Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám · / · GELLÉRT OSZKÁR:
Egykor favágók jártak a tilosban
S e fát fejszével kettéhasitották.
Élő fele azóta csenevész.
Ringatja a hajnali fuvalom.
S élő felével hajlik jobbra-balra,
Kergeti holt felét.
E másik fára hintácskát kötöttek
Csintalan gyermekek.
Tündéri röptüket rég elfeledte.
De fontoskodva viseli sebét:
Ágán a horzsolást,
S a déli nap kemény káprázatában
Kivirul tikkadt melankóliája:
Azt képzeli, egykor hurkot vetett rá
Egy híres filozófus.
Akasztott ember drága kötele:
Micsoda emlék! Őrzi is halálig.
Vagy nézd e fát: a holdat hiszi napnak
És nappalnak az éjt.
Tér- s időzavarában
Téveszmék s kényszerképzetek között
Emlékei kiestek.
Ez itt: fenyő. S hiszi magát pálmának.
Kánikulában didereg.
Az ott: serdülő, gyenge fűzfavessző
S számlálja mammut-éveit.
Érzékcsalódás rabja valahány.
Emennek itt görcsös ágán-bogán
Kigyózik a szorongó rémület.
Amaz bunkósan mutogat az égre,
Extázisa örök.
Vagy nézd e girhes, nyeszlett idiótát,
Vagy nézd e kérges paralitikust:
Vizionálnak és hallucinálnak,
Pöffeszkedők és fogyatékosak,
Szenilisek és imbecillisek,
Hüdésesek és epilepsziások,
Paranoiások és hisztériások,
Mániások és schizofréniások,
Az egész erdő megháborodott!
S az erdő szélén egy elvénhedett tölgy.
Egykor szivet vésett a derekára
Fütyörészve egy jókedvű csavargó:
Azóta jól meghízott dereka.
Tompán, roggyantan áll.
De mint ki még szerelmet is remél,
Mutogatja megkopott címerét.
Riszálna is, ha tudna, jobbra-balra.
Szivtágulásosan liheg.
S meg-megborzong a csillagfényes éjben.
Fiatal fácskák, bokrocskák, cserjécskék
Idétlenül vihognak körülötte
S ujjal mutatnak rá: falu bolondja.