Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám · / · SZÉP ERNŐ: DALI DALI DAL (3)
Szilvahelyen két nagyságos úr lakott, az egyik volt Fogtövi Laci nagyságos úr, a másik Ebes János nagyságos úr. Tudnivaló, legalább is ezelőtt harminc évvel még csak Pesten voltak az urak nagyságos urak, vidéken tekintetesek voltak. Igazság szerint a tekintetesség se járt vón mindenkinek, csak úgy elragadt az úrfélén, mint a kemény kalap. Annyi lett a tekintetesség is a vidéken, mint Pesten a nagyságosság, ahol minden kávéházban fröstökölő poloskaírtó-ügynök nagyságos úr a pincérnek. Most meg már a méltóságossággal kezdünk így lenni; magamnak is a szállodában ha valaki felől érdeklődöm, itthon van-é, úgy felel az a portásgyerek: nincs itthon, méltóságos uram. Meg ha ismeretlen fodrászüzletbe vet a sors, ott is megesik hogy a segéd per méltóságos uram ajánlja a hajvizet, ami bámulatos rövid idő alatt segíti elő a teljes kopaszságot. Van egy kedves szobrász pajtásom, az mióta minálunk a társadalom utolsó szabadhajdúit, a művészeket is befogták a méltóságosságba, úgy nekikeseredett, mozgalmat kezdett az ismerősei körében, hogy ezután mindenki mindenkit méltóságosnak címezzen ha levelet ír, méltóságosnak szólítsa a jóembereit, sőt akivel tegeződik is, hacsak nem puszipajtása, úgy szólítsa meg: szervusz méltóságos uram. Olyan régen vagyunk már nagyságosok, azt mondja, legfőbb ideje, hogy eggyel előre rukkoljunk. Ez a kedves szobrász csak tréfál, magam pedig szomorúan látom be, hogy mink magyarok nem tudunk sajnos széjjelfele terjeszkedni hatalomban meg gazdagságban, mint angolok, franciák, mert kicsi és szegény a mi hazánk, mi csak felfelé tudunk hatolni, az ég olyan magos, olyan üres, olyan elfoglalatlan. Mink hát felfele szorulunk, mindig nagyobb urak leszünk. Ha sokáig élek, csupa fenségnek hágok majd a lábára a villamoson.
Gyerünk kérem vissza Szilvahelyre. Fogtövi Laci nagyságos úr azért volt nagyságos úr, mert ezerháromszáz magyar holdon gazdálkodott. Szép karcsú Rákóczi Ferenc-arcú ember volt, ejtettem már egy szót emlékszem a nagy kőfal felől, amelyik az ő hosszú vén házát, meg a nagy kertjét őrizte. Sose voltam abban a kertben, csak a kapun keresztül láttam néhanapján a sűrű fákat bokrokat, egyebet nem is láttam, csak még a tornác előtt a zöldre mázolt kerekes kútat. Fogtövi Laci nagyságos úrnak két kicsi kisasszony lánya volt, azok csak nyárra voltak Szilvahelyen, mert Debreczenbe nevelődtek a Dóczi-intézetben, mert Fogtövi nagyságos úr özvegy ember volt. Nyáron is legtöbbet odaki voltak az apjokkal a tanyán, csak oda kikocsizni meg onnan bekocsizni látta Szilvahely őket; Fogtövi nagyságos úr hajtotta a négy lovat, a kocsis mellette ült, máskor másik kocsin meg ott ült hátul egy külön gyerekülésen; középen a kocsiban ült a két kicsi Fogtövi-kisasszony kertészkekalapban meg sárga porköpenyegben, keztyűsen. Fogtövi nagyságos úron is mindig rajta volt nyáron a kocsin a porköpenyeg, csak az szürke-fehér volt nem pedig sárga. Ilyen volt az egyik nagyságos urunk. A másik, Ebes János nagyságos úr, azért volt nagyságos úr, mert követ volt vagy tíz esztendeig Pesten, míg osztán egy választáson másik követet választott Szilvahely, a jó isten jobban tudja minek a követet kicserélni, tán csak azér mert mindent megúnnak, megúnják mindig ugyanazt az egy nevet éljenezni. Ebes János nagyságos úr olyan vastag lett bánatába, Bacsa bácsi kövérsége gyerekjáték volt az Ebes János nagyságos úr vastagságához képest. Bacsa bácsi izgett-mozgott a kocsin, hajtogatta a fejét, ha meg gyalog volt néha, olyan frissen szedegette a sarkait mintha csak dobszóra lépne. Egyik kövérség vidámság, másik kövérség szomorúság. Ebes János nagyságos úr szomorú kövér ember volt, szomorú. Ott ült egymagába teljes délelőttöket délutánokat, a télidőt kivéve, azon az árnyékos ámbituson a Bocskay-utcán, a farácsos kerítésen át oda lehett az ámbitusra látni; ott ült a sárga házfal alatt a fekete fakanapén, az asztalon ujság feküdt, meg barna szivaros skatulya meg fehér skatulya, az meg teli volt papíros-szipkával. Megesett hogy kettő-három tekergő gyerek megállott a rács előtt, köztük jómagam, bedugtuk az orrunkat a rács közé, elnéztük Ebes János nagyságos urat, hogy hogy ül ott magába, hogy szivarozik. A szivar szipkába volt, az a szipka tolla végig odabe volt a szájába, csak a papírtölcsér volt a száján kívül. Ebes János nagyságos úr ha észrevette hogy nézik a gyerekek, felkapta a jobb kezét vagy a balt, annyi volt az egész. Azt jelentette, takarodjunk el onnét. Mink nem bántottuk meg semmivel őtet, csak elcsudáltuk. Olyan rettentő nagy kerek feje volt Ebes János nagyságos úrnak mint az a kőgömb amelyik a léckerítés kőoszlopain nyugszik. És az Ebes János nagyságos úr feje is olyan fekete volt mint az a megfeketedett kőgömb, mert némely veresség olyan sötét veres hogy az már fekete. Haja se volt mert kopasz volt; úgyhogy azt a teljes gömbkerekséget nem rontotta el valami rendetlen bodor felleg a fején. Sokszor megakadtam már életemben az uraknak a túlságos fején, tanakodtam tanulatlanul, hogy hogy nőhet felnőtt korban az emberi koponya, mert hiszen az ilyen uraknak a koponyája is sokkal nagyobb lesz mint huszonnégy esztendős korukba volt, nem így van? Olyan aránytalanságot vesznek fel, amilyen a csecsemőé, kinek a feje szinte több mint az egész testecskéje. Olybá tünt egyszer-másszor előttem színházban, meg a képviselőházban mikor elnéztem az úri nagyfejet, mintha az búvársisak volna, azon belül van egy igazi, őszinte kedves emberfeje, amit diákidejébe hordott. Meg olyan rémísztő hatással is volt rám mikor hirtelen került a szemem elé az ilyen csuda nagy fej az urak nyakában, mint mikor mellékutcán nagy vihogva jönnek a sötétben farsangkor a jelmezes sihederek, féltett viaszfejjel, amely nyitott szájával és elmeredt szemeivel fenyegeti az embert. A rémület után másik érzésem gerjedt, elsajnáltam a dagadt fejű urakat, azt képzeltem hiába minden tekintély és takarékbetét, ha a boldog szerelemből nem kapnak ezek az urak, hiszen elneveti a javát az a nő, akinek az ilyen buta földgömböt át kell ölelni, körül kell csókolgatni. Dehát az idő felvilágosítja az ábrándos fíatalt, én is elhiszem már, hogy az imádott nőktől minden kitelik, az is hogy egy arcizmuk se rándul mikor a búvársisak meg a viaszálarc szájnyílására odaillesztik a csókot. Gyerek fogalmammal pedig olyat gondoltam az Ebes János nagyságos úr feje felől, hogy azér van annyi feje mert gazdag ember, gazdagnak hasból, fejből minden testből nagyobb dukál, mint ahogy nagyobb ház is dukál annak mint a szegénynek; azt is gondoltam hogy az ilyen kövér emberben két vagy három embert összeteremtett véletlenül a jó isten. A piacról anyám hozott haza olyan kolompért, akiből több másik kolompér dagadozott szerteszéjjel, meg némelykor mikor kihúzta anyám a kemence száján a friss cipókat, ott a lapáton is össze volt ragadva két cipó, de úgy hogy abból már csak egy cipó lett az asztalon. Érdekes hogy másfajta kutyát nem láttunk az Ebes János nagyságos úr udvarán, mint agarat, keringett ott egy tucat legalább belőle, mind olyan sovány volt, pedig sose vitték azokat az agarakat vadászatra, csak ott etették az udvaron. Ebes János nagyságos úr elnézte az agarakat ha éppen a szeme előtt voltak, különben a fejét nem fordította semerre, csak előre figyelt, a szivar se mozdult a szája előtt, úgy ült a fakanapén akár a Buddha, olyan Buddha amelyik szivarozik.
Azért van az én mesélésemnek köze Ebes János nagyságos úrhoz, mert egy téli nap avval a nagy örömmel jött meg apám egy estére, hogy gondoljuk el csak honnét jön ő most, hát ő nem kisebb helyről jön, egyenesen az Ebes János nagyságos úr házától.
- Ugyan, - azt mondja anyám, - mit kerestél ott?
Először is apám a táska fenekéről felmarkolt egy jó csomó aszalt körtét, osztogatta rögtön a gyerekek közt:
- Ezt néktek küldi a nagyságos úr, majd elfelejtem ni!
Azután osztán elmondja anyámnak, hogy Dóró közjegyző úr, akinek a házánál egy kicsi fiút hegedűre oktatott apám, félre szólította a lecke után apámat, avval hogy hajlandó volna-é apám valami másolási munkára? Hogyne vón apám hajlandó. Hát azt mondja a közjegyző úr, arról van szó hogy Ebes János nagyságos úr úgy elunta magát, tavaly óta ír már egy munkát, mégpedig Szilvahely város történetét írja le. Azt mondja a közjegyző úr, fiatal korába már elszánta volt magát a nagyságos úr erre a nagy munkára, akkor egypár esztendeig a szilvahelyi meg a debreczeni levéltárban összekeresgélt magának minden tudnivalót. Azután osztán nem volt türelme, most jutott eszébe kövérségére mikor úgyis csak ülni szeret, hogy visszakéri azt a sok minden sárga papirost Debreczentől meg Szilvahelytől, mégis csak véghez viszi amit elhatározott volt valaha. Legalább csinál valami hasznosat ebben az életben. Szóval minden reggel meg minden este a munkával foglalkozik tavaly ősz óta. Két nagy könyv fog ebből a sok írásból kitelni. Nahát elkészült az első könyvvel, beküldte kinyomtatni Debreczenbe a Csáthy-féle nyomdába. Negyednapra visszaküldte a Csáthy-féle nyomda Szilvahely város történetét, nem tudja senki abban a nyomdában a nagyságos úr írását kibetűzni. Másolják le rendesen a nagyságos úr könyvét Szilvahelyen, ott alkalmasint jobban megismerik az írását. Közjegyző úr odaát járt Ebes János nagyságos úrnál délelőtt valami peres ügyben, a nagyságos úr elmesélte hogy járt a Csáthy-féle nyomdával, nem tudna-é közjegyző úr valami alkalmatos értelmes embert aki kiokosodik ebből az ő írásából és persze le is másolja néki a munkáját. Közjegyző úrnak rögtön apám jutott eszébe, tanítóembernek azt mondja minden macskakaparást el kell tudni olvasni, elég gyakorlatot szerezhetett a sok rossz gyerekírás közt. Küldte apámat, menjen át máris Ebes János nagyságos úrhoz, vizitálja meg azt a botrányos rossz írást. Apám osztán betisztelkedett a nagyságos úrhoz; a nagyságos úr elébe tette apámnak a legfelső levelet arról a nagy kazal kék árkuspapirosról, avval hogy na tanító úr fogózzon meg, hanyatt ne essen ijedtébe ha erre az írásra ránéz. Hát apám azt mondja egy két sort csak silabizált mint az elsőosztályos gyerek, de már a harmadik sortól fogva hiba nélkül olvasta fennhangon azt a kegyetlenül összerángatott nagyságos írást. Úgy megörült a nagyságos úr apámnak, rögtön megkínálta jóféle törköllyel, meg adott egy szép ropogós Britannika szivart apámnak, szipkával együtt. Apám ki is vette a szivart a belső zsebből, kicsavarta az ujságpapirosból; olyan nagy hasa volt annak a Britannikának is mint Ebes János nagyságos úrnak, biztos az is nagyságos úr a szivarnemzetben. Aztán, azt mondja apám, hazaküldte a nagyságos úr, mert bejött a szakácsné megkenni a nagyságos urat, kenés után pedig már le kell a nagyságos úrnak feküdni. Holnap estére kell odamenni megint apámnak, akkor megegyeznek, elhozza apám a munkát, rögtön elkezdheti a másolást.
- Úgy hiszem - avval végezte apám - legalább félesztendőre való munkát szereztem, valóságos istenáldása fiam!
Nem mondhatnám hogy anyám valami nagyon örült vón az áldásnak.
- Mikor fogod ezt csinálni, éjszaka, persze, mikor pihenni kéne már az embernek.
- Nem lesz abból éjszaka, ne félj; egy-két óra meg nem árt este, sokszor az iskolai irkákkal meg az Első Magyarra tartozó munkával is el kell annyi időt ülni a lámpa alatt, semmi bajom belőle látod. Ez még amellett szórakozás is lesz mert mikor irok olvasok is, evvel fogom pótolni az esti ujságolvasást.
Harmadnap hozott apám egy nagy rakás fehér árkuspapirost, meg sorvezetőt hozzá, az az Ebes János-féle kék árkusrakás már itthon volt, apám azon este nekiült pipaszóval a másolásnak. A lámpát felcsavarta hozzá, olyan magos lángot csavart hogy az elején minden percbe felemelkedett igazítani rajta mert az a magos láng vagy füstöt eresztett, vagy attól kellett félni hogy megreped a nagy melegségtől a lámpaüveg. Mikor a gyerekek lefeküdtek, apám a nyári szürke mellényét tette rá a porcellán ernyőre, úgy pedig hogy a lámpaüveg vége szabadon állott a mellénynek az üres hónaljában, ezen módon az alvó gyerekek szemét nem bántotta a lámpa s a világosság meg mind a papirosra esett.
Írt apám, írt, írt, írt.
Fenn volt avval a másolással éjfélig, fenn volt egy óráig, fenn volt kettőig. Ebes János nagyságos úr hajtotta a munkával apámat. Hat órakor pedig minden reggel felkelt apám, azonnal leült a pitvarban a kisszékre a cipőjét subickolni, azt nem tűrte hogy az a gyenge kis árva szolgálónk még az úr cipőjét is takarítsa reggel.
Az elején apám pipaszó mellett irott; azután elhagyta a munka mellett való pipálást, a pipája ott feküdt az asztalon, annak is szabad volt aludni.
Tán egy hónapi másolás után pápaszemet vett apám az órásnál, azt mondta sokat kellett már nyomkodni a szemeit, a nagyságos úr írásának az olvasása azt mondja nagyon kifárasztja a szemet.
Egy darab idő múlva másik segítséghez is kellett apámnak folyamodni. Felkötött a homlokára egy széles zöld pappendekli félholdat, olyat amilyennel a gyengeszemű vén suszterek dolgoznak, meg amilyet látni a vásárba császkáló összeaszott kis öreg kódusok homlokán. Azt a zöld pappendeklit különben anyám diktálta rá apámra, ő maga is csinálta meg néki egy délután ott a varrógép mellett.
Írt apám, írt estéről estére, éjszakáról éjszakára.
Ott ültem szembe véle, míg fenn lehettem; láttam amint apám lejebb lejebb dugja a fejét az Ebes János nagyságos úr írásába, a sarkával kopogott a türelmetlenségtől, míg ott egy-egy makacs szót vallomásra tudott bírni, köhengetett is, meg a fejét is elcsavarta bosszúságába. Azt is hallottam hogy fel-felsóhajt, isten tudja hogy a tulajdon szenvedésétől vagy attól amit olvasott Ebes János nagyságos úr munkájában, mert délbe mesélt anyámnak egyszer-másszor a krisztustalan kegyetlenségekről amelyeket a törökök hajdanába véghez vittek ennek a Debreczenkörnyéknek a szegény magyarsága közt.
Néha munkája közben felijedt a kicsike álmából, sírni kezdett. Akkor apám otthagyta a munkát, karjára vette a gyereket, hintáltatta a karján, csókolgatta, csitítgatta nevetős dünnyögéssel, míg az a gyerek lassanként lecsillapodott. Még azután is az ágy előtt maradt apám, (mert anyámat nem engedte felkelni) ott hízelgett a kicsikének míg annak osztán leragadt a nevető szeme s apám végre lábújjhegyen visszalopózhatott az asztalhoz.
De mikor egy gyerek beteg volt és a betegség miatt nyűgösködött éjszaka, akkor apám is anyám is hiába kínlódtak a gyerekkel óra hosszat, az csak kényeskedett, sírt, rítt, ha visszafektették; apámnak végtére is muszáj volt megint nekiülni a másolásnak. De a rívás zavarta apámat, meg-megállott a munkával, tapogatta a homlokát, megint neki-nekifogott az írásnak; így ment ez míg anyám el nem szánta magát hogy mákot itat a beteg gyerekkel, attól azután muszáj a szenvedő apróságnak aludni.
Némely percben meg, bár csend volt a szobában, csak a lámpa lángja pattant, pattant közbe halkan, mint szokása annak a lámpalángnak, apám felvette a fejét, csak ütögette a pennát a tintatartóba, el is felejtette hogy már bemártotta a pennát, és oda ragadt a nézése a lámpaernyő alá arra a fényes feszes lángra. Azután felocsúdott, sürgősen megrántotta maga alatt a széket, tovább folytatta az írást.
Máskor meg azt láttam apámon, hogy megáll a keze a papiros felett; megáll és elkezd rezegni, a feje pedig felhúzódik és a szemei betevődnek; gondoltam apám most a szemét pihenteti. Egyszer csak lebuktatta a fejét apám úgy mintha erős igent intene. Elaludt írás közbe. De rögtön fel is serkent ilyenkor, szétnézett, nagy lélegzetet vett, haragosan dolgozott tovább.
Azután olyat láttam, hogy a legfolyékonyabb munkája közt akad el hirtelen a pennája, s akkor hátraszegte a fejét, a két karját szétterjesztette nyujtózni, s azután reccsent a szék alatta, apám valamennyit emelkedett mint aki fel akar kelni a székről. De nem kelt fel, leengedte a karjait, azt mondta fáradt szóval magamagának, jaj istenem! azt mondta, avval megint előre dűlt s dolgozott, dolgozott.
A kokas a szeméten, meg a liba a libaólban, azok is egyszer-másszor felkapják a szárnyokat, mintha el akarnának repülni, az isten tudja hová és miért. Meg az állatkertben az a vízparton álldogáló ibisz meg a nagy kalickában ülő keselyű is ezen mód emelik meg a szárnyaikat, csak egyet emelintenek a szárnyaikon, ennyi az egész. Nyugtalanságot kaptak; emlékeznek még, álmodnak. Meg a bezárt farkas vagy az oroszlán, az meg nyugtából emelkedik fel hirtelen, mintha indulna, mintha menni akarna, szökni, vándorolni. De csak egyet lép, azután ott marad egy helyben állva vagy mingyár megint visszaereszkedik a ketrec földjére, tovább gondolkozik.
Hiszen ez még mind istenes.
Hanem a tél vége felé kifújta a szél az apám kezét, alkalmasint mikor gerjesztőnek való aprófát hasgatott a tornácon. Mikor anyám másnap délben észrevette hogy apámnak a keze milyen veres durcás lett, mingyár be akarta kenni néki glicerinnel, de apám azt mondta zsíros kézzel nem mehet vissza az iskolába, hagyjuk csak estére. Este meg nekiült a másolásnak, ha bekenik a kezét, a tiszta papiros foltot kap a glicerintől. Majd lefekvéskor. Harmadnap fel volt már repedezve az apám kezefeje; anyám plajbászírt hozatott a patikából, estére megkenette apámmal azt a felrepedezett ökleit, megparancsolta neki hogy máma ne folytassa a másolást, egyetlenegy napot igazán pihenhet egyszer. Jó, akkor este csakugyan nem nyúlt apám a pennához, lefeküdt hamarosan. De már másnap este türelmetlen lett, kézbe vette a pennát, pedig anyám ma sem akarta engedni, mert az a friss repedezés még nem tudott megszikkadni. Azon este mialatt az író pennát szorította apám, elkezdett vérezni a kezefeje. Apám nem sokat adott rá, feltapogatta a balkeze ujjaival a repedésekből kiütköző vércseppecskéket, tovább írt, megint tovább írt.
Így ment ez egypár estén átal.
Már fájt apámnak a keztyűt felhúzni, mikor elment otthonról a hegedűvel meg a táskával.
Egypár nap múlva meg, nemhogy javult vón az a kéz még csúnyább lett. Feldagadt, olyan tüzes veres lett mindakét kézfej mint a sülttök. És apró piros göröngyökkel lett teli, némelyik olyan ragyogó kerekség volt akár a ribizke szeme. Sömört kapott apám a kezére.
Nappalra is befáslizta anyám az apám kezeit, éjszakára is. De csak úgy engedett apám, ha az újjai szabadon maradnak. Apám felment Soós doktorhoz, doktor bácsi írott apámnak kenőcsöt, reggel felkelés után meg este mikor megjött, frissen bekente anyám apámnak a két kezefejét; de c-ngetett közbe folyvást: c c c mit szereztél magadnak látod, látod.
Apám csak tréfált:
- Látom, látom, látom. Oda se neki, majd elmúlik ha megúnja.
- Dehogy múlik el, dehogy ha evvel a kézzel rángatod a vonót meg írkálsz féléjszaka. Várhatnak azok az úrfiak egypár napot a zenével, meg várhat a Szilvahely története, az isten verte volna meg hogy ezt a te kezedbe kellett adni, hogy teljesen tönkre tedd magadat.
- Jól van már jól van! - apám a fáslis kezével nyúlt felfele a szekrény tetejére, leszedni onnét a rengeteg kék árkust meg a fehér papirosát meg mindent ami a másoláshoz kellett. Anyám elkeseredve figyelte:
- Szóval máma is neki fogsz ülni?
- Szóval és tettel.
- Nahát nem fogsz! - anyám egyet lépett, el akarta venni apámtól az egész paksamétát. Apám persze nem engedte, ide oda húzták egy-két percig; apám elébb csak nevetgetett, azután jó erősen elrántotta anyám keze közül a paksamétát, le is esett egypár levél a földre, s azután lecsapta az egészet az asztalra apám és rácsapott az asztalra az öklével (avval a fájós öklével):
- Most osztán egy hangot se halljak többet!
Nem is hallott.
Csak mikor már dolgozott, és anyám a gyerekeket lefektette s ő maga is lefeküdt, akkor hallhatta apám az anyám hangját, mert anyám a nagy csendességben egyszer csak elkezdett szepegve sírni mint a gyerek.
Apám oda nézett, anyám feje a fal fele volt fordúlva.
Rídogált anyám, apám pennája sercegni kezdett erősen, aközben apám az ablak fele nézett, úgy mondta jó hangosan:
- Becsület dolga ez, asszonyok sose fogják ezt megérteni.
Anyám tovább pityergett, hallatszott hogy kapkodja felfele a lélegzetét; én elindultam az ágyhoz, de apám visszaparancsolt a szemöldökével az asztal mellé. S morgott ezután, rá sem ért volna szólani, úgy kellett figyelni néki. Sokszor felvette azt a legfelső levelet a kék árkusrakásról, a lámpaernyő alá tartotta, pápaszemen átal, zöld szemvédő alatt nézte, nézte azt a hosszú szót, amelyiken elakadt, a homlokát is összeráncolta hozzá. Avval az írással úgy kellett hadakozni mint az őserdő indáival mikor az utazó előre akar hatolni.
VII.
Mikor kerül már az a kedves hegedű vissza az apám házába?
Várjunk várjunk, most igazán nem is vón öröme belőle apámnak, avval a szenvedő sömörös kezeivel úgyse muzsikálna.
Azokkal a beteg kezekkel csak dolgozni lehet, mert azt muszáj, azt mondja apám.
Egész télen úgy járt apám fehér kötéssel a két kezén, arra húzta fel a fekete pamutkeztyűt.
Csak a tavasszal vette le a fáslit apám a kezéről; a napmeleg jót tett a kezének, le is lappadt már a kezefeje s azok a mérges piros pattanások is leporlottak a kezéről, csak gyenge veres csíkok látszottak még rajta, akár a székgazda kezét néztem volna aki délfele ott pipál a mészárszék ajtajába, a vér rajta ragadt a kezefején.
Apám mind a nyárig eldolgozott a másoláson.
Egyszer osztán, egypár nappal vizsga után, apám az ebéd végeztével kiment a tornácra, feltette a lábát a kisszékre, mégegyszer kisubickolta a cipőjét akit reggel már gyönyörű glancosra subickolt volt. Beletette a lakktáskába Szilvahely két történetét, a kéket is, meg a fehéret is. Készen volt a nagy munkával, vitte Ebes János nagyságos úrnak.
Britannika füstölt a bajussza alatt mikor megjött, s ragyogott az apám szeme mint a szilvahelyi toronyóra számjai ragyognak a nyári napsütésben.
Tíz darab ötös bankót hozott apám, ötven forintot.
Anyámnak akkor délután csuda szép kedve volt a varrógép előtt, danolgatott a gépnek a perelése mellé mintha az a varrógéphang csengő-zengő muzsika lenne, mintha attól a muzsikálástól kéne jobbra-balra hajtogatni a fejét és mosolyogni, mosolyogni.
Már akkor azokban a hetekben nem ült anyám alkonyatig a gép mellett, kímélni kellett már néki magát. A mustranyomtatásnál is jobbadán ült már, széket kért mindig maga alá a gyerekektől, a jelenlévő asszony előtt bizalmas szóval megmondta hogy nem igen bírja már az állást.
Nyár vége fele megérkezett a házhoz az új gyerek. A hetedik. (Fiú.)
Megjött a picike kis ismeretlen, aki míg itt nincs senki semmi, és mikor itt van, testvérünk.
Megjött. Az új testecske, akár az édes csicsóka mikor megérett és felmarkolják az anyaföldből. Az új hangocska, akár a kicsi fecske hangja, amelyik ott nyilallgat a kinyitott ablak körül mint maga a napsugár.
Az új név, az új ember, az új élet, az új kicsi Mindenség idelent egy bölcsőben.
Apám a pipával a szájában elálldogált az ágy előtt mikor anyám szoptatta azt az orgonapiros fejű icipiciséget, az a pipa nem is égett, apám csak szokásból tartotta a bajusza alatt, pappangatott a szopókán a szájával, kétfelé tanácsolta a bajuszát egyszer-egyszer a szopókával, ott állott szó nélkül nézte, nézte, nézte, nézte az új gyereket.
Az a cseppség elengedte a csecset, elaludt.
Akkor az is hangtalan lett, anyám is hangtalan volt, apám is hangtalan.
Apámnak a képén mosoly se volt mert komolyság volt rajta, de valami csudább világosság sütött az apám képén mint amit a mosoly teszen. Mintha a nap érte volna az apám orcáját, úgy mint a plébános úr kertjének kőfalát önti el a nap délután, alkonyat előtt; olyan szép rózsaszín világosság van azon a sárga falon olyankor. Rózsaszín pirosodás, olyan is mint mikor a karéj kenyér elkezd pirulni, akit a kályha tetejére tettek pirítani. Meg mint mikor annak a bádog kályhának az oldala kezd el pirulni, az égő tűz melegségétől; annak a melegségnek a boldogsága süt széjjel a szobába.
Minek hét gyerek azoknak a szegény apáknak anyáknak. Minek az a hét gyerek, az a nyolc gyerek, az a kilenc gyerek a szegénységnek?
Minek.
Nincs egyéb hatalma a szegénynek, csak amennyi az istennek van: teremteni, teremteni. Nincs egyéb vagyona a szegénynek, mint a gyereke, a gyereke. Nincs egyéb személyzete a szegénynek, nincs alattvalója, akinek parancsolgasson. A szegénynek a gyereke az ő tanítványa, az ő követője, akár a Krisztusnak az ő tanítványai, az ő követői. Gyertek, gyertek elő erre a világra, gyertek csudáljátok meg, kívánjátok meg, szenvedjetek. Gyertek álmodni, vágyakozni, sírni-ríni, elepedni, szebb az mint a cifrálkodás, a jóllakás, a disznókodás. Gyertek szolgálni, hogy a többiek komótosan élhessenek. Hogy hízzanak, restek maradjanak, kocsira kérezkedjenek, el ne kívánják a zsákot a vállotokról, a kaszát a markotokból, se a kaszát se a kapát se a csákányt se a baltát se a kalapácsot se a reszelőt se a fűrészt se az ácsplajbászt se a léniát se az ecsetet, se a hegedűvonót, se a trombitát a szátok elől el ne kívánják, se a ráncot a homlokotokról se a könnyet a szemetekből, se a szívet a melletekből. Gyertek, járjatok a többivel szembe mint a tükör; mindig nézhessenek, csak úgy látják hogy ők az urak, ők a gazdagok, a szerencsések, a boldogok. Gyertek elő, a könny itt el ne akadjon, a szív meg ne aszalódjon, a szem ki ne vakuljon, a fájdalom ki ne száradjon; az álom el ne aludjon, a zene meg ne süketüljön, a dal meg ne némuljon; gyertek elő, ismerjetek rá a testvéreitekre, a koplaló farkasra, a menekülő patkányra, a hazátlan vadlibára, a gyenge pillangóra, a mezei virágra kit lelegelnek, azok is többen vannak mint az ágyások hízlalt virágai, annyian vannak azok a mezei virágok mint csillagok az égen, de haláluk előtt hajnalban mind egy harmatcseppet kapnak, olyan gyémántosak akkor akár égi csillag vón mind az az utolsó mezei virág, mintha csupa mennyei csillag volna, csupa ragyogó kis istenecske.
Itt vagy te hetedik gyerek.
Most osztán ki merne beszélni más hegedűről, mikor a bölcsőből hallatszik megint a cini-cini.
Még a sóhajnak is fel kell mondani, még a gondolatot is el kell csapni, még az álomnak is le kell ejteni a lelkendező szárnyait, mint a piros pillangó leejti fáradt szárnyait leereszkedvén és úgy esik féloldalt a fű felett, aludni.
A legkisebb gyerek megjött, a legnagyobb gyerek meg elment őszire.
Elmentem Debreczenbe diáknak.
Énrám is pénz kellett ezután.
Haza jöttem karácsonyi vakációra: apám megint másolt minden este. Ebes János nagyságos úr megírta Szilvahely történetének a második könyvét is, vagyis hogy most írja, apám elhordja a nagyságos úrtól ami készen van, egyszerre lesz meg azt mondja apám a nagyságos úr munkája meg az ő másolása. Nagy dolog, nagy szerencse, a második ötven pengő üti majd a markát, úgy reméli még a tavaszra.
Örültem volna, kezdő fogalmammal is tudtam mit jelent minálunk a pénz, szegény emberek gyereke úgy megtanulja a pénzt mint az úri gyerek a kottát. Örültem volna, mondom, de apámnak újra be volt a keze fáslizva, úgy mint tavaly télen. Újra kiütött a kezefején a sömör. És úgy másolt, másolt, úgy vakoskodott avval a nagyságos rángatmánnyal; úgy néztem hogy Ebes János nagyságos úr tavaly óta még jobban megtanult csúnyán írni. Olybá tüntek a kék árkuson végig azok a sorok, mint a hiányos és zavaros vonalak, amelyek a friss sár felett maradnak az oda-visszaszaladgáló baromfi után.
- Ládd fiam, - azt mondta anyám - nem bírok apáddal. Megint rajta van a sömör a kezén, doktor bácsinak se fogad szót, sose fog a keze meggyógyulni ha abba nem hagyja ezt a buta másolást.
- Annyi baj legyen - azt mondta rá apám, fel se nézett a szemellenző alól. - Meg lehet szokni a sömört is barátom. Csak Kabán halnak ebbe, Szilvahelyen fel se vesszük.
Lehet a sömör megneszelte hogy róla van szó, rögtön életjelt adott. Apám letette a pennát, balkézzel elkezdte erősen vakarni jobb kezefejét, a fáslin keresztül.
- Viszket, úgyi, megint viszket! - anyám csóválta a fejét, figyelte azt a vakarózást. - Hányszor kértelek ne vakargasd, add ide, leszedem a fáslit, megkenegetem.
Nyúlt apám keze után, de apám elhúzta, csak vakarta:
- Irígylik már ezt a kis viszketést is az embertől. - Rám nézett, olyan kedves volt hogy tréfálkozott a baja felett. - Szegény embernek olyan kevés úgyis az élvezete. Öt pengőér oda nem adnám ezt a vakarást, olyan passzió ez hékás!
Kitalálhattam annyi kis ésszel is ugyebár, hogy apám azért tréfál, nem akarja, hogy a fia majd Debreczenbe bánatos legyen az ő keze miatt.
De pedig bánatot vittem magammal, mikor visszamentem a karácsonyi vakáció után. A tízpercekben, mikor veszett hógolyócsata folyt a gimnáziumi udvarban, s zihálva és vihogva dűltem oda pihenni kicsit az épület falához, a harc hevétől rázkódó szívembe nyilallást kaptam; hirtelen a szülei házra gondoltam, és azt éreztem, nem szép tőlem hogy én is gondtalanul játszadozom mikor az én szüleim úgy kinlódnak és szenvednek Szilvahelyen. Az ember, már mint a gyerek nem beszél a pajtásaival a szülei felől, pláne ha azok a szülők szegények, azt a szegénységet nem illik szóba hozni, szégyellné is az ember hogy mindenki megtudja róla, hogy ő milyen szegény család gyereke. De magamban sok sóhajt hullattam már, mint a fiatal fűz hullatja gyenge vesszejét, mikor elhagyatottnak éreztem magam az idegenben és haza vágyódtam és rögtön azt gondoltam, hogy otthon sem érezném boldognak magamat mert mindig csak a bajolást meg a gondot látnám. Este mikor a kvártélyomon nekiültem a házi feladványnak, kipillantottam a sötétbe az ablakon át, vajon merre esik Szilvahely? apám most éppen így ül a lámpa alatt, mint én itten, erőlteti a szemét és azt a fájós beteg kezét a másolással. Ott felejtettem a tekintetem azon a sötét ablakon; a szemeim teli voltak gazdagsággal, sokkal nagyobb gazdagsággal mint amilyet Szilvahelyen láthattam; Debreczenben szebbnél szebb féderes kocsik futkostak vadászkalapos urakkal, aranyláncos cilinderes emberek köszöngettek egymásnak a flaszteren a Piac-utcán, meg ültek a vasárnapi ancúgban a gyönyörű kávéházban márvány asztaloknál, csak olvastak, szivaroztak, beszélgettek, dominóztak, kártyáztak egész nap mindig mintha ünnep volna, semmi dolog nem volna. S a Hatvan-utcán meg a Péterfián csupa lakkos úri házak büszkélkedtek, némelyik úri ház kert közepében állott, bádog teteje volt, érdekes tornyocska volt a háztető felett és a kertben az ágyások közt kő meg vas szökőkút ragyogott. Megállottam a vaskerítés előtt, megfogtam egy finom vékony vas lécet, meresztettem a szemem, csudálkoztam, csudálkoztam. Ha arra sétált valami úri ember vagy úri nő, megijedtem, talán nem is szabad itt állani nekem, itt leskelődni. S odébb siettem akkor, mintha már sietős volna az útam. Tíz esztendős voltam, nem értettem a világhoz, senki se magyarázta még meg. Este meg a sötét ablakot néztem, apámék háza után megint azokat az előkelő szép házakat láttam magam előtt. És azon járt az eszem, hogy hogy válogatta ki az isten az embereket, hogy ez majd úrnak megyen, amaz meg szegény embernek. Talán vétett valamit a másvilágon az olyan akinek szegénynek kellett ide jönni. Vajon mit véthetett. Apámnál, anyámnál ártatlanabbakat álmodni se tudtam volna, és kedvesebbeket akiket forróbban lehet szeretni. Istenem, milyen engedelmesek, milyen szépen szelíden viselik el a büntetést. A gazdag úri nép, az is milyen büszkén jár itt a földön, mert meg lett jutalmazva, egyetlenegy se teszi meg, hogy oda menjen a szegényhez, azt mondja néki: úgy megsajnáltalak, cseréljünk!