Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 1. szám · / · FIGYELŐ
Az író érzékenysége az esztétikai és erkölcsi érzékenység különös ötvözete, amelyben mindig több az esztétikai érzékenység, mint az erkölcsi. A kettő egyensúlya ritka: ez a remekmű. Az olvasó érzékenysége is ebből az ötvözetből áll. De nála mindig több az erkölcsi érzékenység, mint az esztétikai. Azért olvasó, s nem író.
Erkölcsi érzékenységünk mércéje: a sorsunk. Ebben benne van az őseink sorsa is, mint ahogy az ő sorsukban benne voltunk már mi magunk is. A sors: ez hajlékony valami, színes és nyilt, harcra ingerlő, s minden lehetséges benne. De ha a sors gyakorta ugyanúgy ismétlődik: akkor hajlékonysága megmerevedik, szinessége elsötétül, nyiltságából zárkózottság lesz, és félelmesen és könyörtelenül előttünk áll a végzet, amellyel szemben megszűnik a harc, csak vállalhatod a maga merevségében. S csak két utad van: vagy talpon tűröd, szembenézel vele, egész a vakságig, mint Ödipusz. Vagy térden és a porban fogadod, mint Jákob, s mented, ami mezítlen alázattal, türelemmel, emberi furfanggal, hamissággal, pettyegtetett fűzfavesszőkkel menthető.
Ha a sors megmerevedik, akkor végzet lesz. De erre a merevségre való hajlam benne van minden sorsban. A nemismétlődőben is. Csak jobban derül ki, ha az egyes az egészben, az egész a sok egyesben ismétlődik, úgy amint az Jákob utódaiban van: Izráelben.
Thomas Mann ezt a végzetet egyelőre s néha alvilágnak nevezi. Máskor azonban kimondja nyiltabban is: a végzet az állatinak örök, kitörölhetetlen ismétlődése. Isteneink, szimbólumaink mélyén ott leselkednek az egymást szétmarcangoló állatok, amelyek emberek voltak, majd istenekké lettek, de végül is állatok maradtak.
Ez minden sorsban, a leghajlékonyabban is: gerinc. A legszínesebben is ott lappang mint sötétség, a legnyiltabb sorsot is feneketlenné teszi, de ugyanakkor fenyegetően le is zárja. Látjuk az atyát, aki félelmében a rettenetes állatistenek előtt feláldozza egyetlen fiát, s látjuk a fiút, aki megöli az atyját, s királyság, tudomány: minden összedől.
*
Jákob másodszülöttnek jön a világra. Nem ő az apa kedvence, az apa a vörös, szőrös, nyers Ézsaut szereti, aki a khitteusok vad lányaival barátkozik. De annál jobban szereti Jákobot az anya: a csalafinta, okos, szívós, erkölcsös anya, mert a maga lelkét ösmerte meg benne.
Igaza van Thomas Mann-nak a bibliával szemben. Az elsőszülöttséget megvenni nem lehetett. Eladni sem. De meg lehetett szerezni. Az anya szeretete révén: csalással. S Jákob megszerezte. Most már nemcsak az anya lelke: az apáé is az övé lett. Nyitva állt az út a tökéletesség felé. Mert a két áldás együtt: ezt jelentette. A tökéletességet. S itt hibázik Thomas Mann a könyvben először, a legnagyobbat és ez a hiba bosszulja meg magát végig az egész könyvön. Thomas Mann nem tudta az atyai áldásnak megadni az ő igazi, benső jelentőségét. Az áldás, ez maga a lélek volt. Az apa az áldással valósággal belélehelte a maga lelkét elsőszülött fiába, nemcsak a méltóságát, vagyonát adta át ezzel neki, de valamennyi apaős lelkét, fel egészen az Istenig. S abban a pillanatban, ahogy ezt átadta, megszűnt az ő méltósága, megszűnt az ő akarata. Most már, ha még élt is, sajátmaga előtt is halottnak számított. És itt nem számított az, hogy kinek adta az áldást, Ézsaunak-e, vagy Jákobnak, csak az az erő, az a bensőség számított, amellyel a gyermekébe úgy kell tekinteni ez után, ahogy az apa kimondta, mint valami teljesen függetlent tőle és attól is, akibe belélehelte. Független ez az áldás, ennek az áldásnak megvan a maga külön élete és az ő élete mellett el kell hogy törpüljön annak az élete, akire rálehelték.
Mióta tehát Jákob kicsalta az áldást: nem tud szabadulni tőle, foglyává, szolgájává lesz. S az áldás zsarnoka lesz Jákobnak. De ezt az áldástól való megszállottságot nem tudja Thomas Mann a maga teljességében szimbolikussá tenni. Ő egy Jákobot rajzol, aki bízik az áldásban, aki természetesnek vesz minden gyarapodást, akiben egy csöppnyi igazi megszállottság, de még csak meghasonlás sincs,
A végzetet nem lehet megcsalni. A vak atyát lehetett, az otromba, jóhiszemű Ézsaut is lehetett. De a végzet visszadobja Jákobot. Jákob nem lehet az atya, az ősök, az Isten kedvence. Mert a juhok gyarapodásával, a jó üzletekkel szemben ott áll a meghasonlás; testvérével, Ézsauval, ott a kedves Rákhel elveszítése és a legkedvesebbjének, Józsefnek eladatása. Igen, a legkedvesebb az egyiptomiak undokságát fogja szolgálni s az ő révén lesznek majd rabszolgákká Jákob utódai, s újra kezdődik a harc az áldásért: hogy áldás legyen az áldásból, s nem átok. S lassan-lassan, évszázadokon át ez a küzdelem átlényegül, befelé fordul. Megérik benne és általa az erkölcsi átalakulás szüksége, s Jákobbal, a végzetet megcsalni akaró ősatyával szemben ott állanak a végzettel szemben roppant belső erkölcsi küzdelmükkel a zsidó próféták, egészen a Názárethiig, aki ezt a küzdelmet az áldásért a test, a népiség a világ teljes átszellemüléséig folytatja.
De azóta sincs nép, amely ezt a fenséges küzdelmet követné. Jákob népe sem követte. A kicsalt áldásból nem tud igazi áldás lenni, s mint átok nyomja tovább Izráelt, hogy szimbóluma legyen az egész emberiségnek, amely hiába akarja az ésszel megszerezni Isten szeretetét.
*
Thomas Mann csak egy Jákobot rajzolt, egyet a sok közül. Jákobot, s nem az Izráelt. Thomas Mann nem tudta magát egy idegen nép lelkébe beleélni annyira, amennyire kellett volna, túlságosan megkötötték a biblia kinálkozó epikai szimbólumai s a saját kritikus, irónikus fölénye. Jákob olvasása közben gyakran járt eszemben egy vers, a
Sárközi György fordítása csiszolt, alázatosan hű munka.