Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám · / · MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI
A Bankó egyik kilátópontjáról be lehetett látni a várost, tornyaival, magas háztetőivel, keskeny utcasoraival; ide látszott a két «úri temető», a Rozália és a Kálvária, ahol sírboltokba temetkeztek a jobb családok, nem úgy, mint a Köztemető sablonos sírparcelláiban a proletárok és a zsidók. A Rozália volt az egészen előkelőek, a patriciusok, környékbeli nagy családok, dzsentrik és arisztokraták temetője, a Kálvária kakukfüves, rezedaszagú sírjaiban aludtak a módosabb bugriscsaládok. A város kis területen megfért szűk utcáival, apró piacaival, melyeket az egykori várban és erődítésben mértek ki ilyen szűkösen; s a csúcsíves tetők fölött, a zsúfolt háztömegeknek oly pontosan a közepén, mintha cirklivel szabták volna ki helyét, magasan emelkedett a dóm befejezetlen, sete-sután tető alá hozott féltornya. A hatszázéves székesegyház magasan állt a város fölött, mint minden életnek, gondolatnak a középpontja, amely évszázadokon át áramlott körülötte: mintha időkön és korokon át tartaná a város egyensúlyát, mint a megformált Eszme, amely messze láthatóan emelkedik ki e körülötte csámcsogó, halandó köznapi zűrzavarból, a város meghitt banalitásából. Ötvenhárom méter magasan állt a város fölött a toronyőr, aki a tűzre s a város békéjére vigyázott, s ötven méter magasan ágaskodott a dóm szomszédságában a kőből épült harangláb, az Orbán-torony, mélyszavú, komor hangú harangjaival, melyek már Rákóczi idejében is hirdettek ünnepet, veszedelmet és halált. Nagy hármas hajójával, melynek pontos mását találtam meg a tours-i székesegyházban, csillogó, színes palával fedett tetőzetével, szélesen, az óriások nehézkes arányosságával terpeszkedett a dóm a kisváros fölött.
Mindig borzongás fogott el, ha elmentem kapuja előtt. Benn, a félhomályban, állandóan miséztek, vagy ájtatoskodtak az oltárok valamelyikénél. «Milyen érzések töltenek el, ha elmegyek a dóm kapuja előtt?» - adta fel minden évben kedvenc dolgozat-témáját egyik magyar tanárunk, s minden évben meggyőződéssel feleltem, hogy «felemelő érzések» töltenek el a dóm kapujában. A dóm, ez a nagy és teljesen kifejezett gondolat kissé terrorizálta a várost. Sok volt és lenyűgözött, titokzatos volt, homályos és fenséges, nem lehetett megszokni és beletörődni, a város fölött élt, gőgösen és nagyszerűen. Egyik pincéjében, nagy márványkoporsóban őrizték Rákóczi hamvait. A koporsó körül babérkoszorúk és zászlók hevertek ezzel a felírással: