Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám · / · ÁDÁM GÁBOR: A JÉGEMBER

ÁDÁM GÁBOR: A JÉGEMBER
I.

A sarokban jó meleg volt, Fedor ott állt a kisablak mellett. Ujjával csíkokat kapart a jégvirág-mezőre s azon kibámult a havas udvarra.

A pipa szelelt, a fahasáb pattogott a kemencében.

Fedor jól érezte magát. A katonaságtól már megszabadult s biztosra vette, hogy fegyvertelenül éli át további életét.

Az asszony a tehenet feji most. A kövér hópillék csendbe párnázták a világot. Néha a tehén farkcsóválása hallszik át a fafalon. A deszkakerítés majd földig rogy a hó pehelyterhe alatt. A kerítés mellett a behavazott körtefánál egy kis fehér emberkupac ágál. Csizmája egészen besüppedt a sziromszőnyegbe. Rövid kabátkájában szorgalmasan hajolgat s növekvő hóhengereket gurít a körtefa elé egy kis dombtetőre.

Az emberkupac arca kipirult, s vérvörös kezét is ugyan fujdogálja meleg lehelletével.

Az asszony kiállt az istállóajtóba, onnan kiáltotta a fiának: Ivánkám, elég már a hóemberből, menj csak be a házba megmelegedni.

- Nem anya - kiáltotta vissza a csizmás asszonynak a fiú s feltette a nagy gömbfejet a hóhengerre. Az asszony visszament a tehénhez, nem ért rá Ivánkával sokat törődni.

Fedor csak állt s bámult a hópelyhekbe. Jó volt állni s csak bámulni. Jó volt pipázni s hallgatni a fahasábok ropogását.

Hiába, a paraszt itthon, a maga házában nagy úr mégis.

Egyszerre a szél is elkezdett fújni. Késő délután lehetett, hány óra, nem tudja senki, nem érdekel senkit.

Ivánka arcát teleköpte a szemtelen szél hideg maró hóval. Ettől jobban megijedt, mint báránybőrködmenes anyjától. Otthagyta szoborművét s hanyatthomlok futott neki a faajtónak. Jól megdöngette dermedt kezével s boldog volt, mikor a faajtó megnyilt.

Gyorsan becsapta belülről s hátát is nekivetette Iván, mintha az ördög akarna itt befurakodni

Megpillantotta az apját s nem értette, hogy mért bámul tovább a levegőbe, mért nem segít nekifeküdni az ajtónak.

Aztán Ivánka a kemence szájához lépett, lerázta csizmájáról, kabátjáról, sapkájáról a havat, amely ellenállás nélkül megsemmisült.

A keze rettenetesen sajgott, apja sem akart ráhederíteni. Úgyhogy igen célszerűnek látszott egy kis ordításba fogni. Nem árthat, ha anyja odaát a tejesköcsög mellett is meghallja, hogy van neki egy Ivánka nevű fia.

Jó kemény teletorokkal engedte meg a kölyök a sírást és könnyes szemmel bámult meggémberedett öklére.

Az apja is szóra kényszerült eképen: Fogd be a szád! Hallod, Iván!

Iván még hangosabban folytatta a bömbölést.

- De mikor úgy ég az öklöm, apa!

- Úgy kellett! A hóember megharapta a kezedet.

- Nem is igaz - felelte a hótócsa közepén Iván s a fejét vakarta. - A hidegtől van, megfagyott a kezem.

Erre már az apja is hajlott, letette a pipáját a lócára, odalépett a tócsába, rálehelt a rákvörös mancsokra s dörzsölgetni kezdte.

A szél egyre fokozódott. Olyan hegedülést csapott a kéményben, amelynek csodálata még Ivánkát is elnémította.

Nem tetszett neki ez a sok furcsa hang. Ég és föld egyformán szürkésfehér volt.

Mi van a hóemberemmel odakünn - gondolta a kölyök és kinézett az ablakon.

A hóembernek nem volt feje.

A szél leverte a törzsről a szép gömbölyű fejet.

Iván tudta, hogy a szél csinálta e gazságot, hiszen jól hallotta kintornázását és röhögését a kéményben.

De azért mégis elkeseredett rivalgásba tört ki ismét, megújult erővel.

- A zsiványok leütötték a hóember fejét, a zsiványok! - üvöltötte s csizmája orrával megrúgdalta a fafalat.

- Szamár vagy - felelte Fedor s kinézett a lócán térdelő fiú fölött az udvarra. - Nem zsiványok csinálták, a szél csinálta.

- De zsiványok csinálták, apa, te katona vagy, lődd le a gazembereket.

- Jó, majd lelövöm - mondta a pipás ember és arra gondolt, hogy a puskája jó mélyen el van ásva a krumpliverem aljában.

De úgylátszik, Iván ma nevéhez méltó akart lenni, vagy pedig a zsivány szóval barátkozott meg túlságosan a nyelve.

- Most lődd le a zsiványokat, míg nincs este - osztotta ki parancsát a zömök emberke.

Fedor csak pöfékelt.

Mikor az asszony a sajtárral belépett, a csemete végsőkig fokozta az ordítását. A szél egyre erősödött s most már a derekát is lesodorta a hóembernek.

Iván az ablakot ütötte öklével: Zsiványok, zsiványok.

Az anyjának most már elég volt. Odalépett és hátulról egy meglehetős nyaklevest mért le Iván piros fülére.

- Majd adok én neked, a szentek előtt gyalázkodni. - S tisztelettel tekintett a falon köröskörül helyet foglaló apostolokra.

Most már Iván nem káromkodott tovább, csak anélkül sírt, sírt keservesen.

Az apja ölébe vette s elkezdett a fülébe duruzsolni: Nézd Ivánkó, nincs baj. Holnap csinálok én neked egy igazi télapót. Nem hóból lesz, igazi jégből. Úgy fog csillogni, mint a gyémánt, átlátszó lesz, mint az üveg. S azonfelül járni is tud majd és beszélni. Senkinek még ilyen jégembere nem volt, sem Európában, sem Ázsiában.

Iván megnyugodott, hirtelen el is álmosodott. - Be ne csapj, apa - csak ennyit mondott s máris elfogta az édesálom.