Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám
Táncoló forrásvíz, ahogy most lüktetve csendülsz
s kezemet hűsítve nevető ivekbe pendülsz,
fáradt szivem
zenéddel ringatod, lágyan pihen.
Tenyerem emlékszik, szememben, fülemben ébred
elfeledt emléke sok ilyen csendülő képnek,
gyermekkorom,
lendülő íveden visszaoson.
Malomgát zúgása, lendülő kerékről omlik
tündöklő vízsugár s száz fehér szirommá bomlik
s lábamon át
zöld-mohás mederben siet tovább.
Felkelek partjáról, - hogy csillog minden a napban,
pedig már alkonyul - távolabb lenn a patakban
gyapjumosók
éneke csattog mint távoli csók.
Be gyorsan hajlik a nap ma, de már oda érek,
a kanyaron túl, ott a fák közül száll fel az ének,
- itt vannak már,
parton a sok magas fűzfa kosár.
Bíborszín gyapjút mos kilenc szép lány itt a vízben,
szoknyájuk feltűrve, válluk megfeszül az ingben
amott az öreg
nézi a bíboros eget s vizet.
Hűvös van, csend is tett, sötétlik künn a sikon,
köveken át fut a víz, csörrenő fehér kavicson
csillag ragyog,
be jó hogy most hazaindulhatok -
aludni - álmodni - mindig ha fáradt a lelkem,
gyönyörű hajdani táj, felébredsz befogadsz engem
s ki téged idéz
áldott légy csendülő forrás te gyógyító kezembe símuló tündéri kéz.