Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 1. szám

SZABÓ PÁL: IRGALOM

Délután kevés hó esett a sár tetejére, de estére kelvén az is elolvadt. Csak lepedőnyi foltok maradtak az utcákon, udvarokon szerteszét. A sötét sár feketévé vedlett az estével, csillagok se voltak, csupán a hófoltok világítottak, mintha szétcsurgatott kásából volna a sárra felírva december. Déli szél fújt és az agyonázott mezők szagát darabokban szórta be a faluba. Néha pillanatra megállt, csak fent nyargalt sírva, szomorún a fák között vagy még azon is túl. A faluban egymásután világosodtak meg az ablakok. A nagyutcán szekér kotyogott a csatakon, kutya vakkantott rá, ott is, idébb is, perc alatt merő ugatásba borult a falu. Mintha titkos, előre megbeszélt jelre ugrott volna minden kutya a kapunak, de egyébként is, ki tudhatja azt, hogy sötétben, decemberben, milyen rémes árnyakat látnak a kutyák az utcákon? Az ugatás félelmes vonításba fulladt, keresztül nyilalt a sikátorokon ez a vonítás. Mintha fenékkel akarna felfordulni a falu. Majd ez is elmúlt. Az egymást köszöntgető ablakok világától szinte meleg az este, csak a szél hideg, mert hóra fújt és hó alól jött.

Künt, az O. F. B. telepen minden olyan sívár, minden szomorú. Reménytelen, csüggeteg az este, a szétszórt, apró vityillók úgy kapaszkodnak meg a sárban, mintha tudnák, hogy ők a faluból kimartak, kimaradtak. Dermedten bámulnak a széllel szembe a beragadt, hályogos szemű ablakok. Csak egyetlen háznál pislákol gyenge mécsvilág. Kínlódva birkózik a rengeteg sötétséggel. Tán önmagával birkózik, tán az estével.

Rongykabátban, tarkóra vágott kopott báránybőr sapkában négy ember ül az asztal mellett. A gazda, aztán az apósa bentről, a faluból és két legközelebbi szomszédja. Kártyáznak. Csak úgy püffre. Filkót. Az ágy előtt két asszony fon kerekesrokkán. Össze-összehajolnak, beszélgetnek. Bölcső van az ágy végénél, nagyobbacska fiúgyermek fekszik a sútban. A lapokat csapkodó öklök alatt nagyokat kondul az asztal, ma este itt kártyáznak, holnap majd másik háznál, így, sorba, takarosan. A fiatalabb asszony a gazda felesége, Agárdiné, az öregebb pedig csak úgy fonni jött, meg beszélgetni.

Szilaj tempóban kergetőzik keresztül ölükben a rokkaringás. Az olajmécs lángja megbújik kötőjük fodrán, onnan lehull a földre, megfesti cipőjük orrát, mivel a talpalló minden kerékforduláson felbillenti szoknyájuk alját.

A fiúgyermek felült a sútban, aztán felállt, kijött a padkára. Ócska keszkenővel volt bekötve a szeme. Megemelte a keszkenő alját és úgy nézett rá az édesanyjára.

- Édesanyám... - mondotta riadt lélekkel, suttogva.

Az anyja felpillantott rá a szemesarkából, de aztán nagy figyelemmel űzte, kergette tovább a rokkát. Hogy örökké csak ezt hallja. A kérő, szemrehányó szólongatást. Mintha ő adhatna többet. Hiszen rápazarolta már fia beteg szemére feje alól a párnát...

- Édesanyám... édesanyám... - mondogatta tovább a fiú makacsul és ahogy beszélt, úgy rángatta egyik térdét.

- Mi a baj mán megint na? Nem szökök én el na! - lázadozott az örök kérdés ellen és kijjebb tólta a rokkát.

- Édesanyám, csak fáj...

- Mitévő legyek hát, teremtő Isten, - sóhajtott Agárdiné magának, befelé. Pillanatig az orsón babrált, tán nem is akarta, de összekulcsolódtak az ölén az ujjai. Lélek nélkül, akarat nélkül nézte az ura hajlott hátát. Az asztal túlfeléről az apja borostás arca nézett rá, addig csak, míg pillantásra nem nógatta szemét a mécs lángja. Aztán az is kártyájába merült. Minden elbújnak, elmenekülnek a bajtól. Egyedül hagyják fiával, kinek a betegség maholnap elviszi a szemét.

- Tromfot! - kiáltott nagy hangon a szomszéd, Őrpető, és az asztalra kondított. Hangosan csattant a szuttykos kártya és kint a szél megkocogtatta az ablakot.

- Édesanyám... Édesanyám... - suttogott a fiú vergődve, nyűgösen és nyögdécselve tipegett egyazon helyen.

- Hallom én, fiam, hogyne hallanám, bár ne hallanám. Minek mondod annyiszor? Pap se mondja kétszer, - beszélt az asszony, de szorosabbra kulcsolódtak ujjai. Ezt hallja már van vagy három hete minden nap, minden órán. Be sokszor belesírja az éjszakába nevét a gyermeke. Nem az apjáét. Azt sohase, csak az övét, mindig az övét. - Apja te, hallod?

- Mi a? - kérdezte Agárdi, de egész az arca elé emelte kártyáját.

- Imrének nagyon fáj a szeme.

Mintha ezer tűn ülne, úgy mozgolódott meg Agárdi a széken. Előre tud már minden sírást, minden jajongást, ami fiának és az anyjának szájából a lelkére hull. Jaj, tudja ő azt, hogy patika kék, orvosság kék. De miből? Ha pénz volna, elhallgatna ez a hosszantartó panasz. Az orvos még csak megvizsgálta volt ingyen, de nem adja ki hitelbe a receptet a patikás, mert azt mondja: hogy nem lopja ő a pizt. Hát a pizt lopni is szokták? Biztos, hogy szokták, mert másként a patikás nem mondta volna. Hát hol van a pénz, hogy menjen és lopjon ma este, azonnal, hogy meggyógyíthassa nagyfia szemét...

- Tököt bele, - bökte meg az oldalát erről Őrpető.

...Még jó, hogy kártya van. Jó, hogy tengernyi hosszú az este és idejönnek ezek az emberek... Vagy ők jönnek, vagy ő hozzájuk megy. Így, közösen néha megszépülnek a nyomorult, kirabolt esték és menet, vagy jövet zsoltárokat tereget ki az utcán elébe a szél. Oldalvást nézett és akkor látta, hogy a szomszédjától kiszorult már a zöldfilkó.

- Tizeljik kend sógor! - acsarkodott rá az apósára. Összekúszálta vérségi kapcsolatát felesége szava és a nyeréssel járó potyalehetőség láza.

- Ipad vónék én tán, ebadta! - dörmögött az öreg, de azért kihalászta kártyái közül a pirostízest. Úgy vágta le az asztalra, hogy az egész ház belekondult.

A másik két emberből kitört a nevetés. Méghogy sógornak mondja az ipát ez a Lajos. Ni csak. Jó pípa vót e mindig. Hátrahajoltak a széken és úgy kacagtak. Nevetésükre hasra feküdt a mécs lángja és mész pattant le a gerendáról. Az öreg Seres legénykedve törölte meg a bajúszát:

- Dejszen, ha nem lett vóna nálam a pirosasszony, mondhatott vóna ükelme akármit.

Agárdi kényszeredetten keverte össze a kártyát, a padkára pislogott, ahol Imre fia bokázta szűkölve, nyögve keserves dalát. Nem, ezt nem bírja tovább. Holnap bemegy mégegyszer a patikáshoz és megkéri igen szépen, hogy adja ide hitelbe azt az orvosságot, ha van benne irgalom. Csak ezek az emberek mennének haza mán. Majd elmennek tán...

- Most is csak fáj Imruskának a szeme, te Sára? - nyálazta meg kenderét az öregasszony.

- Fáj az, nénémasszony, fáj. Most osztán kolompir van rajta. Azt ajánlották. Vótam én mán véle az orvosnál is, de tudja azt nénémasszony, hogy a szegényember vízzel főz, oszt bottal ránt, nincsen nekem patikára pénzem. Hogy mindég is a szegényembert látogatja meg az Isten... - beszélt Agárdiné és tehetetlenségében vadul kergette meg a rokkát.

- Azis jó rá, a kolompir, nem mondom. Összevagdaltad?

- Össze. Úgy megaprítom, osztán rákötöm neki.

- Jól is van az akkor. De tenni kéne hozzá egy kis izét... mondjad mán na, - kereste a szót, valamit keresett, amit jólélekkel ajánlani lehet. Mert nagy dolog az, ha esetleg használni talál, hát Sára majd másnak is elmondja, hogy persze, meggyógyult az Imruska szeme, mert nénjeasszonya ezt meg ezt ajánlotta vót.

- Mit kéne hozzá tenni, nénémasszony?

- Egy kis izét, egy kis pókhálót is. Ki nem tudnám hamarosan nyögni.

- Hát azt lehet... - mondotta Agárdiné és szeme már a gerendákat nézte, hogy nem csüng-é valamelyikről vajjon? De lesz ott, a tükör hátamegett.

- Mert úgyvan az Sára lyányom, hogy hát mikor még patika se vót, hogy gyógyultak meg a betegek? Azért adta az Isten füvekbe, fákba a gyógyírt, tudja azt üszent keze, hogy mibe mi van. Az ember asztán csak bánjon vele. Ki komendálta? Mán hogy a kolompirt?

- Balogh gazdáné komendálta vót, mikor elmentem hozzá pénzt kérni kölcsön. Mert hogy ezt a kendert is neki fonom. Nem szeretek én tétlenül ülni, mert én azt tartom nénémasszony, hogy jobb hijába dógozni, mint hijába heverni. Lök érte valamit, nem mondom, de pénzt azt nem. Azt mondta, hogy nem szegény embernek való a patika. Csak uraknak. Akiknek zsákkal öntik az égbül a pízt. Ő mondta osztán, hogy meggyógyul az, csak kötözzük nyers kolompirral. A szógájának is evvel gyógyult meg a szeme. Azóta osztán kötök rá minden este. Oszt tudja az én Istenem, hogy mért nem gyógyul hát. - Keservesen nézte a fiát, aki leguggolt a padkán és térde közé lógatta bekötött szemű fejét.

- Megis gyógyul a, lyányom. Csak mondom, egy kis pókhálót tegyé közé. Annyit csak, egy csipetnyit, - mutatta összefogott ujjaival, hogy mennyit.

Az asztalon tovább kongott a kártya, nagyokat puffant az ócskafenyő. A pipafüst elborította a mestergerendát, de ott se állt meg, hanem vékony, szennyes csíkban folydogált az ajtó felé. Az ágy végénél megmozdult a bölcső, kisgyermek kapaszkodott meg a rácsban és felült. Rábámult a kártyázó férfiakra, aztán meglátta az anyját és erre menten elkezdte a sírást.

Agárdiné félretólta a rokkát, odament a bölcsőhöz és kibontotta mellét.

Imre nem láthatta az anyját, csak érezte, hogy most közel van. Feljebb emelte hát szeméről a kötést, de a füst, a mécs világa égetni kezdte az agyvelejét. Rémülten húzta hát újra vissza a keszkenőt, de a füst, a zaj, a kártyázó emberek hajladozó árnya mintha most már azon is keresztül szűrődött volna. Ez az érzése elmúlt, de aztán úgy érezte, mintha vérrel tele itatott szivacs himbálózna a szeme előtt. Táncolva távolodik, majd közelebb jön egész az orráig, hogy hátrakapta a fejét. A kemence nagyot kondul a fejebúbjától és ízzó sárgaságba cserdül mindaz, amit az előbb látott volt abban a beteg pillanatban. Most semmi se fáj. Csak kegyetlenül viszket itt a homloka és úgy érzi, hogy víz szakad le kétfelől az orra tövén. Vagy víz, vagy vér, mégis tán vér... Ijesztő lármával hallja a kártyázók ökle alatt az asztalkongást, de bent, valahol a fülén túl sikoltva száguldozik a csönd. Csillogó ezüst szekeren ül a csönd, fényes sallangokkal van felékesítve a szerszám, három ezüstló vonja a robogó szekeret pontosan úgy, ahogy az édesanyja vasárnapi réklijén vannak ékesítve a fémgombok. Piros végtelenségbe száguldoznak a csönddel a lovak és már aranyból van a lovak szügye... Mennek begyesen, kényesen és ahol elmennek, ott harangok konganak...

- Nem fáj a szemem, édesanyám, - mondotta ujjongó bizakodással és közelebb fészkelődött a bölcsőhöz.

- Nem fáj? Na hálá Istennek. Mindig mondtam én, hogy meggyógyul. Csak türelemmel legyél, - válaszolta az édesanyja és gyorsan felkelt a bölcsőről. - Mutasd meg csak, hadd lám.

Imruska babrálva tólta homlokára a keszkenőt, letérdelt a padkán, úgy mutatta meg gyulladt szemét. Mintha soha se látta volna még így, ilyen igazán anyjának az anyját. Egyszer éppen ilyennek álmodta volt. Réklije szép piros és mintha vadonat új volna. Piros a homloka, a szeme, a karja, csak az a csöppnyi tej sárga, amit öccsének álma tapasztott melle bimbójára...

- Itt sárga, - nyomta oda az ujjahegyét és olyan furcsa borzongás nyilalt keresztül testén.

Anyja meglepődve nézett le nyitott mellére, tenyerével ruhájába kavarintotta. Hogy miket beszél ez a gyermek most összevissza.

- Várjál csak, tegyünk a szemedre másik orvosságot. Most meggyógyulsz, azt mondja nénédasszony. - Krumplit vett elő az ágy alól, a tükör mögül pókhálót és a kettőt összeaprította. - Így la.

Imruska levette homlokáról a keszkenőt, hunyorogva nézett szét a szobában. Mintha tengersok idő múlt volna el az imént óta, az emberek olyan nagyon mások. Más a fejük, a válluk, ni! milyen dagadt fejjel ül ott a nagyapja... A füst vastag fonálból szőtt tarka lepedő és lobogó kanóc a mécs lángja. Az árnyak rémes szörnyekké nőnek a falon és nyikk, nyakk... emígy beszélnek a széklábak.

- Tarcsad csak na. Hadd tegyük rá eztet a izét - állott meg előtte az anyja.

- De félek, édesanyám, hogy akkor megint fáj...

- Hocci csak a szemedet na. Gyere ízibe.

- Nincs attul mit félni, Imruskám, úgy gyógyul az meg, - mondotta az öregasszony és odament ő is a fiúhoz. - Hadd lám csak te Sára. Úgy ni. Meggyógyítja a te szemedet öreg nénéd. Meggyógyulsz, osztán megnősz, akkor majd megházasodol. Elhívatsz majd a lakodalmodba ugy-i na Imruskám? - beszélt, lefetyelt, aztán visszaült rokkájához. Meglódította a kereket és font tovább, de minden szava merő irgalom.

Agárdiné érezte, hogy a gyermek reszket és mindenhol forró a bőre. De Balogh gazdáné is komendálta, meg ótán nénjeasszonya is... e mán csak tudja, nem öregedett meg tán hijába. Megcsókolta szeme iránt a keszkenőt és leült rokkája elé. Fonni kell. Sietni kell. Majd löknek tán érte valamit.

Imre leült a sút szájába és arcára szorította két kezét. Szemén szinte sustorgott a hideg krumpli, mint az ízzó szénre dobott jégdarab. Reszketés nyilalt keresztül újra és újra a mellén, pedig a szeme most nem fáj. Egyáltalán nem. Csak olyan furcsa maskarák kavargóznak a keszkenőn belől...

- Tizelj hé! - rikkantott éppen ebben a pillanatban a nagyapja és utána nyomban felharsant a kacagás.

Eddig, tizenegy esztendeig soha se hitte volna, hogy milyen kegyetlenül furcsa az, ha a sötétben sok ember egyszerre nevet. Hull, kopog a lelkére a nevetés és ő mintha kint leskelődne a kulcslyukon... Majd az asszonyok duruzsolására figyelt, hogy a beszélgetésre lágyan muzsikál össze a két rokka. Mintha valaki menne, valaki elmenne, úgy csattog, siet a talpalló. De mégse halad ez a kopogás, sőt mintha egyre közeledne... Rémüldözve húzta összébb a lábát, de mire kinyújtotta kezét, minden úgy megenyhült, úgy semmivé vált.

- Édesanyám, megint viszket, de azért most nem fáj, - mondotta csak azért, hogy mondjon valamit, mert így szótlanul ülni rettenetes.

- Viszket, fiam? Akkor meggyógyul. De meg ne vakard. Hát én csak amondó vagyok, nénémasszony, mint mán az imént mondottam, hogy az ilyesmi nem Istentül van, nem szíp szerint van... - folytatta Agárdiné az elébb megszakadt beszélgetés fonalát és az Imre fülébe újra visszajött a szavak, rokkák iménti muzsikája.

Ezt hallgatta még, de aztán mint nehéz teher, nyomta a vállát. Arra nógatta ez a teher, hogy vegye le, tépje le szeméről a kötést, amit rákent anyja pénztelen, nyomorult mivolta és az öregasszony irgalmatlan irgalmas hite. Dobja le azt, amit ráaggatott a gazdag emberek potya tanácsa, olcsó tanácsba fonott kalácsa. Valaki parancsolt, felemelte hát a keszkenőt.

Szájtátva nézett szét abba az idegen világban, ahova belezavarta a káprázat. Határtalan nagyra tágult körülte a szoba négy fala. A szemközti ablak roppant sugárút végéről kacsintgatott felé és égő biborral verődik le róla a mécs lángja. Széthull az ágyra, a kaszlira és a tükör pazarul ontja ki magából a millió mécseket. Teleülik a földet, a padlást a mécsek, de mégis ott, az asztal közepén van a legtöbb és legnagyobb. Csillagok csöpögnek le róla és égő szálfákból vannak összeróva ezek a csillagok. A csillagok közt óriások ülnek, hajladoznak, némelyiknek feje túl ér a mestergerendán... itt meg, ahol ezek a sok, sok asszonyok vannak, ott csak az anyja volt, meg az öreg néne... de hogy egyszerre hajolnak, hogy egyszerre bólogatnak. Kék lett az iménti égő bibor és karikára perdül az asztal. A rettenetes hosszú út forogni kezd a távoli ablakkal és ni-ni! kalimpálva csüng le egy embernek a padlásról a lába...

Nem bírta tovább, hangosan felnevetett.

- Mit nevetsz, Imrus? Tán elaludtál, oszt álmodsz?

- Nem, nem - mondotta megzavarodva és hirtelen szemére húzta a keszkenőt. Néhány krumplikocka hullott ki alóla és újra keresztül száguldott fejében a sárga csönd. Édesanyja réklijéről újra ezüstszekér elé kanyarodtak a fénylovak és mentek, haladtak, ágaskodtak a beteg szemében született mezőn. Tudta, hogy határtalan a távolság ezen a mezőn, annyi, vagy még több is, mint ami hátra van a tarkója mögött és a mezők szélére még gondolni se jó, mert menten leszédül a padkáról. Görcsösen kapaszkodott meg a kemencetövén és ekkor úgy látta, hogy anyja és nénjeasszonya valahonnan, a padlásról eregetik le a fonalat... de milyen egyszerre nyálaznak, milyen egyszerre hajladoznak, de írtó sötétség van köröskörül, csak fejük iránt vakító a fény. Sárga ez a fény is, úgy fáj valami itt a fejében tőle ... Határozottan kezdte rosszul érezni magát, rémülten húzta hát le szemére a keszkenőt.

Így jó. Ez a biborba borult valóság. Csak ne látná hát tovább az embereket... már egészen féloldalt van fordulva az asztal és nő, egyre nő a lábuk...

- Édesanyám... én úgy félek... - nyöszörgött és leszállt a padkáról. Imbolyogva tett néhány lépést.

Megállott az Agárdiné rokkája, mintha minden fonala elfutott volna.

- Irgalom Istene ne hagyja el... csak nem ment el tán az esze ennek a fiúnak? Gyere, ülj le ide mellém. Itt van ez a kisszék nézzed. - Az ágy alá nyúlt, minden parasztszegénység tárháza alá és zsámolyt húzott ki onnan.

A gyermek lerogyott a székre és anyja ölébe temette megkínzott fejét. Tudta, hogy most sírni volna jó, de könnyet már nem tudott ontani szeme. A könnyek meg is indultak valahonnan a lelke legmélyéről, de elvesztek, elégtek a kíntól, a borzalomtól, amely ott ólálkodott benne, mellette, távozni indult szemevilága előtt.

Most már nem érzett mást, csak tátongó, sötét, kietlen űrt és azt, hogy valami kong, egyenletesen kong az űrben.

- Teremtő Isten, e mán mégis csak sok... apja te, apja te hallod? Erígy azonnal a patikába. Nagyon rosszul van a gyermek.

Az Agárdi kezéből széthullt a kártya. Minden hiábavaló hát. Hiába vannak a filkózások, hiába vannak a tettetett kedvű barátkozások, utána nyújtja kezét fiának a sorsa. Lélek nélkül nézte apósa arcát és arra gondolt, hogy nem volna-é az öregnek pénze vajjon? Sokat hallott arról gyermekkorától kezdve, hogy sok pénzt szoktak hagyni hátra, ha meghalnak az öregek... Ha volna neki, hát kérne tőle kölcsön. Majd megadná... igaz különben, hogy kért már egyszer tőle a múlt héten és akkor se volt. Azóta pedig kétszer is volt nála a végrehajtó... Tervek, gondolatok száguldoztak benne keresztül-kasul, annyi sok, mintha este óta egyre ezen gondolkozott volna.

- Mán megbocsássanak kendtek, én megyek, - mondotta, de majdnem elsírta magát.

- Hát menjen csak a szomszéd, ha mán így van, - válaszolt az egyik ember és felállt. Megnyújtózkodott, hogy feje csaknem érte a mestergerendát. Idétlenül ténfergett az asztal mellett, majd azt mondta: - úgyis mán nyóc óra van, oszt lefekszünk.

A másik ember, Csikóstót is felállt, elővette a pipáját. Belematatott a zsebébe, de üresen húzta vissza a kezét. Nem, nincsen dohánya. Egész nap nem volt, tegnap se volt, már nem is emlékszik pontosan, mikor volt. De annyira benne van a szájában a sok elmúlt esztendő dohányának az íze, hogy néha összefut benne a nyál és ilyenkor még az is jó, ha megmarkolhatja a pipa nyakát. Meg aztán néha meg szokták kínálni a tehetősebbek...

- Gyújtsunk rá mán, ne menjünk addig, - mondotta az öreg Seres és szaporán megtömte pipáját. - Gyújts rá ecsém te is, - nyújtotta a zacskót Csikóstótnak.

Agárdi szemére húzta sapkáját és kiment.

Csikóstót tette magát, mintha a kínálás nem nagyon érdekelné, kicsit foghegyen nyúlt érte. Elővette cseréppipáját és belemerítette a zacskóba. Miközben tömte, az öreg szeme közé nézett, szemrebbenés nélkül, ártatlanul és beszélni kezdett. Elbeszélt hamarasan egy történetet, ami most történt meg nemrég, tán a múlt héten, nem is... tán mégis azelőtt vót... s közbe szaporán mozgatták befelé a dohányt ujjai. Telt, telt a pipa. Ahogy gyűrődött befelé a dohány, akként húzódott kijjebb és kijjebb a pipa rézverete. Megnyúlt, megnőtt, mintha emeletes volna. A markába is szorongatott valamennyit, mikor a zacskót vissza adta. Alig maradt a fenekén néhány szál. Szájába fogta, hogy a megnyúlt készség majdnem érte a homlokát.

- Jóccakát adjon Isten, - mondta és kiment az ajtón.

Az öreg Seres megütközve bámult utána, alig tudott szóhoz jutni a meglepetéstől.

- Emmán mégis csak disznóság, - szörnyűködött, - az ember megkínálja jószívvel, osztán kimarkolja a zacskót...

Mindenki nevetett, de aztán olyan hamar elhallgatott a nevetés. Imruska jajgatni kezdett hangos fennszóval, keservesen. Körül állták, fejét símogatták és azt mondták, hogy ne jajgasson, azonnal hozza már az apja az orvosságot. A másik ember is elment, csendesen, észrevétlenül, nem jó ott sokáig tétlenkedni, ahol olyan sok a szomorúság. Mikor az udvarra ért, arra gondolt, hogy pedig a krumpli szemfájás ellen jó szokott lenni. Ő is hallott már ilyet...

Az öregasszony beszélt, lefetyelt csak azért, hogy húzza az időt. Megvárja mán, míg megérkezik az orvosság. Mindég jó ott lenni, ahol valami történik.

Agárdi pedig sietve ment keresztül az utcákon. Néhol szinte feneketlen volt a sár és erősen fújt a szél. A nagyutcán megállt egy bedőlt kapu előtt és zsebredugott kézzel nézte tátongó helyét. Mi lesz, ha a patikás nem adja ki az orvosságot? De csak tán ide adja... Megtapogatta a zsebét, igen, itt van a recept.

Vastag fény dőlt ki a gyógyszertárablakon. Megkopogtatta a külső ajtót. Csak éppen a bütykei hegyével kopogtatta, de aztán eszébe jutott, hogy nem illik még itt kopogtatni. Bátrabb lett hát és benyitott. Hunyorogva állott meg a gyógyszertár közepén és úgy megijedt, mikor a gyógyszerész belépett az átjáróajtón.

- Mi tetszik? - lépett közelebb a gyógyszerész.

- Tekintetes úr kérem szépen, legyen annyi emberséggel irántam, tessék kiadni hitelbe ezt az orvosságot, a fiam nagyon rosszul van - mondotta és tenyerével szinte áhítattal teregette szét a receptet.

- Hiszen maga volt már itt egyszer evvel a recepttel.

- Vótam. De akkor nem tetszett ideadni...

- Ha akkor nem adtam, honnan tudja, hogy most adni fogom? Hát mi vagyok én? Irgalmas szamaritánus? Gyógyszertár vagyok én, aki parázs pénzért kapom az orvosságot. Aki adót fizetek, még pedig sokat, többet, mint maguk közül tízen avagy húszan. Mondja, fizetett maga ebben az évben adót? Nem? Na látja, még azt is én fizetek maga helyett. Mégis ingyen kéri az orvosságot. Nem lehet, fiam, az nem úgy van.

- Tekintetes úr, ha nem adja ki, biztosan megvakul Imre fiam - mondotta csendesen Agárdi és könnye lassan potyogott le a padlóra.

A gyógyszerész még nem igen látott síró férfit és most meghökkent. Ez mégse tréfa dolog. Itt már csakugyan baj van. De miért nem látja el a község ingyen gyógykezeléssel a szegényeit? Hát mit lehet itt tenni? Fel van véve ingyen kezelésre jónéhány család, de mennyi rendelet tűzdeli ezt is körül. Akinek vagyona van, akinek háza, némi földje van, kiesik a kezelés alól és vakulhatnak, pusztulhatnak szegény páriák.

- Na, adja csak ide hát azt a receptet, - mondotta és megbillentette a mérleget. Tégelyeket húzott, dobozokat bontogatott és egyszerre váratlanul kérdezte Agárditól: - Mondja, tudja maga, mennyi hatezer pengő?

Agárdi őszintén megrázta a fejét.

- Nem tudom én, tekintetes úr. Csak azt tudom, hogy ezért az orvosságért megfizet magának az Isten...

A gyógyszerész gúnyosan legyintett.

- Meg. Csak győzzem a fejem kapkodni. Hát szóval, összesen hatezer kétszáz pengő árú gyógyszert adtam ki a falunak hitelbe. Soha, de soha nem fogom megkapni nagy részét. Hát így van. Ezért nem tudok többet hitelbe adni senkinek. De magának most még odaadom, pedig biztos, hogy ha így megy, bezárhatom a gyógyszertárt. Akkor aztán hova mennek, ha betegek lesznek mi? Na tessék, ideírom, ha pénze lesz, majd megfizeti. Nyolcpengő hetven fillér, - s átadta Agárdinak az orvosságot.

Agárdi hálálkodva tette a zsebébe, s a hála megoldotta a nyelvét. Irgalomról beszélt, kegyelemről és arról, hogy az Isten olyan végtelenül jó. Megfizet kinek-kinek érdeme szerint.

- Rendicsek, - mondotta a gyógyszerész és megfogta a kilincset. - Siessen csak haza és kötözzék vele, ahogy elő van írva, a fia szemét.

Agárdi boldogan ment ki a sötét éjszakába és a gyógyszerész sietett vissza a bridzshez. A küszöbön még ő is adósságait számítgatta és azt, hogy mikor kell bezárni a gyógyszertárt. De aztán leült az asztal mellé, pillanatig éhesen bámulta a doktorné meztelen karját. Nem csoda, legényember volt még, nem tudott megnősülni éppen adósságai miatt.

Az asszony tudta ezeket a mohó, alkalmi hódolásokat, de nevetett és azt mondta:

- Mehetünk tovább.

De a doktor nem mozdult. Gondolkozva nézte a szétszórt lapokat. Hallotta az iménti beszélgetést és ismerte a beteget. Ő nézte volt meg legelsőbb. Újra felsorakozott előtte a betegség és az írott orvosságok, szerek nevei.

- Isteni irgalom csupán, hogy az a gyerek még eddig meg nem vakult, - mondotta hangosan és az asztalra ütött. Ez már mégis csak disznóság...

- Mi a disznóság, kérlek? - kérdezte a tanító és lapjait kezdte rendezgetni.

- Az, hogy egyáltalán élünk, - mondotta mogorván a doktor és felállt. - Azonnal jövök, de most elmegyek ahhoz a gyerekhez. Addig csináljatok valami mást.

A gyógyszerész tudta, hogy semmi néven nevezendő haszna nincs az egész távozásból, de mégis úgy mozgolódott meg a széken, mintha sívár legényéletében az is jelentene valamit, hogy az ura nélkül marad velük néhány percre az asszony...

A doktor kiment a koromsötét éjszakába, megállt az ajtó előtt és felpattantotta villanylámpáját. Így, a villanyfény mellett úgy látszott, mintha nem is lenne sár, csak akkor szorította össze mindég a fogát, mikor cipője egész alámerült. Végig vergődött a falun, kiment az újtelepre. Valahogy emlékezett az Agárdiék házokra és csakugyan, itt még világ van... bement.

Imre már ekkor járta csábulásokkal megrakott útját újra. Hiába tettek rá patikából hozott orvosságot, kerülgették, körülölelték a fantomok. Sírás helyett jajongott, majd nevetett, aszerint, ahogy elébe diktálta gyulladt szeme és vére láza. A házbeliek tehetetlenül állták körül, mikor az orvos benyitott.

- Hogy van a beteg? - mondotta az ezerszer elmondott köszöntést és lámpájánál megnézte a gyermek szemét.

A házbeliek tisztelettel álltak körülötte, nem szóltak volna az egy világért.

- Hol van az az orvosság? - kérdezte a doktor és hátra nyújtotta a kezét.

Agárdi az asztalhoz ugrott, a doktornak adta az üveget.

A doktor a mécs felé fordította, majd villanylámpája felé lötyögtette, aztán zsebre vágta.

- Azonnal menjenek szekér után és a gyereket vinni kell be a kórházba. - Jegyzőkönyvet vett elő és írni kezdett.

- Nincs nekem, tekintetes úr, egy árva krajcárom se, nincs nekem szekerem se, jaj, jaj, - kezdett hangosan sírni a kórház említésére az asszony.

- Hát adják el a házat, vagy amit akarnak, de a gyereket vinni kell, mert másként egy nap alatt megvakul. Igy is, lehet, hogy ki kell venni egyik szemét... Mivel borogatták ezt?

- Ezt? Ezt mink semmivel, - hagyta rögtön abba Agárdiné a sírást, - egyáltalán semmivel se, tekintetes úr... - s az öreg nénére pislogott.

Az öreg tagadólag rázta fejét; még avóna szíp, ha a doktor tudomást venne reszelt kolompirrul, pókhálórul...

- Hát lesz szekér azonnal vagy nem lesz? Úgy bezáratom magokat, felelőssé teszem...

Agárdi ijedten szaladt ki az ajtón, megállt az udvaron, szétnézett, aztán a kerten keresztül megindult Szokolyaiék felé. Annak van lova, szekere. Tavaly talált egy új vasvillát, aztán mindég kéri tőle Szokolai. Igen fájin egy villa, hát most neki adja... Futott, ment keresztül a felázott kerten, néha megbotlott a mesgyéken, de aztán ment tovább.

Bent az orvos gondolkozott, halálról, megvakulásról és arról, hogy sokszor milyen kicsi dolgokon múlnak el a nagyok. Ha ennek az embernek pénze volna, nem kellene most kivenni a gyermek egyik szemét. De mi volna, ha egyáltalán meg se született volna? Oh, nem tudja, mi volna, csak azt tudja, hogy erre a gyermekre nézve sokkal jobb volna.

Imruska vacogó fogakkal ült a padkán, lázt, nevetést, sírást kiűzött testéből a félelem.