Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám · / · ISMERETELEN MAGYAR KÖLTŐK: HÁZY FERENC

ISMERETELEN MAGYAR KÖLTŐK: HÁZY FERENC
TÁVOZÁS ELŐTT

Miként a búcsúzó, ki kedvesétől válik
És arra döbben rá, hogy még nem látta szebbnek,
Úgy állok én is most e dombon bámulva a tájat
S a várost, melynek uccái már csöndesednek.
Csak esett koldús fogja botját oly hideglelősen,
Ahogy nyavalygó szívemet én markolom most,
Hogy sajgó boldogságom bátorsággal győzzem.

Illemtudó hitvány kis fényeik körében
Milyen meghitten dorombolnak lent a házak,
És itt akartam lázadozni, itt, hol érdem
A hallgatás és nincs nagyobb erény mint az alázat.
De lám, gyűlölt elégedettségük ma én is
Milyen irígykedő, nedves szemekkel nézem,
Mintha tán nem is kóboroltam volna köztük
Víg indulót dudolva mindig útrakészen.
Hajh, amikor füttyent a szívünk indulóban
És száz sírós emléktől fűtve sötéten forr,
Mért lapul meg bennünk a hírhedt hős ilyenkor?
Hiszen buzdító kedvben itt a Kálvárián
A feszületet is lám hányszor kioktattam,
Hogy bátrabban pislogjon ott fönn, vidámabban.
Mert hasztalan bandzsít akárki is az égre itten,
Mi már csak annak, aki eltitkolja kínját
És lemosolyog ránk, csak annak hisszük el, hogy Isten!
Hajh, hányszor lelkendeztem itt, ekként szavalva
Isten-javító szép szándékomról Editnek:
Hányszor szörnyűlködött a kedves énfelettem,
Kit íme ily istentelen eszmék hevítnek.
S mégis, volt merszemnél nincs távolibb dolog ma,
S az ámuló akácok sötétjében mintha
Még az a pléh-Krisztus is enyhe gúnnyal mosolyogna.
Be szép, sugárzó tett is volna füttyel riasztani
A térdeplő kápolnákat, mint egykor szoktam
És meg nem állni a Rákóczi-útig, ahol
Virágok s lányok nyílanak az ablakokban.
Talán ma is akadna még lohasztó csók és illat
A régi keserűségre, mely föl-föltámad,
Valahányszor csak fölfedezem az út végén
Hársak között kuksoló álnok iskolámat.
Bizony nem egy fúlánk döfött e dühödt kasban,
Míg serkentő ütések árán megtanultam,
Hogy védtelen szívem helyett az öklömet mutassam.
Merthát jól rejtse el szívét, ki egymagában
Szándékszik járni a kassai éjszakában!

Tizennégy éve, hogy vigyázom ezt a várost
S a Dómot lesem tespedő, kényelmes Istenével,
Ki virrasztani is rest már s csak néha kémlel.
Csak néha kondít fenyegetőn lomha karja,
Midőn szitkom fölséges, telt álmát zavarja.
Tizennégy éve őrködöm már, és e zord esztendők
Alatt bizony jól megszívleltem a megszívlelendőt.
Óh, most, ha zengne a szívem úgy mint hajdan zengett,
Mikor bezúgó vonatokra vártunk s nem hittük, hogy
Az a boldog, kit nem kötnek ócska menetrendek!
Mert úgy illene, hogy a régi hősnek lásson
Ez a város, ha holnap búcsúzom az állomáson.
Zengj hát, Te szív! és hitesd el még magammal is,
Hogy kedv, vitézség s hit a régi éllel védnek
S jószántunkból vágunk neki a messziségnek!