Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám · / · MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI

MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI
Befejező közlemény
11.

Fával fűtött, láda-alakú kávédaráló döcögött végig szabályos időközökben a Fő-utcán, a város egyik nyaralótelepe, a Csermely felé; évtizeddel a villamosvasút előtt ez a különös, idomtalan közlekedési eszköz bonyolította le a városi forgalmat, de ezt is inkább csak nyáron használták a kirándulók. Az első hó betemette az utakat, a kis-vasút hónapokra lomtárba került s csak tavasszal vijjogott fel újra a széles utcán ismerős füttye, éktelen, túlzott csöngetése. A hosszú Fő-utca - tájékozott emberek «pontosan egy kilométerre» becsülték hosszát - egyik oldalán sétáltak az urak, másik oldalán a cselédek, bakák s a társadalom szerényebb tagjai. Az «úri korzó» közönsége gondosan vigyázott, hogy csak végszükségben haladjon végig az utca proletárfelén; évtizedes, kialakult gyakorlat választotta így ketté a sétáló közönséget, a cselédek maguk is ügyeltek, hogy át ne tévedjenek a túlsó, «úri» oldalra; s csakugyan, miért is «vegyültek» volna éppen az utcán, mikor az élet más területein, egyéb alkalmakkor oly egyezhetetlenül váltak szét, mint a víz és olaj? A «korzó» délben tizenkettőkor kezdődött az utca «úri oldalán», s aztán este hat óra felé verődött újra össze. A dóm sarkán, az Orbán-torony előtti majomszigeten ácsorogtak a jogászok és katonatisztek, a lengyelbundás, fehérkamásnis megyei uracsok, mert a város konstruktív fiatalságának öltözködésén érezni lehetett a közeli Sáros divatját. El a színház előtt, a dóm és az egyik Fő-utcai grófi palota előtt vonult fel a korzó népe, elegáns, városias tömeg sétált itt az esti órákban, s a civilruhák sötétjéből felvillant néha egy világos folt, a korzózó «fehérpapok» krémszínű reverendája. Ezek a kitűnő nevelők mozgalmas, világias társadalmi életet éltek. Esténként feltüntek a színházban is, fekete szalónkabátban, fehér piké-mellényben, s oly előkelően álltak a földszint első sorában, a zenekart a nézőtértől elválasztó párkánynak dőlve, összefont karokkal, vagy fehér glaszékesztyűs kezökkel a színházi látcsövet emelgetve szemükhöz s világfias természetességgel bólogatva a páholyok ismerősei felé, mint a versaillesi színházban állonghattak a Lajosok gáláns udvari abbéi. A korzó állandóan népes volt e kedves papoktól, a rendházi élet szigorából mit sem árult el «világi» viselkedésük; s társadalmi tudományos munkásságukat éppen úgy áthatotta ez a liberális szemlélet, ez a világias, emberséges magatartás, mint nevelési elveiket.

A püspök úr is a Fő-utcán lakott, finom, emeletes barokk-palotában; de őt már ritkábban látta a nép, zárkózottan élt, társaságba nem járt soha, s csak a külváros utcáin tünt fel alkonyatkor törékeny, finom alakja, valamelyik kedves kanonokja, vagy udvari papja kíséretében. Ez a püspök nagy úr volt; főhercegeket nevelt, s az udvar nem feledkezett meg róla később sem, mikor elvonult e kisvárosba, Róma és Bécs meghallgatták véleményét és respektálták tanácsait. Nagy úr volt és lelkes, szigorú, aszkéta pap; hosszú élete végéig elrejtőzött a tömeg elől, nagy ünnepeken látták csak hívei, s akkor rendkívüli egyházi pompával jelent meg. Máskülönben láthatatlanúl élt, katonai vaságyban aludt, mint a császár, vagy mint a szegény, szigorú rendtartásra nevelt szerzetesek. Különösszabású, főpásztori fövegben indult délutáni sétáira, valamilyen nagyon fényes, bársonyszerű, kemény filcből készített alacsony keménykalapban, melynek karimájáról hátul kis, aranybojt lógott le a püspök tarkójára; télen-nyáron kesztyűt viselt, s ha gyermekekkel találkozott, megállt és kesztyűs kezével megsímogatta arcukat. A szegények negyedeiben sétált, elhagyott utcákon, s egyszer sokáig követtem, vonzott a törékeny, előkelő jelenség, különösen kalapja és az aranybojt csábítottak követésére, mert senki más nem viselt ilyen föveget a városban. Az egyik utcasarkon észrevett, megállt, magához intett, megkérdezte nevemet, kézenfogott és hazakísért, mint egy elkalandozott bárányt. Ez a kitüntetés elmondhatatlan büszkeséggel töltött el, sokáig, lázasan meséltem mindenkinek, aki hallani akarta, hogy a püspök, egy igazi püspök kísért kézenfogva haza. Rajongásomban el is határoztam, hogy - hálából, szíves viszonzásul, - pap leszek, s egyik pajtásommal, egy katona-báró angolkóros fiával, ingekből és öreg szoknyákból egyházi ruhákat szabtunk, miseruhát, palástot és stólát, s titokban sokáig játszottunk misét, bérmálást és keresztelőt; én voltam a pap s ő a ministráns, s megtanultam jórészt a latin miseszöveget is. Különös játék volt ez: az elhagyott fatartóban rendeztük be kápolnánkat, oltárt építettünk, az egyik nagyapai borospoharat szenteltük fel mise-serlegnek, Ambrózy bábostól ostyát vásároltunk, s mikor ministránsom késheggyel csengetett egy pohár peremén, magasra emeltem a borral töltött serleget és borzongva éreztem szájamban az ostyát, mely az Úr Testévé változott abban a pillanatban... Nem volt éppen egészséges játék, s a püspök úrnak, ha hírét veszi, kevés öröme telt volna csak benne.

A püspöki palota udvarában, az udvari traktus egyik hátsó szobájában szerkesztették a klerikális ujságot. Négy napilap jelent meg a városban, a püspök ujságját s még két munkapárti sajtóterméket magyar nyelven nyomtatták, a negyediket, egy zipszer-földön is elterjedt, régi napilapot németül. A lapok pártpénzekből tengették életüket s a szerkesztők sűrűn változtak. A legtöbb vidéki szerkesztő romantikus lézengő ritter volt abban az időben, vándor bérmunkások, akik sűrűn változtatták a városokat, lapokat és távozásukat a helyi kávéházak főpincérei siratták meg. A vidéki szerkesztő hivatásosan rajongott az irodalomért, s a kávéházban, amikor éppen nem kártyázott, a «legmodernebb szerzők» művei borították előtte a márványasztalt. Vándoroltak az országban, mint a primadonnák, munkájukat gyalázatos rosszul fizették, s a mellékjövedelemből tengették életüket, amit a kártyaasztal, vagy a helyi klikkek sajtókampányai vetettek nekik. A sajtó tekintély volt még akkor és hatalom. A betű e portyázó szegénylegényei között hatalmasságnak számított a helyi szerkesztő, ez a félelmetes benfentes, pufók és kövér ember, aki asztmatikus dohogással járta naphosszat a várost, nyakkendőcsokra lazán lobogott szalonnás tokája alatt, minden «közügy» volt számára, időnként Pestre utazott, ahol a «legmagasabb körökkel» tárgyalt országos ügyekben, mint ezt bizalmasan megsúgta később... A polgárok féltek a sajtótól. A kereskedő, a bankigazgató, a városi hivatalnok kényszeredett, tüntető meghittséggel fitogtatta a nyilvánosság előtt, hogy jóviszonyban él a sajtóval, ezek a síma, polgári életek átkozottul féltették sablónos titkaikat a nyilvánosság ellenőreitől. A «szerkesztő úr» mindig fenkölt lelkű ember volt, aki rajongott Adyért és a modern költőkért, de ugyanakkor gyakran látogatta a vidéki takarékok és szövetkezetek igazgatói szobáit, ahol valószínűleg másegyébről is vitatkozott, mint irodalomról és költészetről. Ezért aztán féltek a sajtó embereitől és általában megvetették őket. Mikor családom neszét vette később, hogy ujságok körül forgolódom Pesten, sokáig elveszett embernek tartottak, mintha gyepmesternek, vagy hóhérnak állottam volna be. Az ujságíró nem tartozott vidéken a polgári társadalomhoz, előre köszöntek neki, de nem hívták meg ebédre. A társadalmi ranglétrán valamivel a helyi színtársulat hősszerelmese előtt következett.

A «szerkesztőség» legtöbbször homályos szobácska volt a nyomda szomszédságában, s egyidejűleg itt rendezték be a raktárt, kiadóhivatalt és az elmaradhatatlan papírkereskedést is; a makulatúra savanyú, állott szaga elkeveredett a nyomdafesték és az ólompor nehéz, fojtogató páráival, a «főszerkesztő» szivarozva ült a kiadóhivatali íróasztal mellett és kormánypárti pausálékon, vagy előnyös állami nyomda-munkák megszerzésén törte fejét, a szerkesztő a pesti telefont ragasztotta le a szomszéd asztalnál, s az üvegajtón áthallatszott a nyomtatógép zúgása és a hajtogató lányok éneke. Varázsos helyiség volt ez, s aki légkörét megismerte egyszer, elveszett. A szomszéd teremben magas, a fedőlapon apró rekeszekre osztott szedőszekrényekben porosodott a Betű. Diákkoromban elfogódottan lopakodtam be az ismerős helyi nyomdák szedőszobájába, néztem a kéziszedők munkáját, míg az öreg Banekovics, a helyi szedők doyenje s a legnagyobb helyi lap mettőrje, egy napon reám szólt: «Nincs vezércikkünk, fiatalúr; írjon valamit». Átmentem a szerkesztőségi szobába, amely éppen üres volt - a szerkesztő kártyázott valahol -, leültem az egyik asztalhoz, találtam néhány kutyanyelvet, rágni kezdtem a tollszár hegyét, s írtam egy vezércikket a kártékony és önkényes városi gazdálkodás ellen. Banekovics elolvasta a cikket, megdícsért, rögtön kiszedte, sajátkezűleg betördelte, s estére meg is jelent. Izgatottan jártam a városban egész nap, úgy éreztem, valami jóvátehetetlen történt velem. Tizennégy éves voltam.

A nyári hónapokban künn tanyáztak a patricius családok a «Bankó»-n, vagy a «Csermely» nyári lakjaiban. A fával fűtött kávédaráló június elsejétől kidöcögött minden nap a Csermely-patak partján a «Bárányká»-hoz címzett kocsmáig; ott kezdődött a meredek szerpentin-út, mely gombaszagú, alig-irtott erdőségen vezetett fel a hegy tetejére, a Bankó kezdetleges fürdőtelepére. Őserdő volt ez, városi birtok, dús, félelmes, szűz terület. Az «Ottiliáról», az erdő egyik magas tisztásáról napos időben el lehetett látni az országhatár havas hegycsúcsáig. Az erdő tele volt málnával, hidegvizű forrásokkal, nemes gombafajtákkal, borókával, áfonyával. Olyan «igazi» erdő volt ez, amelynek később nem találtam mását sehol; fanyalogva szemléltem francia és angol erdőket, de szegényesnek tüntek mind, nyomába sem léphettek az őserdőnek, ahol gyermekkorom nyarait töltöttem. Ez az erdő végtelenül terjengett, sokszázezer holdon át terült el, s a Hradova tisztásairól látni lehetett a völgyet, sárosi, szepesi falvakat, - tiszta, színes, nyugodt tájkép volt ez, más volt az éghajlata, íze, illata, mint mindennek, amit az országban később megismertem. A környék kis városainak életén, a házak homlokzatán s a boltíves, apró szobák berendezésén évszázados, igazi városiasság nyomait lehetett felismerni. Igazi «haza» volt ez a néhány megye, melyet be lehetett látni az Ottiliáról s a Hradováról, - talán igazibb, intimebb, mint a másik, az ismeretlen, az akkor még óriás és hatalmas, melynek része volt. Fönn a hegycsúcson kezdődött a fenyves, végtelenül. Ezt a fenyvest, melynek zúgását és csendjét úgy idegzette be fülem, mint ahogy tengerparton született ember örökre hallja, nagyvárosban is, a hullámcsapás zörejét, a háború első napján földig tarolta a szélvihar; a gyermekkor nagy erdejét úgy fútta el ez az őrült lehellet, mint minden egyebet, ami hozzátartozott, s becses volt.

Még dús, őszi díszében állott a Bankó és Hradova erdeje, mikor a városi családok elitje nyárilakot épített itt, vagy szobát bérelt az egérszagú, nyirokgombával vastagon benőtt-falú fogadóban. Az első, díszes, vadászlak-szerű villa, melyet az erdei úton közeledő városi látogató a telep házai közül megpillantott, egyik öreg nagynénim tulajdona volt; a néni, aki harminc éven át betegeskedett, nem kelt fel az ágyból, de nagy gonddal intézte a dunyhák közül is a házi ügyeket, s vagyona kezelését. Ide vitette ki magát minden nyár elején «jó levegőt szívni» - a nyári lak dohos szobáiból persze nem mozdult ki soha, az ablakot organtinnal ragasztotta be, s ott fulladozott a levegőtlen szobában, réklikben s főkötőben hevert a párnákkal és dunyhákkal magasra tömött ágyban, kanárijai, ibrikjei, kulcsos-kosarai és horgolásai között, s dícsérte a látogatóknak a jó levegő előnyeit. A látogató fulladozott a szobában a dohtól, betegszagtól és levegőtlenségtől, de a néni ezt sosem vette észre, s az évente megismételt «levegőváltoztatás» csakugyan jót is tett neki, mert sokáig élt. Fönn a telepen nyájas, békés fürdőélet zajlott, mert a polgárság akkor még nem utazott messzi fürdőkbe, csak ha beteg volt. Este fiakker hozta a városból a férjeket, s a másnapi élelmiszert. A fogadó éttermének asztalain szélvédő üvegbúra óvta a gyertyalángot, este cigány játszott, s valószínűtlen béke áradt el e polgári idillen. Patricius-nemzedékek egymásra-utaltsága, intimitása szabta meg a családok érintkezésének hangnemét; ki vágyott el innen idegen fürdőkbe, bizonytalan világba? Szüleimmel egyszer mégis külföldi fürdőre utaztunk, a Keleti-tenger mellé, s magunkkal vittük újszülött, párhónapos öcsémet is; anyám féltette a gyermeket az utazás rázásától, s ezért függőágyat feszített ki számára a vasúti fülkében az ajtó s az ablak között. Ennek a találmánynak kellemes következménye volt, hogy az utasok elkerülték fülkénket, de kellemetlenebb, hogy öcsém a hintázó függőágyban, városunktól Berlinig agyrázkódást kapott, s Berlinből aztán nem is láttunk egyebet, csak orvosokat és egy hotelszobát. Ezért, vagy talán más okból is, nem utaztunk később külföldre nyaralni. Beértük mi is a Bankó-val, villát béreltünk az erdő aljában, s az élet talán legzavartalanabb, felhőtlen szakait töltöttük itt. A nap eseménye volt az esti órákban Fleischer úr, a helybeli vasgyáros érkezése, aki automobilt vásárolt abban az időben - a városban, s talán az egész országrészben ez volt az első, egyetlen gépkocsi - s a hupikékre lakkozott, lassan haladó, tüntetően sokat dudáló autó a nyaraló családok serdületlen gyermekeinek segítségével csigalépésben érkezett fel a Bankó meredekére, ahol a nyaralók izgatott csoportja várta. Fleischer úr autója, amely állandóan ott állt a telep fogadójának bejárata előtt, valamilyen nagyvilági színt kölcsönzött a nyaralóhelynek, s mi gyermekek izzadva és meghatottan toltuk fel minden nap a hegyre ezt az újkori vívmányt. A hegy aljában vártuk, este hat felé, Fleischer úr elterpeszkedett az ülésen, rágyujtott, kegyesen intett, tülkölt néhány vidámat és diadalmasat, s a várakozó gyerekhadnak odakiáltotta: «Toljátok hát a haladás szekerét!» Félúton, az Ördögároknál találkoztunk aztán Bezsilla úrral, az öreg ügyvéddel, a város egyik legöregebb emberével, aki gyűlölte az ügyvédi mesterséget, irodájában, íróasztala felett vörös pamuttal hímzett tábla lógott ezzel a szöveggel: «Váltót nem zsirálok!», s naphosszat az erdőt járta és lepkéket fogott. Az öregúr, maga is gyermek már, segített tolni a haladás szekerét. Így értünk be napszálltakor a telepre, halálos fáradtan, de nagyon elégedetten. A magunk módján, ha kissé sajátságosan is, haladtunk a korral.