Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám · / · MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI

MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI
(Második közlemény)
6.

«Üzem» kettő dolgozott a házban: nappal az emeleten nyírta az ügyfeleket a bank, éjjel a földszinten kaszírnővel, malacbandával fosztogatta a könnyelmű nyárspolgárokat egy kávéháznak keresztelt lebuj. A polgári ház mindkét üzemet természetesnek találta és eltűrte. Lakói, ez erkölcsi kérdésekben oly finnyás ítéletű családok, egyáltalán nem találták különösnek, hogy éjjel, mikor az erény horkol, a ház egyik földszinti helyiségében kánkánt táncolnak. A «kávéház» oly keveset törődött a kávézó és ujságot olvasó nappali vendégekkel, hogy napközben ki sem nyitott. Alkonyattal húzták csak fel redőnyeit, néhány bádogasztal állott a falak mellett, s a «büffé»-ben festetthajú s a kor ízlésének megfelelő, dús idomú hölgyek készítették a knikebájnt és a csáját. (A pezsgő hallatlan fényűzésnek számított, duhaj katonatisztek is ritkán vetemedtek csak ilyen pazarlásra - a «duhaj katonatiszt» fogalma máskülönben is meglehetősen ismeretlen volt a mi városunkban, mert a huszárezred ötven kilométerrel arrébb, a szomszédos városkában állomásozott, s a tüzér- és bakatisztek, akiket hozzánk telepítettek, beérték szerényebb, alkalmi ricsajokkal, knikebájnnal és kocsisborral.) Ezt az éjjeli lebujt jórészt kupecek, vásárosok, földbirtokosok, s a környékről egy-egy görbe éjszakára berándult zsidó árendások látogatták. «Úriember» csak nagyon borosan mert ide beállítani, ilyenkor lehúzták a műintézet vasredőnyeit, s olyan házi mulatságot csaptak, mely felköltötte az alvókat is; de csodálatosképen tűrték ezt a rendzavarást, s a «kávéház» sokáig, éveken át működhetett a földszinti helyiségben. A rendőrség akkor még igazán kedélyes intézmény volt, s nem sokat avatkozott a polgárok dolgába; e negyvenezer lelket számláló városban például mindössze tizenöt rendőr ügyelt a polgári élet békéjére, tizenöt öreg, kövér Mihaszna András, kiket gyermekkoromban személy szerint ismertem és nevükön szólítottam; a rendőrségi fogda egy olaszos vonalú, árkádos bejáratú, rozoga régi házban talált otthont, de jórészt üres volt, csak a megrögzött alkoholisták aludták itt ki mámorukat, kiket egy koporsószerű, zöld viaszkosvászonnal borított tolókocsiban szedtek össze reggel felé az utcasarkon a rendőrök. A prostituciónak egyik finomabb és nyilván költségesebb válfaja volt az, amit a házunkbeli «kávéházban» éjszakáról éjszakára kimértek; megesett késelés is, egy éjjel női sikongásra ébredt fel a ház, gyerekek, felnőttek éjszakai kacabajkában kitódultak a folyosóra, s az udvaron Dókus úr, a házmester seprővel ütlegelt egy csizmás, macskabajszos, s főként vérszomjas kupecet, aki tíz körömmel kapaszkodott egy szalmasárgahajú kávéházi alkalmazott-nő kényelmesen megmarkolható, lágy testrészeibe. Ez a kisérteties jelenet, az éles és hideg hajnali világításban, úgy hatott reám, mint valami valószínűtlen, színpadi élmény. De a lebuj, úgy látszik; borsos bért fizetett a banknak, mert még az ilyen közbotránkozást okozó, szemérmetlen csendháborítást is eltűrték. A lebuj tulajdonosának, egy ravasz, vállalkozó-szellemű cigányprímásnak, sokkal később mondtak csak fel, s akkor sem «erkölcsi okokból», hanem mert a banknak szüksége volt a helyiségre: a nappali üzem olyan szépen virult, hogy az éjjeti üzem jövedelmét már nélkülözni lehetett.

A mindennapos, higiénikus szükségletek céljaira két nyilvános ház is akadt a városban: egy olcsóbb és közönségesebb, a Bástya-utcában, s egy másik, finomabb, a «tiszti», földszintes ház a Fegyverház-utcában, ahová a magasabbrangú hivatalnokok és a katonatisztek jártak. Az utcai szerelemnek e két zárt intézete között, végig az alacsony házakkal beépített Virág-utcán, tucatjával működtek még magánvállalkozások, a szerelemnek afféle mozgó árusai. Kedélyes, nyájas földalatti szerelmi világ volt ez. A nőtlen aranyifjúság, s persze nem ritkán a nős férfiak is, a katonatisztek, s néha nagy titokban, a helybeli rendház fiatalabb szerzetes tanár-növendékei is eljártak e házakba, melyek csaknem változatlanul maradtak meg a középkorból, s bevakolt ablakaikkal, örökké csukott kapuikkal, zöld és barna olajfestékkel csillogó-símára mázolt homlokzatukkal az idegennek is elárulták rendeltetésüket. Ezekbe a házakba «kávéház után» jártak a városbeli urak, a «szalon»-ban kedélyes terefere folyt éjféltájt, a lányokat gyakran váltogatták a tulajdonosok. Egyszer jártam csak szülővárosomban az egyik ilyen házban, igaz, nagyon fiatalon, tizenhárom esztendős koromban; később restelltem felkeresni odahaza e helyeket, de ez az első és egyetlen látogatás kegyetlenül emlékemben maradt. Az egyik házbeli fiú vitt el, egy illatszerész vad, nyugtalan vérű kamasz-fia, fényes nappal állítottunk be a Bástya-utcai «olcsó» házba, fogvacogva, verőfényes és csöndes nyári délután. A kapu nyílására jelzőharang csendült meg a folyosón, a bejárattól balra egy függönyökkel és terézia-korabeli bútorokkal zsúfolt szobában, üvegablakos ajtó mögött tolószékben ült egy főkötős öregasszony, ahogy Piroska és a farkas meséjében a nagymamának öltözött farkast ábrázolták a mesekönyvek, okuláréján át kíváncsian szemlélt minket és vigyorgott. Az udvarra siettünk, mert az illatszerész fia ismerte már itt a járást, az udvar egyik oldalát magas kőfal kerítette az utca felől, s a földszinten és az emeleten hosszú sor barnára mázolt ajtó nyílott a szobákba, mint egy fegyházban, vagy kórházban. A «lányokat» nem láttuk sehol. Vágottszárnyú, szelidített bagoly sétált az udvaron. Később kinyílt az egyik emeleti ajtó s nőalak jelent meg a folyosón, bádogkancsóból vizet öntött le az udvarra, aztán visszament szobájába és ügyet sem vetett reánk. Mozdulatlanul lapultunk a falhoz, nagyszájú barátom is elfogódottan tekintgetett körül, igazán olyan csend volt itt az udvaron, mint egy fogházban.

Kis idő mulva felnyílt az egyik földszinti szoba ajtaja, s egy nő, aki a függönnyel beakasztott ablak mögül régebben szemlélhetett már minket, mosolyogva hívott, lépjünk be a szobába. Barátom ment előre, s én ájulásszerű állapotban, verejtékes testtel, csaknem önkívületben követtem. A nő tótos magyarsággal beszélt, de máskülönben nem emlékszem reá, nem tudom, fiatal volt-e, szőke vagy fekete, kövér vagy sovány? Foltos heverő állott a szobában, vetett ágy, melyből imént kelhetett fel a nő, mert a dunyhák még kuszán, meleg testi gőzben dagadtak, bádog-mosdó dülöngött a fal mellett, melyről mállott a vakolat és rajzszöggel megerősített nyomtatott egészségügyi tanácsadót fedeztem fel a mosdó felett; ezt figyelmesen el is olvastam, inkább kínomban és zavaromban, mint érdeklődésből. «Könnyen elkerülheti a fertőzést» - így kezdte a Hatóság egészségügyi tanácsait. Egy pár vastag férfibakancs hevert az ágy előtt. Egyideig ültünk itt, az ágy szélén, barátom iparkodott otthonosan és fölényesen viselkedni, de nagyon félt ő is; a nő cigarettát kért; leült közénk az ágy szélére, mosolyogva bámult reánk és hallgatott. Nem történt semmi. Barátom később három hatost adott a nőnek, s kiosontunk a házból, nem vette észre senki menekülésünket, már alkonyodott. Ez a kaland, mely felért egy May Károly regény exotikus idegborzongásával, hosszú időre elvette kedvemet hasonló vállalkozásoktól, annál is inkább, mert mélységesen csalódtam egykorú, «duhaj» barátomban, aki regényes hazugságokkal csapott be azelőtt, s mint észrevettem, «odabenn» éppen olyan fogvacogva viselkedett, éppen úgy félt s ép oly kevés fogalma volt a valóságról, mint nekem. Például azt mesélte, hogy a férfiak és a nők nemi érintkezése egészen más, mint mi hisszük - (én akkoriban még nem hittem semmit, minden köd volt fejemben és össze nem illő fogalmak zavaros képződménye) - s ami lényeges benne, hogy a férfi erősen megfogja a nőt, leszorítja karjait s aztán megharapja a nő orrát. A jóég tudja, hol hallotta ezt? Később gyanítottam hazugságait, megvetettem és elkerültem.

Élt két «kokott» is a városban, két idősebb, nem nagyon csinos nő, akik lakást béreltek az egyik mellékutcában, mindig párosan jártak, kendőzték arcukat, óriási, malomkerékszerű kalapokat viseltek, s meglehetős respektusnak örvendettek a benfentesek körében, a város kicsapongó férfiközönségénél. Az egyik gúnyneve «Citrom» volt, a másikat így csúfolták a diákok: «Narancs». A férfiaktól, kiket kegyeikkel kitüntettek, valószínűleg nagyobb összeget kértek, mint a Virág-utca mozgó szerelmi árusnői, a cigányleányok és facér cselédek, talán ezért tüntették ki híveik a «kokott» címmel. Mindenesetre hozzátartoztak a város társadalmi életéhez Citrom és Narancs. S élt a Virág-utcában egy háziasan berendezett, időtlen korú, testes utcai nő, akitől nemzedékek tanulták a szerelem titkait, Lenke nevű öreg leány, aki minden kabátos embert ismert a városban, szigorú volt és keményszavú, a rendőrök is féltek tőle. Ez az öreg prostituált bizonyos családias elismerésben részesült idővel. Az élet egyik szerves alkatrésze volt, elébb-utóbb mindenki reáfanyalodott.

De a «Vörös Rák» legendáját én is csak hallomásból ismerem, nem jártam ott soha. A mult század végén, a nyolcvanas években a «Vörös Rák»-vendéglő volt az igazi tivornyahely, a titkos, az előkelő, ahová a város legfinomabb urai jártak, és elég furcsa dolgokat míveltek ott, mint egyik életvidám nagybátyámtól hallottam. Ez a titokzatos «Vörös Rák» - sokkal titokzatosabb, mint a Bástya-utcai ház, vagy a lebuj a mi lakóházunk földszintjén - afféle országútmenti vendégfogadónak épült, néhány kilométerre a várostól, s a «jó társaság» férfitagjai, kitünő családapák, így nagybátyám is, ide rándultak ki, ha egészen fesztelenül akarták érezni magukat. Nyílt titok volt, hogy a «Vörös Rák» az urak orgia-tanyája; de soha nem tudtam meg közelebbit ez «orgiák» természetéről. Olyan egészen ártatlan mulatságok mégsem lehettek, mert beszédes nagybátyám, aki a «Vörös Rák» titkát egyszer fölfedte előttem, annyit mégis elárult, hogy néha «ősember-estéket» rendeztek a városi urak odakünn, anyaszültre vetkőztetett parasztlányokkal a fára másztak és máskülönben is «orangutánosdit» játszottak. Különösen festhettek ezek az előkelő városi urak, mind példás életű családapák különben, meztelenül a faágak között, a «Vörös Rák» kertjében; sajnos, mikor én hasonló mulatságok után kezdtem járni, a városvégi mulató már düledező tanyai kocsma volt csak.

A házasságon-kívüli nemi élet ilyen szerény keretek között zajlott, s aki szomjas volt, efféle híg pocsolyákból oltotta szomját. A «viszony», a férjes nő «bukása» a regények birodalmába tartozott. Egyetlenegyszer sem hallottam gyermekkoromban a felnőtteket «esett asszonyról» pletykálni, akinek «viszonya» van; még a helybeli szintársulat primadonnáit is szigorúan szemmel tartották, s «bojkottálták», akiről kitudódott, hogy félrelépett.