Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám
A «Nyugat»-nak a magyarság pusztulásáról közölt ankétjához én is azon a címen szólok, melyen Illyés Gyula. Szólnom kell, mert sürget az aggodalom, a rémület fajom pusztulása és erkölcsi züllése miatt, a segíteni vágy s az is, hogy egy más szemszögből nézzem ezt az egész végzetes veszedelmét a magyar népnek.
A cikksorozat az Ormánysággal foglalkozik, - én szomorú tapasztalataimat Délsomogyban szereztem. Második évtizede, hogy ismerem, járom falvait, itt élek köztük. Emlékszem rá, mikor először kerültem közéjük - (a balatonparti Somogyot gyerekkorom óta ismerem), - mintha egy másik világba kerültem volna, de egy régi meséből, regéből, - gyermekábránddal színesített történelmi képekből ismerős világba. Virágos-fatornácos magyar házaikat, színes népviseletüket, eredeti, vidáman ható nyelvjárásukat, furcsa, vontatott éneklésüket, különös népszokásaikat hogy megszerettem! És milyen szép magyarfajta volt ez! Szép szálas öreg embereket lehetett látni, akik még hosszú hajat viseltek; önkéntelen arra gondolt az ember: ilyenek lehettek az ős magyarok. A fiatalság, különösen a lányok között feltűnő szépek akadtak. A háború alatt és után persze megváltozott a falu képe - elhagyták a népviseletet, sőt szégyenlik már és nevetnek öreg apáik régi ruháin. A házakat is újra építették. Alig maradt meg egy-kettő hírmondónak. Divatos, tükörablakos, redőnyös házak sorakoznak, cifra ezüstre festett vasrácskerítés előttük. Higiénikusabbak, de csúfak. Ha aztán az ember jobban megismeri a falut és a népet s jobban érdeklődik - hát bizony kiábrándul, mint minden városi ember. Bizony igaza van Illyés Gyulának, nemcsak Budapest, de a vidéki város sem ismeri a falut. Minden városi ember, aki falura kerül, egy idő mulva mondogatja: «ez egy egészen más világ. Ezt nem gondoltam volna». Még azok a néprajongók, folkloristák, múzeum-gyüjtők sem. Köztük kell lakni.
Feltűnik ezekben a falvakban is, mint Ormányságban - a nagy csend. A nagy udvarok, belsőségek csendjét nem veri fel gyermeklárma, játék, kacaj. Az ezüstös vasrács kerítés úgy hat, mint a temetőkben a sírok kerítése. Az iskolákban lézeng a gyerek, azok is feltűnően kicsinyek, sápadtak, csenevészek. Hát persze: itt is, - ott is egyke. - Nagyon fiatalon házasodnak - a leány 15-16, - a fiú 19-20 éves. Az első 5-6 évben nem születik gyerek. Minek? S évek multán az agyongyötört szervezet - egeret szül. Az elv, amit az öregek hangoztatnak s fejükbe vernek: hadd élvezzenek, míg fiatalok. «Minek a nyűg, a gyerek.» Különösen a sok veszedelmes vén asszony - a boszorkány. Ezek a kerítők, - a megétetők, a kiöntők, a megrontók, - és a családi zsarnokok. Teljhatalmúak. Ki nem engedik kezeikből a háztartást. Már a lányának unokája van, de ő főz és parancsol. Persze ennek nem kell gyerek. Mindenki kint dolgozik a földeken, neki elég otthon a dolog, még a gyerekekre is vigyázni, - egy is sok. Elképzelhető, mit kell egy ilyen házban a menynek szenvedni. Ha teherbe esik, - pláne, ha többször, akkor malacos göbe; házi nyúl a neve, s addig gyötrik, míg beleegyezik, hogy eltüntetik a magzatot, - vagy elverik a háztól. Pedig mennyi beteg van: alig van fiatal asszony, aki kórházak lakója ne lett volna és milyen sokan mentek, különösen régebben a föld alá. Utálatos a vő-rendszer is. Sok családban, ahol nincs fiú, hanem magányos lány, - vidékről vesznek szolgalegényt. Az anya még 30-35 éves, - kipróbálja s aztán hozzáadja a lányát. S a viszony tovább is tart. Sok emiatt a veszekedés. Ép így a menyet akarja az ipa. Ha nem egyezik bele, elverik a háztól. Rengeteg az elválás. Alig van pár, aki az első házastársával élne. Ezek a falvak mind vegyes vallásúak, túlnyomórészt reformátusok. A katolikusok nem voltak egykések. A világháború után a katolikusok is egykések. Még a német falvak is. (Az említett német falu lakossága 10 év alatt 200-zal csökkent.) A létszám bevándorlás által emelkedik. Városokról nyugdíjas csendőrök, rendőrök, vasutasok, - földhöz jutott cselédek.
Mi lehet hát az egykének és ennek a nagy erkölcsi züllésnek oka, mely a falvakat megmételyezte? Mert az egyke és az erkölcstelenség összefüggnek. Circulus vitiosus. Az erkölcstelenség következménye az egyke, viszont az egykerendszer következtében még nagyobb az erkölcsi züllés.
A főoknak Illyés Gyula a gazdaságit jelöli meg, az egyházi és világi nagybirtokot, mint a terjeszkedés akadályát s orvosságnak egyet jelöl meg - földosztást, más gazdasági politikát. Minden esetre sok igazság van ebben is. Kell is más birtokpolitika. Gazdasági okai is vannak, főkép az utóbbi évek szörnyü lerongyolódása. De a fő ok nem ez, hanem erkölcsi. Ezt bizonyítja úgy a Nagy-, mint a Csonkamagyarország statisztikája, mely szerint az őstermelő lakosság a legszaporább, - csak vidékek vannak megfertőzve éspedig éppen a jómódú falvak s ott is a nagy gazdacsaládok, melyek akár 6 gyereket is eltarthatnának. Hogy a nagybirtokok nem gátjai a népszaporulatnak, - azt a cselédség szaporasága bizonyítja. Hiszen aránylag a gazdasági cselédnek jobb anyagi helyzete van, mint a kisgazdának. A konvenciója bőven elég kenyérre, kap földet is, melyet a gazda munkáltat; megvan a fája, sója, állattartása; higiénikusabb lakása; orvosi gyógykezelése és balesetbiztosítása. Mindezeket a természeti csapás se veheti el. Adót sem fizet. Mindenesetre a mai gazdasági viszonyok mostohaságát mutatja az, hogy a cselédeknél is kezdődik az egyke, de ennek sem egészen a gazdasági viszonyok az okai. - Viszont hallottam egy bérlőről, akinek nagy terhet jelent az uradalmi iskola fönntartása s azt meg akarja szüntetni, - nem kell tehát gyerek - s gyermektelen családok előnyben a fogadásnál. - Ezen a vidéken, melyről szólok, nincsen földhiány. A veszprémi püspökség egyik 1000 holdas birtokát parcellázták az 1900-as években - majdnem az egészet református kisgazdák vették meg, - azóta még jobban dúl az egyke. Földigénylők nem voltak kisgazdák a mult évek földreformja alkalmával, hanem beköltözött zsellérek, cselédek. Kaptak is az egyik grófi birtokból. A plebánia 14 holdat adott át házhelyeknek. Minden faluban, városban, új utcák, városrészek keletkeztek csinos kis házakkal, kertekkel. S az a csodálatos, hogy a proletárnak van sok gyermeke, - amint földhöz, házhoz jut, - nem lesz több: egy vagy kettő.
Régebben azt hajtogatták a parasztok, hogy megoszlik a birtok - azért nem kell több gyerek s hogy nem tudja a föld eltartani a szaporulatot, de ma már belátják, hogy nem igaz és nem is hangoztatják. Beismerik, hogy anyagi, testi-lelki kár származik belőle. Hiszen maguk a cikkírók mind
De hát ez így van, nincs munkaerő, nincs dolgos kéz. Azért vannak szántatlan holdak, elhanyagolt legelők, kiirtott erdők helyében futóhomok; s a májusi tavaszban - őszi kukoricaszár zörög, mint csontvázak.
Egy másik ok, a nagyigényűség, a hencegés, parádézás, urhatnámság. Bemegyek az egyik parasztházba - ott látok egy agyonhízlalt kis szőke lányt, - nyáron cipőben, hétköznap - nyakig zárt ünneplőben. «No kis lány, - mondom - ugy-e unatkozol így egyedül. Milyen jó volna egy kis testvérke játszópajtásnak!» - «Kell a fenének!» - pattan föl a kis 6 éves. - «Akkor nem kerülne szép ruha meg sárga cipő. A ház se lenne az enyém, meg a földeket is meg kellene osztani». Elámulok. Miket mond ez a csöppség! Elvörösödik az öreganyja - és zavartan nevet. Szemrehányásaimra csak vállat von.
Hogy megmérgezték ennek a gyereknek a lelkét. Imádkozni nem tud, - de erre megtanították. Beleoltották az önzést, keményszívűséget, kapzsiságot, irigységet, - embergyűlöletet. Milyen asszony lesz ebből, lesz ebből feleség és anya? Hol van itt még csak árnyéka is a szeretetnek, lemondásnak? Hol van a legcsekélyebb szociális érzék? Enni-inni - szép ruhába járni, élvezni, akinek nincs, azt lenézni. Ahol több a gyermek - ott egy kis társadalomban élnek; egyiknek a másik kedvéért le kell mondani, megosztani mindent, egymásra vigyázni, veszekedés után kibékülni stb. Demoralizálja az egyke a szülőket is. Megúnják és megutálják egymást. Megvetik, sokszor gyűlölik is: hogy is tudnák becsülni, mikor gonosztetteket, talán gyermekgyilkosságokat tudnak egymásról. Az asszony sokszor lesz beteg egész életére; vagy a fölizgatott, ki nem elégített idegekkel házasságtörő vagy még rosszabb lesz. Mondják, a városokhoz közellevő falvakból hetipiacokon parasztmenyecskék sörözni járnak rosszhírű vendéglőkbe s ott találkoznak városi «gavallérokkal». Terjednek a faluban is a venerikus betegségek!
Annyira megy ez a züllés, hogy már kigúnyolják, megvetik az anyaságot. Egyik faluban leköpködtek az utcán egy anyát, akinek három gyereke volt, s a negyediket szíve alatt hordta. Még a pogány is mély tisztelettel viseltetett az ilyen asszony iránt, a lictorok tisztelegtek a fascesekkel Róma utcáin előttük, a közhivatalnokok kitértek útjukból s ha halálraítélttel találkoztak - kérésükre kegyelmet kaptak. Micsoda elvetemültsége ez az emberi léleknek! Milyen messze esett ez a keresztény felfogástól, mely «áldott»-nak mondta a terhes asszonyt, s Szt. Pál azt ígérte, hogy az asszony üdvözül fiak szülése és nevelése által. Milyen idegenül hangzik ezek fülébe Jézus szava: «Aki egy kisdedet fogad be - engem fogad be».
Minden egykés falu vallástalan is. Teljesen hitetlenek. Még szembetűnőbb ez most, mikor az egész világon egy spiritualista irányzat lesz úrrá s a város s az intelligencia új utakra tér s áhitozik az emberi lélek örök szomjúságával a tisztább s magasabb eszmék után. Nincs szörnyűbb a vallástalan parasztnál. Még a félműveltnél is rosszabb. És lehet csodálni, hogy idáig jutott? Mit hallott - mit látott egy század óta? Gúnyolni, csúffá tenni mindent, amit ő szentnek tartott, amiben hitt. A mult század mindent megtett, hogy gyöngítse a vallás befolyását, hogy megtörje erejét, hogy kivegye kezéből a népek vezetését és nevelését. Tisztelet a kivételnek - az a paraszt nem sok jót látott a mult intelligenciájától falun sem, - és az a falusi intelligencia, - még azok sem, akiknek hivatása, kötelessége lett volna, sem törődött a néppel. Butaságban, sötét babonaságban engedte élni (soha-soha nem hittem volna, hogy a XX. században olyan babonák uralkodjanak a nép között, melyekről azt gondoltam, csak a messze kelet sámánjai űzik) s bűnökben (tömegmérgezések, lopások, magzatelhajtások, vérfertőzések stb.).
Most már nem lehet a népet úgy s olyan könnyen vezetni, mint ezelőtt 50-60 éve: a közlekedés közel hozta a falut a városhoz s eltanulja - nem a jót, csak a rosszat. Ma a népet valami lázas vágyódás gyötri az álkultúra iránt. Ami külsőséget összeszedeget a városban, - amit kiáraszt hozzá a város, azt mohón szívja be; azt hiszi, a divatos rongy, egy-pár sláger darab, amit a gramofónból tanult, műveltté teszi. Mint egykor a barbárokat vonzották Bizanc aranykupolái, Itália s a Nyugat tornyos városai, melyben kimondhatatlan gazdagságot és gyönyöröket sejtett, - úgy vonzza-kápráztatja s ezer ígérettel kecsegteti a nagy városok forgataga, palotái, villanyfénye, ragyogó kávéházai, transparens reklámjai, színházai, mozgói a falu népét. Csak el a faluból - a városokba. Hány fiatal legény jön kérni, legyek segítségére, hadd kerüljön városba: soffőrnek, rendőrnek, postásnak, portásnak, inasnak, akárminek, csak el faluról. Értsük meg, - nem a megélhetés hiánya! «De jobb gólt rugni, mint kapálni». A falusi ifjú félcipőben, lengyel nadrágban, selyem puplin-ingben jár, - sárgacipőben szánt únott pofával s fehér gamasnis lábát fintorgatva kapkodja a sárban, mikor a trágyás szekér mellett jár. A menyecske s leány érdeklődik, hogy mi a divat, rövidre vágatja a haját, hiányzik neki a fodrász, ahol ondoláltatni lehetne, egyik-másika be nem kötné a fejét kendővel, hanem micisapkát visel, külvárosi eleganciával, - Gréta-Garbót utánozza s úgy nyúl a dolog után, mint egy méltatlankodó hercegnő. Utálja a munkát, a gondot - s nem akar vállalni terhet, könnyen és jól akar élni, - igényei vannak. Ma a cselédgyerek úgy jár, mint az uraságé. A falusi kis intelligens család egy gyereke bársony ruhában jár és annyi ajándékot visz neki a Jézuska, hogy csömört kap tőle. Óriási igénye van mindenkinek s mivel ezt nem akarja csökkenteni - azért nem kell a gyerek, akivel meg kellene osztani. Az ilyen cifrálkodó, élvhajhászó nő előtt persze gyűlöletes a terhesség, a szülés fájdalmai s a gyermek felnevelésével járó gond és lemondás.
Nagyon befolyásolja - gátlólag - a gyermekek születését a könnyű válás. Valóságosan próbaházasságokat kötnek, - sokszor egymásután többször is. Van, aki nem is vénül ki ebből. Mint a városiak. De falun nem annyira könnyelműségből vagy meggondolatlanságból, mint inkább érdekből. A szerelmet alig ismerik. Persze nehéz összeszokni, sok hiba is van mindkettőben - ismeretlenek is, - de vállat vonnak, ha nem tetszik, majd otthagyom. Két hét mulva - fél év mulva, vagy egy év mulva ott is hagyják. Hát persze nagy akadály lenne a gyerek. Hová lesz - kié lesz? Kinek kellene? Ki vesz el gyerekes asszonyt újra feleségül?
Mindenesetre napjainkban nagy oka az egykének a szegénységtől való félelem. De még mélyebbre tekinthetünk. Milyen tragikus mélyre világít annak a napszámosnak a mondása: «Minek gyerek? Mire szüljünk? Nyomorúságra, örök munkára? Hogyha mi kidőlünk, legyen aki az igát tovább húzza?» Az egyszerű embernek hiába beszélik, hogy magasztos a közért, a nagy egységért, az emberiségért küzdeni-fáradni. S a jövőért. Látni akarja az eredményt. A magyar emberben, a népben meg éppen nincsen meg még a nemzet szeretete, a faji öntudat, a faji összetartás sem. Ezért sem tud tömegeket magába olvasztani. Könnyebben elveszíti ő nyelvét s nemzetiségét s beolvad a környezetbe. A délsomogyi ember elment békében erdő-irtani Szlavoniába - pár évig ott maradt családjával, a kis gyereke horvátul beszélt. Példa erre Erdély. A Szt. László Egyesület tanárjai-tanítói beszélték, hogy a régi Romániában fönntartott iskolákba nem iratták be a magyarok gyermekeiket - «minek? tanuljon oláhul és franciát».
Mind sűrűbben találkozunk a mondással, hogy túlsok az eszkimó s kevés a fóka. Társaságokban erről beszélnek - s már nem is vita tárgya. Sőt mind sűrűbben találkozunk olyanokkal, akik szinte gyűlölettel beszélnek a gyerekekről és dührohamokat kapnak, ha egykéről beszélünk, vagy olyan cikkeket olvasnak, mint «A magyarság pusztulása». Bizony jó Illyés Gyula - a visszhang nem volt valami erős - csak Müllernét akarták megmenteni az újságcikkek! - Igen, - mindgyakrabban találkozunk kultúrált emberekkel, akik ördögi örömmel hallják az ilyesféle híreket, dörzsölik kezüket s vihogják: «Úgy-úgy, - ez bizony nem vétek. Csak dögöljön ki ez az átkozott emberi fajzadék». El lehet róluk mondani:
Ki nem veszi észre a mi korunk dekadenciájának, bűneinek ijesztő hasonlóságát a császári Róma bűneivel? És ennek a népnek kénye- kedvére akarják bízni az ankét cikkírói, hogy döntsön sorsa felől? Legyen-e gyereke vagy kipusztuljon s idegen nép árassza el lakóhelyét-birtokát? Hát tényleg már ott vagyunk, hogy minden hiábavaló, csak reménytelenül legyintsünk kezünkkel? Mit is ír Illyés? «Soha nem láttam a legdurvább materializmus elvének olyan igazolását, mint ezen a dunántúli példán.
De hát mit félnek attól, ha azt mondják róluk, hogy soviniszták? Mit félnek, ha azt mondják reakciósak, - vagy
Itt más nem használ, mint visszatérni a katolikus egyház törvényeihez. Mi szüntette meg a pogányság szörnyű bűneit? Krisztus törvényei. - És mi sodorja az emberiséget válságba? Ettől való eltérés. Hiába, népeket csak szentek tudtak kormányozni, akik sírni tudtak a szenvedővel, lehajoltak, megcsókolták a bélpoklosok sebeit, - de kérlelhetetlenek voltak a törvény alkalmazásában s a megszegőt, - a lázadót négyfelé tudták hasítani. Hova jutunk akkor, ha a cikkírók nézeteit hangoztatjuk? Mi lesz a gyakorlatban?
A Harsányi Grete által felemlített fiatal pap sokat tehet a szószéken s a gyóntató székben. Hogy a gyónás mily sokat tehet, - azt a papok tudják legjobban. Persze itt is, a pasztoráció terén is keserves munkával kell őserdőt, bozótot irtani, jeget törni. De hát ez nem minden. Itt össze kell tartani, együtt munkálkodni s akik szeretik hazájukat s ezt a népet, azok segítsék egymást.
A «Nyugat» ne engedje elaludni a kérdést, tartsa felszínen: Más lapok is. Ankétezzenek. Főleg azok, akiknek tekintély, tudás, hatalom adatott. Elsősorban a kormány; a képviselők vigyék a parlament elé ezeket az égető kérdéseket. Igenis kell ide törvény. Talán örökösödési törvény is. Mindenesetre kedvezmények nyújtása (adófizetéseknél, katonaságnál stb., a többgyermekes családoknak, - nem pedig az utálatos díjazása néhány pengővel és oklevéllel a sokgyermekes anyának. Itt nem állattenyésztésről van szó !). Kell okos, életrevaló birtokpolitika (nem amilyen a közelmúltban volt); - kell telepítés. A paraszt mindjárt megrémül, ha látja, hogy beülnek a gazdavesztett birtokba. És csináljanak propagandát, divatos jelszavakat teremtsenek. Látjuk ezt Olaszországban, ahol helyes birtokpolitikával, telepítéssel és propagandával elérték, hogy visszatér a nép a falukba, ősfoglalkozáshoz - s egymillióval több gyerek született már az idén, mint tavaly.
Tessék ezt belevinni a szépirodalomba is. Írjanak irányregényeket. Lám V. Szarka Géza megírta az «Elnémult ajkakat» - megdöbbentő hatása van. [*] Ne esküdjenek a
[+]
[*]