Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám · / · ISMERETELEN MAGYAR KÖLTŐK: BARÁT MARGIT
Látod kedvesem, ha megcsókoltál, bucsut intek.
Szivemből nyitott ajtón, lassan kisétált az alázat.
Virágot én csak friss sebekre hintek.
Napos uccán új és ismeretlen után ágaskodik a vágyam
aki nem Szerelem.
Kemény, napfényes, egyenes, magányos, rendezett vidék -
Levegője oxigén.
Hogy mondjam meg neked? Embertestvéreim, férfiak
vad izmu marokkal belekapnak
a kor összerúgott, széttaposott agyagába
és formálják akarattal és már látják a jövő kort.
Őseim talán az ablakmélyedésben üldögéltek,
s szines fonállal szőtték rá fehér alapra
a bánatuk, s az éveket -
Kezem néha ismeretlen kis mozgásokra ájul,
barna hajad is simogatni jó -
s érzem, már nem egyvalakit,
magamat és mindenkit szeretek.
Ijedés volt szemem első kerekrenyilása,
s első lépéseim,
mint aki hideg zuhanyok közt lépeget -
De visszamennem egy milimétert sem lehet.
Hallgass ide - én rossz vagyok, s igazság jár velem -
Embernél több erő nem enged
másképp tennem -
S nem tudja senki, hogy bennem
a Tegnap és a Holnap minden asszonya szenved.