Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám · / · MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI
A lakás nagy volt, tágas, magas szobák, sűrű sor ablakkal, s valahogy mégis úgy él emlékemben, mintha homályos lett volna. Talán, mert gyermekkoromban testvéreimmel és a nevelővel naphosszat legtöbbször az «alkov»-ban szorongtam, e bolthajtásos, ablaktalan helyiségben, ahol a rácsos gyermekágyak és tanulópadok teljesen kitöltötték a szobát. Ez az alkov kötötte össze szüleim hálóját az ebédlővel; színes üvegajtó választotta el az utcai ebédlőtől, hogy véletlenül se érje a napsugár. Ebben a szobában aludtunk, itt készítettük iskolai feladatainkat, s rossz időben, vagy ha «büntetésből» tilos volt elhagynunk a lakás területét, itt játszottunk is. Senkinek nem jutott eszébe, hogy gyerekszoba céljaira talán egészségesebb és megfelelőbb helyiség lenne a pompás, tágas «szalon», ahová hónapszámra nem lépett be senki, a lakásnak ez a talán legtágasabb és világos szobája, ahol csak a vászonhuzatokba bujtatott bútorok állongtak, s hideg, polgári «pompájával» reám mindig úgy hatott, mintha meghalt volna benne valaki. Az
Öt szoba sorakozott itt, lóugrásban, három utcai és két udvari. A gyermekszoba kivételével mindje nagyméretű volt, levegős. Ezekben a századvégi polgári lakásokban különösképpen azok a jómódú családok sem ügyeltek nagyon a gyermekszoba minőségére és elhelyezésére, akik majomszeretettel ajnározták különben a gyermeket s neveltetésre, öltözékre soha nem sajnálták a pénzt. A «hygiéniáról» megoszlottak akkortájt a vélemények. A «bacillus-elmélet» sok háziasszonyt megtébolyított abban az időben, ismertem öreg néniket, akiken kitört a tisztaság rögeszméje, naphosszat poroltak, kesztyűben jártak fel és alá lakásukban, s tollseprűvel vadásztak a «bacillusokra». A polgári háziasszony természetesen minden becsvágyával azon volt, hogy porszemecskét se lehessen felfedezni a polituros bútorokon, a látogató komaaszonyok kávézás közben valóságos mustrát tartottak a barátnő lakásában, s jaj volt a szerencsétlennek, kinek lakásában a hanyag szobaleány elfelejtette aznap a portörlő ronggyal végigsimítani a zongorát. Anyám, a két cseléd s a «kisasszony» naphosszat takarítottak. Reggel kitakarított a cseléd, munkáját felülvizsgálta a «kisasszony», s később megjelent anyám, mint valami tábornok a szemlén, s kegyetlen vizsgát tartott, ujjait végighuzta a bútorok rejtettebb hasadékaiban, s fél-délelőtt kajtatott a porszemek után. Jelszó volt, hogy a pormentesség a «modern hygiénia» első feltétele. De a gyerekszobák legtöbb lakásban siralmasan festettek, eldugott, kamraszerű helyiségeket szántak csak e célra; s a zongora háta ragyogott ugyan, de a fürdőszobával legtöbb helyt kiméletesen bántak s csak keveset használták. Nálunk még használták a fürdőszobát, mert sok volt a gyermek, s különben is rendkivüli és egyáltalán nem korszerű elveket vallottak szüleim a testi tisztaságról. A pesztonka télen-nyáron, minden reggel és este befűtött a fürdőszoba rozzant vaskályhájába, s a kisasszony lefürdette a gyermekeket; de az általános felfogás azt tanította, hogy «a sok fürdés ártalmas», mert a gyermekek elpuhulnak. Legtöbb helyen lomtárnak használták a fürdőszobát, ahová bejártak ugyan mosakodni a családtagok, de üggyel-bajjal mozoghattak csak a homályos helyiségben felhalmozott bőröndök, a «kismosás» után száradni aggatott ruhadarabok, a cipő- és ruhatisztítószerek között. Sok ismerősünknél a fürdőkádban porosodtak a málhák, s a kádat talán csak év végén, szilveszterkor adták át egy napra eredeti rendeltetésének. A századvégi polgárság általában csak akkor fürdött, ha beteg volt, vagy ha nősült. De a fürdőszobát azért megkövetelték a lakástól; csak nem nagyon használták. Nálunk is tele volt mindenféle kacattal a homályos fürdő-kamra, anyám kétségbeesett erőlködéssel iparkodott rendet tartani a törülközők, fürdőköpenyek között, mindenkinek megvolt a maga «külön fogasa», mint egy színházi ruhatárban, úgy lógtak itt törülközők; reggeli köntösök, lipityankák, senki nem tudta soha, mi az övé, hol a helye, mikor kerül sor reá? A fürdőszoba örökös káosz volt, sértődések és izgalmak melegágya.
A «spájzban» például már sokkal ünnepélyesebb rend uralkodott, mint a gyermekek szobájában, vagy a fürdőszobában. Tágas, száraz, világos helyiségben gyüjtötték össze, meglehetős fölöslegesen, az élelmiszereknek óriási készleteit, mintha ostromlott várat szereltek volna fel liszttel és zsírral, vagy falusi kúria éléskamráját, ahol napi járóföldre nincs a közelben mészáros, vagy fűszerüzlet. Egyáltalán, mindenből «készletek» dagadtak odahaza: anyám szekrényeiben, az almáriomok fiókjaiban végszámra sorakoztak a meg nem varrott vásznak, kötött áruk, gombolyag pamutok, de «készletet» vásároltunk minden másból, a cipőzsinórból és törlőrongyokból is. Különös gyüjtési mánia volt ez, mely időnként megejtette anyánkat, aki oly diadalmasan tért haza bevásárló körútjáról, mintha a sivatagban élnénk valahol, s átvonuló karavántól vásárolt volna ritka és becses használati cikkeket. A lisztet zsákszámra vásároltuk, a zsírt egész hordóval, sajtból malomkeréknyit szereztünk be, s dekával nem mértek odahaza semmit. Mind e nagy készletek birtokában inkább mértékletesen éltünk, mint pazarlóan. Már három gyerek sivalkodott a házban, két cseléd pusztította a kenyeret, s a szakácsné hét személyre főzött minden délben, mikor anyám mindössze száz korona «kosztpénzt» kapott egy hónapra, s abból talán meg is takarított néha valamit... Napjában kétszer ettünk húst, apám nem tűrte el az ebédről eltett, «felmelegített» maradékok házi rendszerét. Bőséges, zsíros, magyar konyhát vitt anyám, s hét ember tápláléka kifutotta a száz koronából. Valamilyen kánaáni bőség és olcsóság áradt el akkor a magyar világ felett; nem az a kényszerű, koldus-olcsóság, mint a háború után, mikor a pénzhiány szabta meg az árakat s a nyomorúság kínálta vetélkedő kótyavetyéléssel termékeit és portékáját; a béke olcsóságában mindenki megtalálta a maga számítását. Uras, zsíros, anyagias élet volt ez. Már a reggeli úgy festett, mint valami családi ünnepség, névnap, vagy lakodalom. Apám frissen beretválva, enyhe kölnivízi és brillantin-szagot árasztva érkezett a fürdőszobából a körülményesen megterített reggeliző asztalhoz, dohányszínű házikabátjában helyet foglalt az asztalfőn, kinyújtotta kezét a helyi ujság után - a klerikális ujságot járattuk persze, melyet a püspök pénzén szerkesztettek s a püspöki nyomdában nyomtattak, a
Nem kellett reggeli után messzire mennie; kezdetben csak a szomszéd szobába, később, mikor az iroda megnőtt, kivettek az udvari folyosó végiben három szobát, s ott rendezték be a nagyméretű irodát. A megmaradt öt szobában most már szélesebben telepesedett el a család; apám külön «férfiszobát» rendezett be, vagy «dohányzót», a szalon s az ebédlő között, ide állították be a könyvszekrényeket s egyáltalán sok új bútort rendeltek. Különös bútorok érkeztek a helybeli bútorgyárból, egészen «modern» bútorok, melyeknek csodájára jártak ismerőseink. A «szalon»-t, a lakás legfölöslegesebb szobáját, évszámra nem használták, mert a nyugati, a «szalon»-értelemben vett társaséletet akkoriban nem ismerte a vidéki polgárság, a látogatók a fehér asztal körül gyűltek össze, s ott «tisliztek» vacsora után, néha hajnalig is. Mégis, a «szalon»-t nagy gonddal rendezték be. Mahagonifából készült garnitúra állott itt, gyöngyház berakásokkal, óriási tükör nagy, feketelakkos asztal, ezüst névjegytartóval, színültig tetézve előkelő ismerősök és alkalmi látogatók teljes címet és rangot hirdető névjegyeivel, albummal, óriási tengeri kagylókkal, egy üvegdobozban anyám esküvőjén viselt mirtuszkoszorújával. Egy állványon bronz-hableány kelt ki a hamutartó-hullámból és fáklyát tartott kezében, ki tudja, mi célból?... Akadt itt még életnagyságú, bronzba öntött daklikutya-szobor is, a család egyik eldöglött kedvencének hű másolata, s még több «tárgy» ezüstből, márványból és bronzból, s megvésett kődarab az elpusztult Messinából. Fekete, metszett-üvegablakos szekrényben sorakoztak anyám könyvei, az a néhány, amit leánykorában gyüjtött, vagy apámtól kapott később ajándékba. A sok bronz és mahagoni persze ragyogott a portörléstől; mentől ritkábban használták ezt a teljesen fölösleges szobát, annál gondosabban tisztogatták. A szalon bútorai egyébként még anyai nagyapám bútorgyárában készültek, s ezért, kegyeletből, nem váltunk meg tőlük, mikor átrendeztük a lakást. A századvégi ízlés remekei voltak e bútorok, mahagoni és gyöngyház szellemes keverékei, karosszékek, dór és ioni oszlopok ornamentikájával megfogalmazott széklábak, s általában minden bútordarab gondosan iparkodott leplezni rendeltetését, a szék látnivalóan nem arra a célra szolgált, hogy ráüljenek, hanem éppen csak, hogy legyen. Ez volt a szalon, s meg kell vallanom, ez a mi szalonunk ízléses tartózkodásban, tompított «stílusában» még istenes volt a többi polgári szalonhoz képest, amilyeneket gyermekkoromban a szomszédok és ismerősök lakásaiban láttam. Ezek a századvégi «modern» bútorok, melyeknek rajzát és mintáját nagyapám műhelyében, mint a többi magyar műhelyben, bécsi minták után másolták minden esztendőben, két nemzedék ízlését mérgezték meg. A