Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám · / · MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI

MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI
(Második közlemény)
8.

Az «úri szobában», három üvegajtós szekrényben sorakoztak a könyvek. Anyám «könyvtára» már inkább csak dísztárgy volt, a szalon berendezésének egyik kelléke s emlék a múltból; a mahagoni-szekrény ajtaját ritkán nyitogatták. Vagy három tucat vörös vászonba kötött «Egyetemes regénytár» adta ki a zömét anyám könyveinek: s aztán nagy csapat német regény. Kedvenc írója volt Rudolf Herzog, s kedvenc könyve ennek az írónak «Das grosse Heimweh» című regénye. Sárga bőrben, két kötetben díszhelyen állott Freytag «Soll und Haben»-je, aztán néhány kötet Schiller. Goethet a polgári könyvtárak nem kedvelték. Úgy vélekedtek, hogy «vizenyős, klasszikus». Schiller már inkább hozzátartozott a könyvtárhoz, különösen a «Haramiák» és az «Ármány és szerelem» kötetei, no meg «A harang» egyik díszes kiadása. Schillerben valahogy a liberalizmus előfutárját látták, a forradalmárt. Goethe volt a «merev forma», a «klasszikus maradiság», az unalom. Nem hiszem, hogy a századvégi polgár sok egyebet olvasott volna Goethetől, mint a «Herrmann und Dorothea» néhány énekét az iskolában, s később a «Vándor éji dalá»-t.

Anyám kedvelte a «modern, német szerzőket». Herzog és Freytag mellett helyet kaptak kedves könyvei között Stratz, Ompteda s egypár német humorista művei. Ítéletem nincs e könyvekről, mert gyermekkoromban, mikor a szülői könyvtárra reászabadultam, már ösztönösen írtóztam e művektől s egyiket sem bírtam elolvasni. Különös módon akadt egy kötet Lilly Braun: «Memoiren einer Sozialistin» is. Anyám ízlésének igazolására mondom, hogy Marlitt, vagy Courts-Mahler-féle irodalom nem gyűlt fel könyvszekrényében. Bizonyos, hogy Herzog és Freytag, a maguk érzelmes-hazafias szemléletén túl, igazibb írók voltak, mint a Dekobrák és Vicki Baumok, kiknek ponyvája ma elborítja a polgári hálószobák éjjeliszekrényeinek fedőlapjait. Verses könyvet még véletlenül sem vásároltak ebben az időben. A költészet rossz emlék volt, lidércálom az iskolából, «memoriter» és szorgalmi feladat. Az a kedves, naiv szokás, a «nagy költők» aranyköpéseinek és halhatatlan verssorainak lemásolása az «albumba», mely a múlt század elején polgári családokban hímzés, hárfázás és selyemre-festés mellett az úri leánykák «szellemi életének» egyik bizonyítéka volt, a század végén nem divatozott már. Ma sem értem, hogyan került anyám könyvei közé Klopstock emésztő-unalmas klapanciája, a «Messiás»?... Magyar könyv kevés akadt csak e női könyvszekrényben. Anyám egyik legkedvesebb magyar olvasmánya volt Werner Gyula «Besztercei diákok» című regénye; ezt nekem is el kellett olvasni, s nem nyugodott, míg át nem rágtam magam rajta; úgy emlékszem, érzelmes művecske volt, de mindenesetre rokonszenvesebb, érzelmességében is tapintatosabb és tartózkodóbb, mint az egykorú nőírók regényei. Karin Michaelis is akadt a fekete könyvszekrényben (azt hiszem, Ulla Flangel volt a ríkató Michaelis-történet címe) s nagy kötetben néhány évfolyam «Welhagen und Klasings Monatshefte». Ezeket a német családi folyóiratokat - «Über Land und Meer», «Blatt der Hausfrau», «Haus, Hof, Garten», s ahogy sorra nevezték, - milliós példányszámban olvasták a polgárok, szerte a világon, s a magyar családok is gyönyörűséggel forgatták e fínom papíron nyomtatott, szabásmintákkal, ételreceptekkel, háztartási tanácsokkal, s nem utolsó sorban a hozzávaló beszélyekkel és versekkel bőségesen megtömött folyóiratokat. Persze, az Új Idők méltán sorakozott e szellemi táplálékhoz. Igénytelenségében, símulékonyságában talán még «irodalmibb» volt e magyar családi folyóirat, mint például az «Über Land und Meer». Semmiesetre sem rontott annyit az irodalmi ízlésen, mint német társai.

Apám könyvtára tekintélyes volt és elfoglalta az «úri szoba» leghosszabb falát. A magyar szépírók közül Mikszáthot olvasta legszívesebben. Jogi könyveit, a hasas corpus juris-köteteket, a «döntvénytárakat» és «szemelvényeket a magánjog köréből» az irodában őrizte; a lakás három magas, falbaépített könyvszekrénye tele volt «szépirodalommal». A városunkbeli polgárság sokat és szívesen olvasott. Ebben a városban már két évszázaddal elébb tartottak «irodalmi szalonokat», a XVIII. század vége felé itt jurátoskodott Kazinczy Ferenc, itt lapot és folyóiratot nyomtattak, mikor a magyar Alföld városaiban, csekélyke kivétellel, a téli évad «szellemi életének» csúcspontját a disznótoros összejövetel jelentette. A Fő-utca boltíves szalonjaiban évszázaddal elébb már irodalomról vitatkoztak, s a magyar könyvből, akkor is, később is, több fogyott e vegyes-ajkú, németes műveltségű városban, mint Pest-Budán. Négy könyvkereskedő élt, sőt gazdagodott e kicsiny, alig negyvenezer lélekkel népes városban. A könyvkereskedésekben délelőtt kaszinót tartottak a hivatalukból hazatérő városi urak, kényelmes karosszékekben elterpeszkedve lapozták a pulton felhalmozott könyvújdonságokat; az a gátat-szakított szellemi áradás, mely a háború után elöntötte a könyvpiacot, ismeretlen volt még gyermekkoromban, minden újonnan megjelent könyvet megvitattak, s alig múlt el nap, hogy a négy könyvkereskedő közül «szíves megtekintésre» ne küldött volna valamelyik irodalmi újdonságokat... A könyvvel a mi házunkban áhitatosan bántak. Számontartottunk minden egyes kötetet, volt «katalógus» is, egy vászonfedelű füzet, melyben feljegyeztük a kölcsönadott könyveket. Akkoriban, ha egy polgári sorú asszony unatkozott, nem kártyázott, nem szaladt a moziba, vagy kávéházba, hanem elővett egy könyvet és olvasott. Apám estéi is így teltek el, könyvvel a kezében. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a mi vidékünkön a századvégi polgárságnak a könyv igazán szükséglet volt, napi kenyér. Nem igen múlt el úgy nap a középosztálybeli intelligens ember számára, hogy az esti órákban, elalvás előtt az ágyban néhány oldalt ne olvasott volna valamilyen új, vagy egyszerűen csak kedves emlékű könyvből. Járt egy angol folyóirat is a házba, a Nature című természettudományi újság, de ezt csak ritkán forgattuk, mert az angol nyelvvel valamennyien hadilábon álltunk a családban, bár esztendőkön át beállított minden héten háromszor egy öreg, iszákos angol nyelvmester, akit néha megleptünk ebéd után, amint apámmal kettesben, az úri-szoba kényelmes karosszékeiben, angol óra ürügye alatt békésen szunyókáltak. A magyar folyóiratok közül Tisza István lapja, a Magyar Figyelő járt nekünk; apám ugyan nem volt munkapárti, s «kitartott Andrássy kézfogásánál», aki egyideig a város képviselője volt. A napilapok közül sokáig járt a Pesti Hirlap, s két gyermekujságra is előfizettek, Az Én Ujságom-ra és a Zászlónk-ra. Ezt az utóbbit kisdiák koromban izgatottan vártam és nagy élvezettel olvastam; úgylátszik, ügyesen szerkesztették, mert mindig mondott valamit, ami a fiúkat érdekelte. Áttetsző szándék nélkül, «valláserkölcsi», nevelő-jelleg nélkül, szórakoztatott és oktatott.

Rengeteg könyv gyűlt fel idővel ez emeletes, szárnyasajtajú szekrényekben. A «szíves megtekintésre» küldött könyveket legtöbbször elfelejtették visszaküldeni, a könyv-számlát év végén fizették csak a kereskedőnél, s nem sokat törődtek vele, ha néhány tucat olyan könyv árát is meg kellett téríteni, melyek olvasatlanul és felvágatlanul porosodtak a nagy szekrények alsó polcain. A «könyvtár» anyagát ketté kellett választani: nagyobb felét az ügynök «adta el», s csak kisebbik részét válogatta össze szándék, hajlam és kíváncsiság. Itt sorakozott mindenekelőtt a «teljes Mikszáth», s a teljes, egész vászonba kötött Jókai. Ez a jubileumi kiadású, száz kötetes Jókai lassankint leapadt, mert a Forgách-utcai antikvárius, akinél iskolaév végén értékesítettük a fölöslegessé vált tankönyveket, ötven krajcárt fizetett egy kötet Jókaiért, s nem is honorált másegyebet a világirodalomból. A Jókai-köteteket nem léhaságból, vagy préda-vágyból cipeltük az antikváriushoz - évekig vajúdtam, amíg rászántam magam a «Kőszívű ember fiai»-nak, vagy a «Magyar nábob»-nak értékesítésére, s igazán csak a szükség parancsoló szava kényszerített reá, meg Grossmann úrnak, az ódondásznak szigora, aki nagyszerűen kiismerte magát Jókai regényeinek napi árfolyamai között, melyek meglehetősen változtak. Az egyes remekművek, mint «Az új földesúr», vagy «Aranyember», s főként a «Lélekidomár», mint időtálló, fémjelzett értékek díszelegtek Grossmann úr árfolyam-listáján, s minden időben megadta érettük az ötven krajcárt; «Rab Ráby»-ért nem adott többet három hatosnál, a «Politikai divatok»-at két hatosra becsülte, s a «Dekameron»-ért nem adott semmit. Tömörkényit, Gárdonyit, Herczeget sem vásárolt szívesen, sőt csodálatosképen Mikszáthot sem szívelte. Így aztán reáfanyalodtam szeretett Jókaim elkótyavetyélésére - a mi családunkban nagyon érzékenyen megtartották a névnapokat, születésnapokat, a családtagok soha sem feledkeztek meg ilyen alkalmakkor egymás megajándékozásáról, s mert pénzem nem volt, a szorgalmi munkákat meg nem kedveltem, kénytelen voltam születésnap, vagy karácsony előtt egyes darabokat értékesíteni apám könyvtárából, hogy ne álljak aztán szégyenszemre üres kezekkel az ünneplők között. Magyarul, loptam a könyveket apám könyvtárából, hogy aztán a tolvajlott holmi árából a legkülönösebb tárgyakkal ajándékozhassam meg szeretteimet; anyám mesélte, hogy tízéves koromban az orgazda által kifizetett pénzből születésnapjára kocsonyás zulcba főzött borjúmájat vásároltam neki ajándékba, és tíz színes levelezőlapot, ú. n. «Stengel-művész-lapot». A szándék nemessége nem változtatott a durva tényen, a Jókaiakat kétségtelenül loptuk az apai könyvtárakból, barátaimmal együtt, s Grossmann úr, a feketesapkás és pátriárkaszakállas orgazda nagyon jól tudta, hogy nyolc-tízéves gyermekek nem jutnak tisztességes úton a «Kőszívű ember fiai»-hoz. A jubileumi Jókai-sorozat meglehetősen leapadt, mire felsőbb gimnáziumba kerültem.

Bordó kötésben, arany betűkkel, a szerzők névaláírását a kötés címlapján fakszimilében bemutató cimkével, hosszú polcot foglalt el a «Magyar remekírók» sorozata. Ami e gyüjteményből esetleg hiányzott, azt megtalálta a kutató a «Remekírók képes könyvtárá»-ban, e különösen díszes, a kötet fedőlapján a szerző arany-nyomásos, domborművű arcképével ékített, ibolyalevelekkel tarkított kötésű sorozatban, amelynek lapjain a szöveget félre nem érthető illusztrációk tarkították. Ezek a rajzok az olvasó kedvét iparkodtak fokozni, s egyszerű módon fejezték ki azt, amit a költő körülírt, vagy csak sejteni engedett. Különösen emlékemben maradt Reviczky Gyula «összegyüjtött műveinek» - sovány kötet volt mindössze ez az «összegyüjtött mű» - egyik illusztrációja, mely az «Éneklő koldus» című vershez készült, s csakugyan éneklő, vak koldust mutatott be, hosszúszakállas aggastyánt, aki udvaron ül, a kerti kőfal tövében, és hárfázik. Mindig sírtam, mikor ezt a képet fellapoztam, s a naiv, szomorú verset elolvastam. Élesen látom a kötetek színét, a «Klasszikus regénytár» haragos-zöld kötését, Kossuth «Iratait az emigrációból», a világoskék Herbert-Spencer-műveit, Brehm sötétbarna «Állatok világát», valamilyen díszkötéses természettudományi sorozatot, melynek egyes kötetei «Az ember», «A föld» és «A világegyetem» címet viselték - különösen e legutolsó ragadta meg figyelmemet, s már akkor is merész vállalkozásnak tartottam szerző és kiadó részéről, hogy ezt a meglehetős bőségű anyagot, mely a «világegyetem» kisebb és nagyobb részletkérdéseit öleli fel, egyetlen kötetbe gyüjtötték össze. Emlékszem még egy óriási terjedelmű, valóságos ékkövekkel és fémtáblákkal kirakott fedelű «díszmű-re, mely az Árpádok honfoglalását mutatta be írásban és képben, s nagyon ügyes ügynök lehetett, aki ezt a könyv-szörnyeteget lakásunkba csempészte. Tóth Béla «Szájról szájra»-kötete és «Magyar Anekdotakincse», Herczeg és Tömörkény néhány könyve, Kemény «Rajongók» és «Zord Idők» cimű művei, Arany, Vörösmarty és Petőfi költeményeinek néhány régebbi kiadása, s egy kötet Pekár is akadt e könyvesszekrényben, a szerző «Dodó főhadnagy» című regénye. Az első «modern» könyv, mely polgárjogot szerzett e polcokon, Móricz «Sárarany»-a volt. Apám akkortájt, különös vonzódással és előszeretettel olvasta a klasszikus magyar szerzőket, például estéken át tudta olvasni Kölcseyt, Kazinczyt, de még Gvadányit is. Később, mikor «nyugatos» könyveket cipeltem a házba, nagy sikere volt Karinthy irodalmi gúnyképeinek; a megcsúfolt szerzőket jórészt nem ismerték - Adyt csak Rákosi ismertetésében fedezték fel, Szomoryt, Babitsot is inkább csak irodalompolitikai veszekedések alkalmával hallották emlegetni - de a gúnyképeket elismeréssel nézegették. «Így írnak ők» - mondogatták. S ilyen közvetett módon Karinthy híres könyve csakugyan népszerűsítette a korszerű irodalmat.

Minden hétfőn beállított egy görnyedt, gajdoló ember, hátán nagy bőriszákkal, melyből a Tolnai Világlapja, az Új Idők, Welhagen und Klasings Monatshefte, s a belföldi és külföldi irodalmi futárok bő választékát tárta elénk. «Itt van, ő itt van» - énekelte, már a lépcsőn, lelkendezve és fájdalmasan, mintha óriási jelentőségű dolog lenne, hogy megérkezett a Blatt der Hausfrau. És csakugyan, szívdobogva vártuk. Az «Irodalmat» hozta vidéki életünkbe, a «Kultúrát». Húsz évig nem láttam aztán ezt a heroldot. Mikor, két évtized után, megint egyszer városunkba kerültem, a gyermekkor visszajáró kísértetei között felmerült ez a kis törpe is, megállított az utcán, ismerős tekintettel mért végig és bizalmasan, szája mellé illesztett keze mögül súgta: «Harminc évig hordtam szét a városban a kultúrát; tudja, mi lett a vége? Beleestem a pöcegödörbe.» Legyintett és otthagyott az utcasarkon. Érdeklődtem és megtudtam, hogy szószerint igaz ez a szomorú hír: hátán a «kultúrával» megtömött iszákkal beleesett a pöcegödörbe és csaknem megfulladt. Otromba jelkép ez, s mégis úgy éreztem, a kispolgári «kultúra» e lelkes terjesztőjét nem is sújthatta másfajta végzet.

(Folyt. köv.)