit én még sose láttam, hosszú, de hosszú levelet írt apámnak, abban elmondta, hogy az ő legidősebb gyereke, Sándor, elvégezte most az idén a nyiregyházi gimnáziumban a négy alsó osztályt. Ingyen tartották Sándort ott Nyiregyházán valamilyen alapítványból. Sándor ügyes a rajzban, erős fiú is háláistennek, azt ajánlották a tanár urak Esztike néninek, hogy ne járassa tovább Nyiregyházán a fiát, hanem küldje fel szeptemberre Budapestre a Technológiára. Tudják a tanár urak, hogy Esztike néninek az a célja, hogy a gyerekből mennél hamarabb ember legyen, kenyeret keressen, az édesanyját is segíteni tudja. Azon a Technológián gépészetet vagy műasztalosságot tanulhat, vagy építési rajzoló lehet belőle, rögtön boldogulhat amint kilép az életbe. Azt is megmondták a tanár urak, hogy önkéntességi joggal jár a Technológia oklevele, szóval Sándornak nem kell majd három esztendőt tölteni a katonaságnál. Az igazgató úr pedig vizsga után megígérte, hogy utána jár valamilyen ösztöndíjnak, mert azt írja Esztike néni, az ő nyomorúságos nyugdíjából bizony legfeljebb ha kvártélyt meg száraz kenyeret tud a fiának szorítani. Már most hogy lesz-e abból az ösztöndíjból valami vagy nem, azt még most se lehet tudni, de mindenesetre útiköltségre, beiratkozásra, könyvre, szerekre mindenre, meg a gyerek kiruházására olyan tenger pénz kell, hogy azt ő sehonnan, semerről nem birná összeteremteni. Volt a nyáron egy reménysége, az, hogy Nyiregyházán kölcsönt tud felvenni a nyugdíjra, de abból a végin nem lett semmi. Már most nem tud egyebet tenni, mint apámhoz fordulni az életsorsnak ezen a nagy nehéz napján. Összetett kezekkel kéri apámat, az egyetlen testvért a földön, akitől meghallgatást remélhet Esztike néni, hogy szerezzen néki valahogy negyven-ötven forintot, amiből Sándor fiát egy szerencsés életpályára el lehet indítani. Sándor majd négy esztendő mulva, mikor elvégzi a Technológiát és dolgozni kezd, tisztességesen le fogja törleszteni a pénzt apámnál, mert csak kölcsön gyanánt óhajtja apámtól a pénzt elfogadni Esztike néni.
Addig pedig a jó Atya fizessen apámnak az önfeláldozó jóságáért két kezének minden áldásaival.
Sejtik ugy-e, könyörgöm.
Igen. Elment a pénz a rózsaszín belföldi postautalványon Tétre, Szabolcsmegye. Ötven forint o. é.
Azt mondta apám, itt egy életről van szó. A hegedű pedig nem komoly dolog, mert az játék. Várhat az a hegedű.
Mire visszamentem Debreczenbe, szeptember elsejére, anyám új rend ruhát varrott nékem. (Anyám varrta az öltönyeimet egészen tizennégy éves koromig.) Apámnak az ócska seviot öltönyéből szabta ki az új ruhámat, kifordította azt a fakó szürke szövetet, így osztán frissebb lett a színe; anyám mikor felpróbáltuk az új ruhám, azt mondta ne féljek, senki se fogja rajtam észrevenni, hogy ócskából kaptam újat. Csak azért említem meg, mert ez volt az első eset, hogy apám lehervadt öltönyéből csinált ruhát a gyerekének.
Hazajöttem második karácsonyi vakációra, szerencsére nem volt sömörös az apám keze. Úgylátszik, most már meggyógyult véglegesen. Annak is csak örültem, hogy apámnak ezen a télen nincs már másolni valója. Estére, ha fáradt volt is, eljárt vacsora előtt a Körbe, újságolvasásra. Haza is hozott vacsora utánra nagy-nagy fekete könyveket a Körből, azokban egész esztendőről összerakott Vasárnapi Újságok voltak. Meg hozott anyámnak is érdekes szép képes ujságot, hogy szórakozzon, annak Magyar Bazár volt a címe, nekünk gyerekeknek meg az úri házaktól kért kölcsön Hasznos Mulattatót meg Én Ujságomat. Tündérország volt ez minékünk. Anyám a Magyar Bazárból kirajzolta magának az új ruhákat, de olyan ügyesen, hogy a rajz egy szikrát se különbözött a nyomtatott ruhától. Mikor azokkal a rajzokkal megvolt, rendesen osztán varrni kezdett, varrni a gyerekekre, szakadást megvarrni kicsi szoknyán, foltot tenni kurta kicsi nadrág fenekére, azután meg a lyukakat gyógyította meg a pamuttal a harisnyákon. A Magyar Bazár meg ott feküdt kinyitva a lámpa alatt, várta, hogy anyám majd tovább lapozza. Ott feküdt a Vasárnapi Ujság is, apám egy darabig könyökölt felette, pipált, nézte az Elba hajó süllyedését, vagy az angol királyi koronázást; egyszer csak felállott, ment egyik faltól a másikig, megállott a szoba közepén, azt a borult fehér falat figyelte, amelyen nem volt pedig ábra. A pipa szopókáját kihúzta a bajussza alól, az állát vakarta vele lassan, az apám árnyéka pedig ott maradt veszteg a falon, azon megtörten, a félválla már felcsúszott a mennyezetre s az apám nyaka meg a feje pedig megnyúlva ragadt ott vízszint a mennyezeten felettünk, sötéten. Gondolkozott apám, a gondon gondolkozott.
Egy délelőtt érdekes látogatást kapott anyám.
Mind betörtünk a nagy szobába gyerekek, mikor az a rengeteg cifra hölgy bezúdult a pitvarba és kacagósan kiabálta:
- Merre ván őnágyságá?
Avval a kisszobába kopogott be mihozzánk, de csak félig nyitott be; anyám kidugta már az ajtón a fejét:
- Erre tessék, instálom.
Mondhatom sötét este megijedhettünk vón, mint a maskurától, ettől az asszonyságtól; de fényes nappal volt, vihogás lett a vendég osztályrésze, míg anyám szeméből széjjel nem nyilallott közénk a rendreutasítás.
- Slisyné vágyok, tálán tudjá nágysád?
- Tessék befáradni.
Anyám nagyban örvendezett, a nagy darab asszonyságnak dagadt bugyor volt a hóna alatt, biztos előnyomni való holmi van benne.
Megjegyzem, ahogy kinyitotta a száját ez a Slisyné, megint kitört a gyerekek vihogása, anyám belökdöste őket a kisszobába, rájuk nyomta az ajtót. Egyedül én maradhattam kint.
- Mind a nágysádé ez á sok áprószent?
- Mind bizony!
- Nekem egy sincs lássá! - azt mondta Slisyné, olyan hangos volt, az isten tudja hencegett-é vagy panaszkodott.
Anyám semmit se szólott erre, csak azt a bugyrot figyelte; nekem szólott oda:
- Adjál már széket fiam.
Hallottam a kicsiket odabent a kisszobába kuncogni, azonkívül ez az á-vál váló beszéd is nagyon csiklandozott, alig birtam én is tisztességesen viselni magamat.
- Remélem, nem závártám nágysádát, - azt mondja Slisyné, s letette azt a kövér bugyrot az asztalra. - Nágyon érdekes dologgál jövök nágysádhoz. Levetem kácábájkámát, há megengedi.
Levetette a kacabajkáját, azt a háromgalléros sárgabarack szín köpenyeget, előpuffadtak a sűrű porcellán pitykés blúzán belül az éktelen nagy keblei, mintha eddig ott se lettek volna. A mider a nyakáig felemelte a kebleket, fiúkoromba mindig megijedtem, ha láttam az ilyen magas két dinnyét a hölgyeken.
Mikor leült pedig Slisyné, felnyult a hajára:
- Nem hárágszik nágysád, há rágyujtok? Há leültem, ázonnál kell á cigárettá!
A nágysádtól is majd elvihogtam magam mindig, (anyámat különben se hitta még senki nagysádnak), erősen szorítottam a fogazatomat, kurrant, kurrant már a nevetés az orromban, szerencse, hogy meg nem hallották.
De mikor a zöld fátyolkendőt leszedte, amelyik a haja körül volt tekerve s a fejét előre hajtotta, akkor osztán, nohát kérem nem lehetett tovább kibírni! Soha azóta se láttam ilyet egész Európában. Kérem, Slisynének Erzsébet-királyné frizurája volt, annak a vastag hajkoszorúnak az ágai hátul teli voltak dugdosva cigarettával! Hallottak már ilyet valaha?
- Itt hordom á cigárettámát, - azt mondja - há jövök-megyek áz udvárbán ákkor is rágyujthássák.
Ennek a felét már az ajtón kívül hallottam, mert felrobbantam, a szemtelen vad röhögéssel magamtól menekültem az ajtón kifelé, nem vártam, míg anyám kitoszigál majd. Slisyné a gyufát rázta már a kezében, úgy nézett az ajtóba, ő is kacagott:
- Jó kedve ván a kis fiucskánák!
Én, annyit tudok, oda estem a tornácon az ágasnak, bőgtem, hörögtem, úgy kacagtam, anyám persze berántotta az ajtót, a gyerekek ellenben kitörtek utánam, az én elfajulásom csak olaj volt az ő tüzükre, olyan friss visítozással szaladtunk le a tornácról az udvarba, a havas szeméten kaparászó tyúkok reppenve vitték az irhájokat, azt gondolták, őket akarjuk evvel a harci lármával megtámadni.
Hamar megmondom kérem, még az asszonyság odabent időzik, hogy a Slisyné nevezettnek az az értelme, hogy az asszonyság a Slisy fényképész felesége volt, akinek fényirdája volt Szilvahelyen a piac mellett a Hagymás-közön, mert úgy volt kiírva a kapu felett a táblára: Slisy Béla Fényirda, de csupa nagy betűvel. A házfalon volt egy lapos üveges láda, annak a fenekébe oda volt ragasztva egy csapat fénykép, iparos jegyespárok, a helybeli fináncok egy csoportban, meg a csendőrörs, meg azután egypár ágendás kisleány koszorúsan, hosszú, habos bugyogóval; meg a mészárossegéd is ott volt, fel volt a haja sütve, meg még egynéhány híres gazdalegény darutollas kalapba, szivarral, meg az Ezry-féle rőfösboltból a két segéd egymásnak fordulva s kezét fogva. Ezek mind olyan sápadt kékek voltak a fényképeken, madárszemük volt, és olyan bánat volt rajtok, olyan valami bánatos idegenség, halálosság.
Mink szegények voltunk hozzá, hogy levétessük magunkat, a szegénység közt nem volt divat a fénykép. Az úri nép meg Debreczenbe járt levétetni magát, ha megkívánta. Se Fogtövi nagyságos urat nem lehetett ott látni, se a két Fogtövi-kisasszonykát a Fényirda falán, se a Petey-gyerekeket, se senkit az úri familiákból.
Azt a Slisy nevet nem értettem, mindig gondolkoztam rajta. Volt amellett Szilvahelyen egy suszter, Szlovák, azután egy üveges, Novotny, meg azután egy ácsmester, Szmics. Ezeken is éppen úgy törtem a fejem ha őgyelegtem és megláttam megint ezt vagy amazt az értelmetlen nevet kiírva. Olyan buta szokást vettem fel, ismételtem magamban a Szmics nevet, de beszélve: szmics, szmics, szmics, szmics; meg: novotni, novotni, novotni, novotni, meg a többit is, amelyik eszembe jutott. Elnevettem magam sokszor, ez lett a vége. Csak a Novotny név volt olyan, én nem tudom, hogy azon el is szomorodtam egyszer-másszor, mintha az beteget jelentene, vagy olyan valami idegen, szótalan rosszakaratú embert, akitől félni kell, vagy egy messze, messze kietlen házban kiterített halottat. Pedig ez a Novotny üveges egészséges hasas bácsi volt, átal sétált a piacon sokszor, nevetgetett magába, jött kifelé a Kisbikának a depójából. A slisin meg nevetni nem volt mit, mert az a Slisy fényképész például semmilyen forma, szomorú, komoly ember volt, az az egy különös volt csak rajta, hogy ősztől-tavaszig havelokba járt; Szilvahelyen kérem senkinek se volt havelokja. Slisy úr úgylátszik mindig idegen maradt Szilvahelyen, az utcán ha szembe jött más nadrágos ember, Slisy úr lenézett előle a pallóra, s azután lopva nézett jobbra meg balra, pedig az a másik már elhagyta és Slisy úr senkit se láthatott maga körül. Azután osztán visszanézett a földre, úgy oda vetette a szemét a pallón egy lyukra, vagy a földön egy darab kőre, mintha megharagudott volna. Slisynén, azon már inkább lehetett vón nevetni, bár rettegni is lehetett az olyan kipúderezett himlőhelyes arctól, meg az olyan nagy nehéz testtől, ami a terhével elgázolja a tulajdon cipőjét; azoknak a fel-felhasadt bőrű krém félcipőknek a vaskos sarkai meg vannak rogyatkozva, mint a csizma torka; recseg az a cipő elegánsan, de olybá hallik az, mintha a félrenyomorodott két magos sarok nyöszörögne, jajveszékelne minden lépésnél. Az az Erzsébet-királyné frizura odafel Slisyné hegytetején, az meg olyan száraz sárga volt, olyan, mint a szikfű-virág, amit a szegény öreg parasztasszonyok szednek a mezőn, nagy kaskával meg zsákkal hordják be Szilvahelyre a patikába, mert a patikus megveszi szikfű-teának. Az a nehéz emeletes Slisyné amellett a pelerint ha sétált, összefogta elől, úgy forgatta magát, akár a begyes kisasszonyok.
Nohát, mikor azután eldöcögött a tornácon Slisyné, anyám behívott:
- Ide figyelj fiam, mondok valamit. Nem szólsz apádnak, hogy ez a Slisyné máma itt volt minálunk. Én meg elengedem a pofont, amit érdemelnél, mert az asszonyságnak a szeme közzé röhögtél, neveletlen.
Adott azért egy fia-pofont anyám és felnézett a fejem felett a falra, oda nevetett.
- Értetted? - azt mondja - apádnak nem kell tudni semmit. Várjál, megmondom neked fiam.
És a két ujja közzé vette az államat és beavatott a szent titokba.
Hát hogy ez a Paprika Jancsi néni - azt mondja, kivarrott egy csodaszép drága női ködmönt. Azt hozta abba az ugorkamintás ágyterítőbe, nem nyomtatni valót. Piros szattyán a ködmönnek a bőre, kicsi perzsagallérja van, a bélése meg bárány gyapjú, fehér, mint a hó. De valami ügyes az a dús fekete selyem hímzés a ködmönön, valami gyönyörű! Ki hitte vón erről a lusta kövér nőről, hogy ilyen könnyű a keze. No már most Slisyné ezt a ködmönt kisorsolja a szilvahelyi asszonyok közt. Azért pedig, mert rossz világ jár rájok Szilvahelyen, el akarnak innen költözni, pénz kéne nékik a költözködésre. Harminc ház közt akarja a ködmönt kisorsolni, harminc jegyet adott ki, már csak három van belőle. Egy jegynek két forint az ára. Nahát ez a nagy titok, amit apámnak nem szabad tudni. Anyám megvett egy jegyet, odaadott két forintot abból a kis pénzből, ami még erre a hónapra megvan. Azt mondja anyám, olyan érzése lett rögtön, hogy az övé lesz a ködmön. A héten egy álmában arany brostűt tanált, ez is azt jelenti, hogy nagy szerencsének kell érni a házat. A ködmönt anyám nem fogja felvenni, á, van is eszébe! eladja majd Szilvahelyen, vagy beküldi Debreczenbe, ötven forintot biztos megadnak a ködmönért.
Tudom, tudom.
• VIII.
• IX.