Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám · / · SZÉP ERNŐ: DALI DALI DAL (3)
Az a biztosítás, amihez apám annyi szép reményt fűzött, az bizony nem úgy ment hogy abból valami sok öröm és haszon lett vón a háznál.
Eltelt már két-három esztendő, mióta apám avval a lakk táskával járta Szilvahelyet; ebéd előtt is elszaladt valamerre, meg ebéd után is mielőtt újra kezdődik a tanítás; még este is elzarándokolt valami messzire lakó iparosemberhez, esőbe sárba, kézilámpással; mikor megjött késő este, olyan fáradt volt már, hogy a pipa se esett jól néki. Eltelt két hónap is, hogy semmi se sikerült. Nyári vakáció alatt azt a divatot vette fel, hogy reggel gyalogosan kiment a táskával a Szilvahely körül való pusztákra, itt is amott is volt ispán, kovács, akinek leánygyermeke volt; némely nyári nap meg átal ment szekéren Derecskére (ahonnét a hagymát hordták Szilvahelyre a hetipiacra) meg átal ment egyszer szekérrel egyszer meg csak a meggyfabottal, a maga lábán, Szovátra, Kabára, Nádudvarra, Bagosra, Ecsegre, mind a községekbe melyeket reggeltől estig meg lehet járni, mert ott is mindenütt szültek az anyák biztosítani való leánykákat. Jött azért a házhoz két pengő, négy pengő, öt pengő, tíz pengő is sok hosszú türelem után; egyszer tán a harmadik nyáron a nádudvari patikus kétezer forintra biztosította az egyetlen kisleányát, avval apám egyszerre húsz forintot szerzett, mert az ügynöknek minden száz forint után egy pengő forint járt a biztosított összegből, azt kézhez kapta miután az iratok rendbe jöttek a debreczeni főügynökségen. Ilyen nagy szerencséről se azelőtt se azután való esztendőkben nem hallottam apámtól egyszer se. Ez után a nevezetes biztosítás után apám a Bajom fiskális úr tanácsára dublé arany láncot vett a szilvahelyi órásnál az ezüst órája mellé (addig mindig nyakba akasztott fekete zsinóron tartotta az órát) hogy avval járja majd ezután a községeket. Azt mondta Bajom fiskális úr hogy imponálni kell az embernek, úgy boldogul jobban. Apám Szilvahelyen sose tette fel a dublé láncot, csak akkor vette elő a szekrényből, mikor átkelt Kabára vagy Csegére vagy egyébüvé. Mikor megjött estére, persze nem volt már ott a mellényén az a kövér dublé lánc, azt még az úton lekapcsolta, zsebre tette. Nevetett jóízűen apám mikor elmondta anyámnak hogy sose meri kivenni az óráját mikor azokkal a községi polgárokkal társalog, az az ócska ezüst óra rögtön gyanut kelthet a lánc iránt, eszökbe juthat hogy nem mind arany ami fénylik. És elővette azt a kulcsos órát, mángorolta szeretettel a hüvelyk újjával az üvegjét, azt mondta: na ez a becsületes öreg órám is csudálom hogy le nem löki magáról szégyelletében a fertelmes dublét, nem illik mihozzánk ez a szemtelen hazugság.
Nem tudom mennyi péz lehetett elbujtatva már a húsz forint után a szekrényben, nem tudom; apám is oda rakta a legfelső polcra hátra amit a biztosítások után kapott, anyám is azokat a hatosokat, amelyeket a nyomtatással megkeresett. Persze némelyszer nehéz tanakodások után megdézsmálták ezt a rejtett gazdagságot, cipő, harisnya, ruhára meg ingre való posztó, vászon mindig kellett a gyerekeknek, mindig drágább pedig, mert nagyobbacskák, nagyobbacskák lettek a lábak, hosszabbacskák, hosszabbacskák a testek. Apám is nagy tusakodás után szót fogadott anyámnak, új öltözet ruhát szabatott, mert hiába az a vakító dublé lánc, ha a régi fekete ünneplőnek is majdnem úgy ragyog a könyöke az öregségtől, a könyöke meg a hajtókája meg a zsebei, s a nadrágja, hiába vasalja ki minden héten anyám, nem tartja már a vasalást, azonnal kitérgyelődik megint, a nadrág alja is kipállik, foszlik, rojtosodik, hiába varrjuk azt feljebb és feljebb, rákezdi megint a rongyolódást. Így osztán nem lehet imponálni az embernek.
Mégis az után a húsz pengő után vérszemet kapott apám, elment Kukihoz a Kisbikába délután egyszer, mikor tanulnak a hangászok.
Szótalan volt a vacsoránál apám mikor osztán haza került este, mert a Kisbikából elment még zeneleckét adni meg leánynézőbe is oda járt vacsora előtt, kisleánynézőbe kinek hozományt szeretne biztosítani. Úgy ment el apám délután mindig, a bal hóna alatt a kölcsönhegedűvel, a jobb kezébe meg a lakk táskát lógázta; a táskája különben már nem volt olyan elegáns, repedezett rajta egy darab idő óta a fekete fényesség. Anyám egypár percig csak leste apám arcát, azután elkezdte vallatni, mér van rossz kedve, mér nem meséli el már mit mondott Kuki a hegedűre való nézve.
- Tudod fiam - azt mondja apám osztán mikor megszólalt; - mégse hittem volna, igazán nem hittem volna.
Csóválta a fejét, az abroszt nézte.
- Mit nem hittél volna? Nem hajlandó visszaadni a hegedűdet?
- Ilyen piszkos uzsorás lélek szoruljon egy cigányba. Az is lehet ilyen mocsok ember akinek teli van a két füle muzsikával?
Hát azután elmesélte apám hogy járt Kukival.
- Leültem, - azt mondja - ott az ajtó mellett, mondom csak tanuljanak, hadd élvezek én is. Azt tanulják tudod, az új darabot amelyik most lett divat, én már hallottam a Petey-háznál, a kisasszonynak megjött már a kottája Pestről. Csúf csúf csakugyan. Csúf csúf csakugyan a kinai tincs. Roppant ügyes darab; csak ezt is el ne cifrázza majd Kuki, mint ahogy szokása, alig ismerni meg a nótát ha játszik, több benne a cigányság mint a zene.
- Hát osztán - kérdi anyám, elkezdte ott az ölébe vetkeztetni az elalvó gyerekét.
- Hát osztán odajön Kuki hozzám, nagyon örül a szerencsének, nem is várta, hogy vizitbe megyek hozzájok azt mondja, barátkozni. Mondom egyébért is jöttem igaz, mondom. Visszakívántam a muzsikámat, emlékem az nékem mondom, nagyon megbántam már hogy elsefteltem. Vissza szeretném venni azt a muzsikát. Még ki se mondtam jóformán, Kuki már kapja felfele a két kezit mint mikor megcélozzák a szódásüveggel. Olyan nincs a sifonérba tanító úr, azt mondja, az a muzsika Kukié mán, az mán örökre cigány muzsika marad! Még hátra is akart kiáltani a bandához, elkezdte: dikk, hallod mán Virsli! oldalba kellett lökni hogy ne kiabáljon, kettőnk dolga ez, csak figyeljen a szavamra. Figyeljen mondom, tíz pengővel többet adok érte mint maga adott nékem, meg is ér most már negyven pengőt mondom, ha Kuki átjátszotta azt a muzsikát. Nem, nem. Nem adja, inkább rögtön verjem pofon kétszer, csak azt ne kívánjam, hogy a muzsikát visszaadja. Arra tizenöt forint hasznot ígértem, szóval negyvenöt forintot. Száz pengőért se adja! Százért nem, gondoltam, de ideadod az ötvenért. Mondom száz pengő nem komoly dolog, de az ötven komoly dolog lesz komé, azt a jövő hónapba leteszem magának egy darabba az asztalra. Hiszen addig összegyüjtjük fiam nem igaz? Akkor már észrevettem Kuki szemén hogy megkívánta a lóvét. Meg is símogattam örömömbe, nézze csak Kuki lelkem mondom ilyen nagy mesternek mint maga nem nehéz lesz másik muzsikán is olyan szépen játszani, tanál maga mondom muzsikát ilyen jó hangút szegény cigánynál itt a környéken, magam is mondom Szováton hallottam a szováti primás muzsikáját, mondhatom a főispán előtt is mernék rajta játszani. Biztos odaadja magának huszonöt pengőért a muzsikát az a kódus szováti primás. Maga meg kinevelheti azt a szováti muzsikát, olyan szépen fog az a Kuki keze alatt sírni, mondom, mint a kis bárány az anyja után. Látod fiam szépen beszéltem Kukinak. Nem sokat használt. Legyingetett, csavarta a fejét, csavarta sebesen, somolygott, kacsingatott. Tudtam mit akar a gazember, több lóvét akar, látja hogy hogy erőlködök. Kérlek azon kezdi megint, hogy nem adja, nem adja, néki is emlék az én muzsikám, azt mondja a szamár, néki minden muzsika emlék. És azt mondja ő már nem is tudná másik muzsikán méltatni az érzést. Hallottál már ilyen patent kifejezést? (Anyám édesen elnevette magát.) Na egyszer csak rátér, hogy tisztel becsül engemet, nem akar nékem örök bánatot szerezni, visszaadja a muzsikámat igen...
- Hálá istennek! - az anyám hátraszólott az ágy elől, mert már fektette le a kis Erzsikénket.
- Várjál még! visszaadja igen, de csak ha hozok néki valahonnét olyan jó ócska muzsikát akin ő szívesen játszik és amellett hetvenöt forintot teszek le néki, hetvenöt pengő forintot. Akkor visszaadja.
- Hallod! - anyám összecsapta a két kezét, így ült vissza az asztalhoz, ölébe hullott a két keze, csak nézte apám arcát. Apám a körmivel egyengetett egy görcsöt, amelyik ott a szeme előtt az abrosz szőtteséből felbukott. Anyám megint:
- Mit mondtál erre?
- Nem mondtam semmit egy darabig, még a pofájába se igen mertem nézni, attól féltem rögtön fejbevágom.
- Írígyel a bitang, hidd el fiam az írígység eszi Kukit. Az fáj neki, hogy szebben játszik nála valaki Szilvahelyen. Azt hiszi sose lesz hetvenöt forintod, pláne még több is, hiszen az a másik muzsika akit kívánna, az is belekóstál tizenöt forintba, húszba...
Apám csak sóhajtott. Azután meglegyíntette az indulat, mintha szél legyíntette volna meg, az abroszon ökölbe szorult a babráló jobbkeze, az arca haragosan fordult az ablak felé:
- Fenne egye meg azt a piszkos zsírodat.
Ez Kukinak szólott. Érezni lehetett apám szaván, hogy úgy húzza visszafele a hangját mint a kocsis a tüzes lovat.
Felállott, odament anyám ágya mellé, figyelte hogy alszik Erzsike. Ott hált lábtól anyám ágyában Erzsike, mióta a bölcsőből felszabadult.
- Száz forint kéne körülbelül a hegedűhöz, - azt mondta anyám, inkább maga magának mint apámnak. Belenézett a lámpaernyőbe, azután feljebb nézett, a borult fehér mennyezetre, a közepébe, hol a lámpaüvegből való világosságnak a fényes szivárványos udvara kerekedik. Megint hallom, még gyengébb hanggal:
- Száz forint. Száz.
A jó isten olyan nagy csudákat tudott tenni, semmiből kék vizeket teremtett, zöld mezőt, erdőket, sárga meg rózsaszín, piros meg viola kövér virágokat dagaszt a semmiből, nehéz édes kemény almát körtét barackot süt semmiből, úgy mint anyám pogácsát a lisztből. Csak tapsolt kettőt a jó isten és madarak reppentek a világra, pillangók kezdtek a napsütés alatt lebegni, bundás kutyák iramodtak a földön, csikók vágtattak nyihogva a legelőn, nyúl ugrott fel a vetésből, miből lett annak a sok hosszú szőre, a két nagy fényes szeme, semmiből, semmiből, a jó isten csudájából. Én is felnéztem akkor a mennyezetre, mint anyám, bámultam a lámpafény udvarába, de mint a titkos mennyországba, csudát vártam a jó istentől, azt hogy most ízibe száz forintot ver a semmiből mint fényes faleveleket, bámultam, feszült a két szemem: na most, na most rögtön kilyukad a mennyezet, leesik a száz forint az égből, száz ezüst pengő mint a pattogó csengő-zengő jégeső, én szedegetem majd négykézláb a földről, odaöntöm az abroszra apámnak, holnap visszaveheti Kukitól a hegedűt.