Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám
Ágyam, ágyam, édes ágyam,
Ölelj hűsen, ölelj lágyan,
Még amim van, azt te vidd el
E kései fonnyadt friggyel.
Bezzeg nem fértünk mi ketten!
Ifjú voltam, telhetetlen,
Higgadt ízét nem érzém meg
Az Alignak és Elégnek.
Égbe ráztál, úgy ringattál,
Álmom alá tüzet raktál.
Lidércek kezére adtál,
Megpihenni sohse hagytál.
Te sem jártál jobban vélem,
Meddőn pangtál sok-sok éjen,
Vártál engem kitárulva.
Váltál értem özvegy búra.
És ha néha rád roskadtam,
De kevés volt, amit adtam:
Magja-vesztett polyva-ember,
Roncs, amit kihány a tenger.
Igy múlik el minden, lássad!
Igy lankadtam hozzád társnak,
Szülőanyám, feleségem,
Házam, hazám lettél nékem.
Mások hangom meg se hallják,
Se kacajját, se a jajját,
Eztán mindent hozzád hordok,
Már csak véled leszek boldog.
Mint fiának a vén gólya,
Légy te lelkem oktatója.
Gyönge még a szárny-csapása,
Szoktasd a nagy utazásra:
Hogy kell szó nélkül beszélni,
Lehúnyt szemmel képet nézni,
Nyügzött testtel szállva-szállni,
Idő nélkül reggelt várni.