Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám · / · FIGYELŐ
Az Európaszerte ismert nevű közgazdász is hódolt a divatnak: egy kötet életrajzot írt. Könyve első részében hírneves államférfiakkal foglalkozik, de nem a szokványos értelemben vett élet- vagy jellem-rajzukat adja, hanem jellemük
Bennünket leginkább az első két essay érdekelhet. Gyors lefolyású és megdöbbentő drámaként fejlődik ki azokban a versaillesi békeszerződés létrejöttének pszichológiai története. Megdöbbentő, mert világosan láttatja a szerző, hogy a szép eszmék jegyében indult tanácskozás folyamán miképen került mindjobban előtérbe a vitatkozó politikusok rosszabb természete, alacsonyabb indulataik és tulajdonságaik. Végül is ezek győztek. A rég kiábrándult öreg Clemenceau ugyan első perctől fogva a nacionalista önzés álláspontján volt, és szóhoz sem hagyta jutni lelke előkelő esztétikáját. «A francia politika világosan látható célja: Németország népességének apasztása, gazdasági erőinek megtörése csak Wilson elnök kedveért öltözött szép eszmék szavaiba» mondja a szerző. Lloyd George hihetetlen gyors felfogása, eszének ravasz ereje teljesen uralkodhattak volna a helyzeten, ha... «ha ebben a színjátékban nem az alvilág szellemei győznek». Ott volt a három nagy egyéniség: a nemes ízlésű Clemenceau, a magasztos erkölcsiségű Wilson, a rendkívül eszes Lloyd George: «de a békeszerződést nem erényeik, hanem fogyatkozásaik szülték, így lett az nemtelen, erkölcstelen és ostoba».
Maynard Keynes e «karthagói béke» következményeit előre látta. Ez okolta meg annak idején hirtelen távozását a tanácskozások színhelyéről, visszavonulását a politikától s talán a megújult kedvet, mellyel tulajdonképeni tárgya: a közgazdaságtan felé fordult. Könyve második részében a XIX. századnak nálunk - Malthus kivételével - kevéssé ismert nevű közgazdaságtani tudósairól ír. «Nem a legfényesebb, de a legbecsületesebben gondolkodók ezek» mondja. S hite, hogy ilyenektől várható az emberiség számára «új evangélium»...
A néhány könyvkritika között, melyet a kötet szintén tartalmaz (legérdekesebb köztük Churchill híres háborús könyvének ismertetése), egy humoros iróniával megírt rövid cikk foglalkozik Trotzkij azon könyvével, melyet az 1926-ban a Labour Party vezetősége ellen írt
Hiszen a remény: hogy a közgazdaságtan mívelői meg fogják fejteni a mai veszedelmes gazdasági helyzet problémáit, bizonyára elég általános ma, s ezért a laikus olvasó is érdeklődéssel fog belekezdeni Malthus és utódai biografiáiba. Ez eleven, a tudóshőseiket emberi mivoltuk minden rokonszenvességében közvetlenül elénk állító életleírásokon belül Keynes csakugyan ír a közgazdaságtan történetének fontos fordulatairól, sőt fejlődésének vázlatát is adja.
De a mohó reménynek lohadni kell. Hisz a közgazdaságtan, tudjuk, nagy és komoly új tudomány, amilyennek lassú lehet csak a haladása; elvont tudomány is, amilyennek szigorú következtetéseit nem lehet a forrongó élettel, a mindig tojástáncra kárhoztatott napi politikával egy-kettőre összeegyeztetni. S Keynes életrajzai megmutatják, hogy hány fényes elme dolgozott egy-egy emberöltőn át, hány lángeszű gondolat merült fel s merült el megint, míg a tudás egyetlen pozitív lépést léphetett előre az úton, mely ezer keresés és tévedés, visszatérés és újrakezdés útvesztői közepett vezet tova. Nagy nevek sora: Locketól, Humetól és Adam Smithtől Darwinig és Stuart Millig építette a tradiciót, «melyet igazságszeretet, a legnemesebb világos látás, egészséges józanság, minden szentimentalitástól és metafizikától való mentesség, roppant önzetlenség, s a közjóért-áldozás szelleme hatottak át». Ezekhez csatlakozott, képe mutatja, hogy méltón, Malthus Róbert a XIX. század beköszöntésekor.
Egy helyen azt írja róla Keynes: «Levelezésüket olvasva» (Malthus és Ricardoét), «lehetetlen meg nem érezni, hogy Malthus gondolkodásának száz éven át folytatott félretolása Ricardo eszméinek kedveért: szerencsétlensége volt a közgazdaságtan haladásának. E levelekben újra meg újra írja Malthus az egyenes józan ész szavait, de erejüket Ricardo - feje a felhőkben - nem érti meg; észre sem veszi Malthus egyes véglegesen döntő érveit.» Száz évi tévedés... Száz évvel ezelőtt már tisztán látott Malthus dolgokat, amiket ma végre mindenki elfogad, «így a kiadás túlzott megszorításának következményeit a termelésre való hatásán át».
Majd Hamilton próbálta Kant és a német filozófusok metafizikai gondolkodását terjeszteni «a józan és világos skót logika honában». De erősebb lett a nemzeti jelleg. Két könyv:
Az angol világos látás s a kérlelhetlen skót logika egyesülten uralkodtak ezután. Marshal & Edgeworth munkája ennek a tisztult érzésnek jegyében folyt, s ennek eredményeit gazdagította volna a 26 éves korában nemrég elhúnyt Ramsay, kit Keynes a közgazdaság nagy veszteségének mond. A fiatal tudósnak néhány a kötet végén közölt eszméje bizonyítja, hogy az angol nemzet nagy gondolkodóinak legjobb iskolájához tartozott.
De legközvetlenebbül érezzük az egyenes ész nagy erejét és varázsát Keynes könyvén magán. Minden fent elmondott jelző: az elfogulatlanság, a világos látás, az igazságszeretet s a kényes becsületesség jellemzik a könyv tartalmát, mint formáját a szép, nemes nyelvezet, az eszmék pontos rajza, biztos mérlegelése és kellő elhelyezése, ami végeredményben mind: a logika korrekt alkalmazása az írás művészetében.
S ha a szerző előszavában némi büszkeséggel vallja szellemi leszármazását az angol gondolkodók ama fényes sorától; ha kiérezzük, hogy jobb társaságban érzi magát azok légkörében, mint a mai politikusok közt, mit lehet mást mondani, mint azt, hogy: igaza van? Megmutatta már, hogy méltó őseihez. S a tudomány azon csöndes hőseire gondolva, kik mint az itt felidézettek, szakadatlanul és önzetlenül dolgoznak az igazság ügyeért annyi téren, megint csak nem lehet jobbat mondani, mint G. L. Dickinson idézett szavait, melyeket Ramsay halálakor írt: «Soha ne fogyjon el soruk».