Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám · / · FIGYELŐ
Ira Aldridgenak Angliában sohasem adtak kitüntetést, berlini vendégjátéka alatt viszont a porosz aranyéremmel díszítették fel. Ha Angliában érte volna hasonló kitüntetés, a néger színész aligha vált volna regényalakká. Mert Aldridge kevéssé ismert életében semmi megírni való se volt azon a szenvedélyes vágyán kívül, hogy világraszóló Shakespeare sikereiért a szigetország befogadja gantleman-nek. Faját megtagadta, a negyvennyolcas párizsi felfordulástól úgy visszaborzadt, mint egy St. James's-utcai klubtag s még kontinentális körútján is Londonból hozatott ruhaszövetet. Angliát nem hatotta meg az őszinte renegát, haláláig csak egy kellemetlen szagú, színes Othellonak tartotta, halála után pedig kifelejtette az
Ligeti regényes életrajza végig elkerüli az erőltetett szimbolikát. Az öregedő Aldridge ráeszmél ugyan, hogy a faji elszakadás nem sikerült, de azért megmarad makacs angolbolondnak, akiben nem csillannak fel átlátszó történelmi előresejtetések. A könyv első százötven oldala jól gördül, látszik, hogy nagy kedvvel és bő életrajzi nyersanyaggal íródott. Később a figura elmosódik, az író anyag és probléma kettős hiányában hanyatthomlok siet a befejezés felé. Az alakok is kifogynak Aldridge mellől, a kitűnően sikerült szülők helyére érdektelen nők kerülnek. Ligeti sokat ártott könyvének, különösen a megrendítő lodzi haláljelenetnek, azzal, hogy nem győzte le gyors ellankadását.
A sietség a nyelv pongyolaságán is megbosszulja magát. «Nagyon téved, mondja valaki, hogy amiért mi a reakció vadvizein evezünk, lőttek 1848-nak.» Máshelyt: «Amint ágaskodtak, kezük összeért, megint arra jó volt, hogy csókolozzanak.» A könyv így is biztos kezű író munkája és kellemes olvasmány. Remélhetőleg az író se szánta másnak.