Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 1. szám · / · FIGYELŐ
1808-ban német nemzet még nem létezett: csak
Ha az «európai nemzet» meg akar valósulni, ma még csak kevés emberben akar. Abban a kevésben akik ezek alól az érdekek, nosztalgiák s világnézeti megszokások alól föl tudták magukat szabadítani. Benda könyve épen arról szól: mit kell az új Európa e mestereinek hirdetni; milyen új gondolkodást kell meghonosítaniok, hogy ezek alól másokat is megszabadítsanak s így valóban megteremtsék az egységes európai nemzet lelki feltételeit?
Így e könyv bizonyos értelemben pozitív párdarabja az
*
Benda hazugnak tartja azt a közkeletű szólamot amely szerint nemzeti külömbözőségeink teljes fentartása mellett, sőt épen azokból fejlődhetik ki az új európai lélekegység. Ez egészen új értékelést jelent: a külömbségek helyett a közösségekben látni az értéket. S ez új perspektívát ad a világtörténelemnek. Az ideál újból a római világbirodalom egységideálja melyet maga Róma bűnösen és vesztére megtagadott mikor vonakodott a polgárjogot a barbároknak megadni. Benda a fichtei című könyv utolsó lapján ismét Fichtét idézi aki szerint a polgárjogot maguk a germánok utasították vissza, s «ezáltal megmentették a világot». Mily különös állítás a XX. század eseményeinek fényében!
Aki az «európai nemzet» álmát hordozza szívében, az előtt a középkori császárok akik a római birodalmat akarták visszaállítani, nem naiv álmodozók, hanem nagy úttörők. A verduni szerződés dátuma, Európa nagy modern nemzeteinek születésnapja, valóságos gyásznapja a történetnek. Az «európai nemzet» polgára nem Anglia és Franciaország meddő küzdelmeiben látja világrészünk történetének gerincét. Ami az ő szemében lényeges lesz, az inkább az a küzdelem mellyel a «görögök, szerbek, magyarok, oláhok és oroszok» védték az európai kultúrát a barbár török ellen. (Az idézet nem Bendától való; ő is csak idézi egy jegyzetben.)
A kultúrtörténet épúgy át kell hogy alakuljon számára mint a politikai. A mai kultúrtörténet az európai kultúra nagy eseményét a nemzeti irodalmak ébredésében látja. A középkori latin irodalmat hajlandó elfelejteni, vagy nem sokra tartani. Nehéz, szinte lehetetlen kívánság a mai európai írástudótól azt kívánni hogy a kultúra jövőjét valami nemzetközi, uniformizált kultúrában lássa, s szivesen áldozza föl a nemzeti fölvirágzások tarkaságát, melyeknek a modern Európa legcsodálatosabb szellemi alkotásait köszönheti.
De Benda elkerülhetetlennek tartja ezt az áldozatot. A költészet bizonnyal szegényedik vele. Az a kultúra, melyen az «európai nemzet» szelleme fölépülhet, inkább tudományos, mint művészi, inkább hideg és racionális, mint izgató és színes. A művészet az ösztöné és a szenvedélyé. A művészek született ellenségei az egységnek s az «európai nemzetnek». A költészet szétválaszt, a ráció összekapcsol. Benda szívesen kitessékelné államából a költőket, mint Platon. Nézete szerint Európának, ha egységes nemzetté akar válni, valami platoni racionálizmushoz kell visszatérnie: platoni filozófiához, sőt teológiához.
*
Ennél a pontnál tapinthatja az olvasó a könyv szívének lüktetését, az egész gondolatrendszer centrumát. Benda elsősorban metafizikus és morálista, s a követelmény melyet az új Európa hitvallóival szemben támaszt, lényegében morális követelmény. Megalkuvás nélküli hűség az örök és egyetlen igazsághoz és igazságossághoz, a kor és nemzetek külön «igazságaival» és igazságszolgáltatásaival szemben; - hűség az Ész vallásához a szenvedélyek és a nyers erő vallásával szemben; - a Gondolat legitim uralmának helyreállítása; - az antiintellektuális XIX. század destruktív munkájának visszacsinálása; - az igazi Irástudó nagy feladatának betöltése.
Benda munkájában ennek az «igazi írástudónak» szenvedélye lángol. Egészen intellektuális, egyéni és partikuláris érdekek s rokonszenvek salakjától mentes szenvedély, mely valami tökéletesen tiszta és átlátszó retorikával nyilatkozik, a megvesztegethetetlen Ész heroikus retorikájával. Egyszerű, művészi dísz nélküli, s mégis magával ragadó retorika ez, szépségét és erejét épen a gondolatok kristályos világossága teszi: igazi klasszikus francia retorika, mellyel mintegy a francia nemzet ősi szelleme áldoz a vajudó «európai nemzet» szellemének, a mult a jövőnek.
*
Talán megveszteget bennünket az a kétségtelen szeretet és ragaszkodás, amellyel nemzeti értékeinkhez tapadunk; de mi úgy érezzük, hogy Bendát viszont önkínzó szigora a vallásalapító puritánsága viszi túlzásba. A régi nagy nemzetek alakulásának analógiája ezúttal nem látszik őt igazolni. Igaz-e hogy a nagy nemzeti egységek előállása a provinciális ízek és értékek teljes föláldozását jelentette? igaz-e hogy a nagy francia vagy német kultúra semmitsem hozott magával a primitív és provinciális kultúrák kincseiből és tarkaságából? igaz-e, hogy e nagy nemzeti kultúrák színtelenebbek, kevésbbé gazdagok, szegényebb ízűek az apró, obskurus, regionális kultúráknál melyeknek örökébe léptek?
Mindehhez sok szó fér. Nem inkább úgy van-e a dolog, hogy ezek a nemzeti kultúrák magukba olvasztották a provinciális színeket és zamatokat, hogy valamennyivel fölgazdagodva mindeniknél mélyebben és színesebb fénnyel ragyogjanak? Benda talán öntudatlanul is a francia racionálizmus ösztönei és rokonszenvei szerint gondolkodik (annyira hogy az «európai nemzetet» nem is tudja másként elképzelni mint a racionális francia nyelv tökéletes vehikulumával élve). De az «európai nemzet», ha csakugyan létrejő, valószínűleg kevésbbé racionális módon és formában fog létrejönni, s biztosan gazdagon fogja magában hordozni, kincses teher és terhes kincs gyanánt, az egyes nemzetek örökségét. Legalább minden természeti példa ezt a feltevést látszik támogatni.
*
Ezért kell nekünk, magyar írástudóknak, felelni itt még Benda súlyos szemrehányására, mellyel nemzetünket illeti. «A magyarok» - mondja - «fővárosuk díszterére állították “igazságtalanul elragadott tartományaik" szobrát, holott ezeket a tartományokat olyan háborúban vesztették el, melynek kitörését teljes szívükkel üdvözölték, s melynek döntésére örömmel rábízták magukat.»
Igaz lenne ez? Az érvelés logikusnak látszik. Sőt magam is írtam valami hasonlót egy régi versemben - egy versben mely már olvasókönyvek és iskolai antológiák lapjain is szerepel. Csakhogy abban a versben hozzátettem valamit: s ezt most is hozzá kell tennem. Benda érvelése kétségtelenül minden nacionálizmus belső ellenmondásainak egyikét leplezi le. Amennyiben szavai igazak, nem a
Éppenséggel nem mindegy a magyar írástudókra nézve. A háborút nem minden magyar üdvözölte «teljes szívvel». De merem mondani: egyetlenegy valamitérő magyar írástudó sem üdvözölte rokonszenvvel a háborút; egyetlenegy jó magyar költő vagy író sem írt
Ez több mint amit tudtommal Európa akármelyik nemzete elmondhatna.
Elismerem: aki a háborús döntést jogosnak vallja, s «örömmel üdvözli», annak nincs joga e döntés eredményei miatt zúgolódni. De a magyar írástudóknak akik mindig az Eszme és Igazság jogait hangoztatták a fegyverek ellen: joguk és kötelességük kitartani az Igazság mellett most is, mikor a fegyverek az Igazság ellen döntöttek.