Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 1. szám
Hát aztán apám bement egy reggel Debreczenbe Bajom fiskális úrral. Hozott a gyerekeknek egy nagy koszorú debreczeni perecet, hozott anyámnak egy kicsi kis csillogó acél hajót, a varrógépbe, mert anyám már akkor egypár hete nem tudott varrni, eltört a hajó a varrógépben. És magamagának egy fekete viaszkosvászon táskát hozott, az teli volt mindenféle nyomtatvánnyal. A táskát apám az Első Magyartól kapta ajándékba, arra a sok fényes papírosra is, a nyomtatványokra, rájok volt írva legfelül: Első Magyar Általános Biztosító Társaság. Apám ettől a naptól fogva soká fennmaradt esténkint a lámpa alatt, két könyökre könyökölve, úgy tanulta azokat a nyomtatványokat egymásután. És iskola után délutánonként kézbe vette azt a lakk táskát s úgy csüngette, lógázta lefelé (mert fogója volt a táskának), akár az iskolás gyerek, mikor megy az iskolába. Igen, tanító úr is iskolába ment, az élet iskolájába. Elment apám a bádogoshoz, a suszterhez, a szerkovácshoz, aki az utcánk végibe kalapált, elment a kötélverőhöz, elment a kis fűszeres Vekerlihez, (annak nem nőtt bajssza, de olyan széles hosszú pakombart sétált le a gallérjába, mint a Wekerle Sándoré,) elment az ecetes Kéli úrhoz, elment a Békás kocsmába a kocsmároshoz, elment egynéhány városházára meg járásbíróságra való hivatalnokhoz, ennek mindnek leánygyermek volt a házánál tudniillik. Apám akkor egy este pipálva sétált a szobában, magyarázta lelkesen anyámnak, micsoda áldást hoz ő (meg az Első Magyar) erre a szegény Szilvahelyre, nem lesz itt vagyontalan leány, aki ne tudna majd szép rendesen férjhez menni. Ha csak kétszáz koronára is biztosítja a kicsi lányát az apa, az a kétszáz korona bőven elég lesz arra, hogy kelengyét, bútort adhasson az eladó lányának, még a lakzi költsége is kitelik belőle. Igen, azt mondja, az a jóravaló szegény fiatal, aki egy magához való szegény kis polgárlányt elveszen, legalább annyit megkövetelhet, hogy a leánynak az édesapja megsegítse annyi kis saracskával, szalmaszállal, pihével, amiből a fecskefészket meg lehet rakni. Az összes tanító kollégákat is késztetni fogom, hogy biztosítsák a leánygyermekeiket, nem engedem leuntatni magam, addig járok a nyakukra, megládd fiam, - azt mondja apám anyámnak, - hány kódús lánynak a lagziján fogunk táncolni Szilvahelyen, Én, azt mondja apám, még a magam kis jutalékát is elengedem a szegény apáknak, nem kell arról tudni az Első Magyarnak, csak biztosítást kössenek, annál urasabb tempóval táncolhatok majd a lakodalmon.
Anyám felvette a fejét a varrógépről, mert este is a gépnél ült már mostanában, jóízűt nevetett apám szavalatán és:
- Hallod - azt mondja -, még az a szerencse, hogy bótos nem lettél, lapátolnád kifelé az utcára a rizskását meg a kockacukrot, a kódús népnek, csak a zsákot kéne a lapát elé tartani.
Az apám megállott, bólintott rá:
- Mit gondolsz lelkem, nem az vón a legnagyobb élvezet, ilyen bótosnak lenni, nem pedig dugdosni a portékát a szegénység elől, vigyázni hogy ne nyúljanak a krumplis zsákba, meg visszaküldeni az ember cselédjét a könyvvel, szégyenbe hozni a becsületes szegény embert a cselédje előtt?
Ez mireánk magunkra vonatkozott kérem, apám könyvre vásárolt a fűszeres boltban; egyszer-másszor elseje után, mikor apám nem tudott fizetni, a fűszeres, aki különben igen jó embere volt, nem hitelezett többet, avval küldte vissza a könyvet, hogy legalább törlesszen apám, mert őtet agyonveri a felesége, ha még egy krajcár árát is kiád péz nékül tanító úréknak.
És azután apám, a varrógép perelése közben, hozzám is fordult, aki ott az asztalnál az irkám felett ültem, elkezdett szépen beszélni, hangosan, hogy a gépet legyőzze a szava, az országúti eperfáról, hogy az eperfa a legírígylendőbb teremtménye a jó teremtőnek, mert ugyebár nem kér enni, se ruházatot, se fedelet nem kíván, hanem míg csak itt áll ezen a földön, ád minden jöttmentnek az ő édes gyümölcséből; meg kell azt az eperfát nézni, mennél több nyáron hullatta olvasatlan azt a kövér epret, annál jobban hízik, annál vastagabb a dereka, annál levelesebb a lombja, annál édesebb az eper is rajta, vagyis annál gazdagabb az eperfa, mennél jobban odaadja, amije van, ilyen csuda a jóság a világon, ilyen csuda, fiam, a boldogság. Nem tudom olyan szépen visszaadni, ahogy hallottam apámtól, csak így kurtán, ahogy emlékezni tudok a beszédjére.
Ó te nagy ég, ti gyönyörű felhők és csillagok, milyen keserves nehezen ment osztán, míg apám egy kis biztosítást létrehozott. Egy tucatszor legalább elment avval a táskával a kiszemelt apához, meg az is eljött apámhoz, ott ült Krenk úr meg a bádogos meg a szerkovács apámmal iskola után délután a szobában minálunk, apám a szilvapálinkát az asztalra tette elébök, kirakta ott is az asztalra a vendég elé az Első Magyar nyomtatványait, magyarázta azokat a Táblázatokat és Díjszabásokat, mink gyerekek olyankor ki voltunk parancsolva a szobából. Még el is kísérte apám a vendéget, az után is tovább szelídítette azt a konok embert, a vállára rakva a kezét, csak vacsora tájon került osztán haza. Egyszer jó kedve volt, mert úgy látta, hogy előre halad a dolog, máskor pedig el volt keseredve, panaszkodott anyámnak, hogy nem bír ezekkel a tökkel ütött fejekkel, a hatesztendős gyerek is régen megértette volna ezt az egyszerű számítást, de némely embernek mire felnő, az utolsó cseppig kifogyik a fejéből a spiritusz. Krenk úr, emlékszem, ősztől késő tavaszig mindig látogatta apámat, meg apám is őtet, a vége pedig az lett, hogy nem biztosította a kisleányát.
Egyszer, télidőben, a mi finom doktor bácsink, aki különben Soós doktor ur volt, Szilvahely város tiszti orvosa, minálunk vizitelt, egy kicsi húgom kedvéért. Az apróságok közt mindig akad valami, ami miatt a doktor bácsinak el kell járni, akármilyen szerény tanító házhoz is, himlő, giliszta vagy kanyaró. Mikor a doktor bácsi megírta a receptet, elkezdett kedvesen beszélgetni apámmal, ebéd után volt ez, akkor a doktor bácsi is jobban ráér elidőzni valahol. Szóba került a muzsika, biztos apám hozta szóba, istenem a doktor előtt mindenki megmondja mi fáj neki. Apám szomorúan mesélte doktor bácsinak, hogy már hét pengőt eldugott a muzsikára, mert törik-szakad visszaveszi Kukitól a muzsikáját és hát most az a hét pengő el fog menni patikára. (Doktor bácsinak nem kellett fizetni.) Csak az isten vigyázzon arra a muzsikára, azt mondja apám. Mert a Kuki kezébe nem jó helyen van az a finom szerszám, attól kell félni, hogy elreped a melle vagy a háta, sokszor a cigány a megbomlott urak kedvéért sótartóval meg sörös üveggel dörömböl a hegedün. Meg akkor se tud vigyázni, ha az ölébe ül az ittas embernek és az a vad részeg ember összevissza öleli hegedűstül. Legjobban félti a muzsikát, azt mondja apám, attól a bolond Bene Bénitől, az egyszer odacsapja a falhoz a prímás hegedűjét is, vagy eszébe jut a prímás hegedűjén táncolni (ahogy a multkor a cimbalmon járta el a toborzót); csakhogy kifizethesse a hegedűt; mert nem fér a bőribe; míg a pénziből ki nem pusztul. Doktor bácsi csak mosolygott apám beszédmódján, aprókat köhengélt közbe, az szokása volt, olyankor mindig elővette a mellényzsebéből a fekete lakk skatulyácskát, felrázta s egy szalmiák cukrocskát vett a nyelvére. Azután búcsúzáskor a tornácon, mikor kezet adott apámnak és ráfektette a bal tenyerét az apám kezére, melyet a jobbkezében tartott (így szokta mindig) s úgy emelgette az apám jobbkezét, azt mondta doktor bácsi apámnak:
- Kedves tanító úr, ígérek én magának valamit. Azt pedig, hogy beszélek a Bene Béni fejével, és megmondom a haszontalan fráternek, hogy ha a Kuki hegedűjéhez hozzá mer nyúlni, széjjelverem a botomat a kobakján. A patika előtt verem széjjel a botot a fején, mikor sétálnak estefelé a kisasszonykák a piacsoron. Akármennyi bor lesz Bene Béniben, eszébe fog jutni, mit mondott neki Soós doktor. Fogadom semmi baja se lesz a hegedűnek, kedves tanító úr.
- Drága doktor úr, de megáldja az én jó istenem, drága jó doktor úr. - Csak ennyit tudott apám doktor bácsinak hálából mondani. Kikísértük az utcára doktor bácsit, apám utána nézett annak a kellemes tiszta, finom embernek, akinek a hangja is olyan finom, halk volt, mint a lépése, meg mint annak a finom sárgabarna öltönyének a szövete, meg mint a halovány kék szemének a nézése, meg mint az a gyengefényű gyöngyházgomb a fehér piké mellényén. A képe is olyan finom volt, olyan finom rózsaszín, hogy szinte fehér és mintha valami meleg selyemből lett volna; nem emberbőrből, úgy mosolygott a doktor bácsi arca, ha akármilyen komoly dolgot is beszélt; a szirom is mosolyog, mert nem is tud nem mosolyogni. Az esti fennmaradásomban apámmal szemben az asztalnál, mikor olvasva vagy írva pipált és mind az egész család meg az egész Szilvahely aludt, abban a csendben reá bámultam a porcellán lámpaernyőre, azt a fehér porcellánt belülről a lámpa lángja sütötte, melegséget és szeretetet mesélt az nekem, nem tudom, csak a szép csudás érzésre emlékszem. És emlékszem reá, hogy a doktor bácsira gondolgattam arról az érzékeny rózsával derengő porcellánról. Doktor bácsinak télen-nyáron fehér nyakkendője volt, abba pici korall kéz volt belé szúrva arany tűvel, a korall kezecske körül alig látható apró lyuk volt a nyakkendőben feljebb is, lejebb is, csak én láttam azt, mert olyan nagyon figyeltem mindent doktor bácsin. Oda szúrta doktor bácsi az arany tűt tegnap, meg tegnapelőtt. Doktor bácsi minden alkalommal megmosta a kezét szappannal, mikor nálunk járt; nem tudtam én, hogy ez orvosi kötelesség, olybá vettem, hogy csak a keze tisztaságát félti doktor bácsi; pedig olyan tiszta volt a keze, mint a drága fehér miniszterpapiros, amin a kérvényt kell írni. Még a szemem előtt vannak ma is a doktor bácsi gyöngyház körmeinek a holdjai, azok olyan fehérek és kékek voltak, mint a forralt tejnek a megszáradt habja a vaslábas oldalán. Meg az a kényes, érdekes füle, az meg olyan tiszta volt, mint a meghámozott dió; de mintha nem hús lett volna, oly sovány volt az a fül, inkább talán csont volt, elefántcsont, vagy csak olyan hártyapapír, amilyenbe az orvosságos üvegek dugóját kötözik, vagy csak gondolat volt a doktor bácsi füle, olyan megfoghatatlan most is a képzeletemben, amilyen megfoghatatlan volt kisfiú koromban, mikor megbámultam és igazán szerettem volna megfogni, hogy meggyőződjem felőle, hogy az igazán egy levén embernek az eleven füle: Besütött a nap az ablakon, a doktor bácsi fülén átpiroslott a napvilág, úgy, mint mikor a gyertya lángja piroslik a papiroson keresztül. Doktor bácsinak a fején nem volt hajzat, de egyáltalába nem volt haja se a füle fölött, se a tarkóján, csak finom, sárgás rózsás fehér bőr volt a feje, akár az arca, s a fején úgy járt a napsugár, ha mozdította jobbra vagy balra a fejét, akár a fényes villámlás. Merengésbe estem a doktor bácsi hajatlansága felől, olybá vettem, hogy olyan finom tiszta úrnak nem is való vón a hajzat a fejére, igen, és csalódást éreztem a lelkemben, mikor az apám fejére néztem, az olyan hajas volt, mint a mienk, gyerekeké. Dehát apám csak tanító úr volt, annak nem is járhat olyan finomság, mint Soós doktor úrnak. Az emberek mondjuk hétköznapok, apám a vasárnap az emberek közt, de a doktor bácsi olyan az emberek közt mint a húsvét vagy a pünkösd az esztendő napjai közt. Doktor bácsi nyáron galambszürke napernyőt tartott a feje felett, a fekete szalmakalapját kézbe vitte mikor nagy melegség volt, és nyáron át sárga cúgos cipőben járt, olyan szép finom lágy sárga cipőbe, amit biztos Debreczenbe csináltatott. Az a sárga cúgos cipő recsegett finom mód, olybá hallatszott a recsegése a szilvahelyi csizma- meg cipőrecsegés közt, mint a doktor bácsi szava a többi szilvahelyiek szava közt. Elmaradtak régen a szememből az ilyen gyengéd sárga cúgos cipők, meg a galambszürke úri napernyők meg a fehér mellények meg azok a hosszú fehér nyakkendők, amelyek mindig ünnepet tartottak a régi kedves uraknak a mellén, elmaradtak, bánattal és ábránddal nézek visszafelé rájok a bágyadt mult időbe. Kis diákkoromban még vasárnap, meg ünnepnap, meg iskolai ünnepélyek napjain én is fehér nyakkendőt hordtam, úgy is készültem az élet elé, hogy fehér nyakkendővel járok majd örökösön, akár Soós doktor úr, meg az albíró úr Szilvahelyen, meg Debreczenben a tanár urak meg mind azok az érdekes urak akik köszöngettek egymásnak a Piac-utcán. De Pestre kerültem, belé züllöttem a pesti divatba, nem volt a gallérom alatt fehér nyakkendő húsz esztendős korom óta, kivéve persze a frakk meg a szmoking fehér csokrait. Csak holt ábránd már a lelkemben a mindennapos fehér nyakkendő, holt ábránd az élet ami elmaradt, az a tiszta, kellemes, szíves nemes csendes élet. Nem is képzelem azt magam körül senkiben, akármilyen méltóságos vagy kegyelmes úr kerül elébem; egy se adja nekem azt az ártatlan és nemes úri hangulatot, fájdalom senkiben nem tudok már hinni, senkit se tudok itt elfogultan tisztelni, elnyelte a fekete pokol az álmomat, a lelket, az ünnepet, a fehér nyakkendőt.
Ez mind nem tartozik az apám hegedűjéhez, tudom, talán meg is haragszanak rám, mert kinyílik a szívem és vigyázatlan folyik belőle minden tulajdon kis emlék és tulajdon kis fájdalom. Bocsássanak meg könyörgöm, most már jobban ügyelek az írásomra.
Igaz is, megígértem, hogy Bene Bénivel, a Kisbika főfő lumpjával meg fogom ismertetni Magukat.
Nahát kérem ez a híres Bene Béni jogász volt, Debreczenbe lett volna a helye, de ez szinte egész esztendőben otthon tanyázott; vannak vagyis voltak ilyen jogászok vidéken mindenfele, hogy csak beiratkoztak Debreczenben vagy Pesten vagy Váradon, de még azon őszön otthon termettek, a pátriájokban lődörögték el ez időt, jobban érezték magokat a helybeli úri kaszinóban mint a debreczeni meg a váradi kávéházban, vagy akár a pestiben is. Láttam eleget ezt a Bene Bénit a patika előtt cigarettázni, meg korzózni estefele a piacsoron az úrilányokkal, azután meg az óvoda előtt kurizálni a dedóskisasszonynak, a rendőralkapitánnyal, a népbanki könyvelővel meg más szilvahelyi fiatal gavallérokkal együtt. A dedóskisasszony csupa virág közül nézett ki azon a nyitott ablakon a dedóból, az ő külön szobájából, folytonosan nevetgélt, az a három gavallér pedig szintén nevetgélt felfele, s versenyt cigarettáztak ott a járdán az ablak alatt óraszám; estére mikor elpályáztak onnét, nagy félkörben hevertek ott a temetetlen cigarettavégek, Hölgy- meg saját töltésű hülznis cigaretták. A gavallérok egyszer-másszor párbajt vívtak az ablak előtt a sétapálcáikkal, persze csak játékból, legfeljebb az volt a komoly céljuk, hogy megmutassák a dedóskisasszonynak, ki az ügyesebb és ki tud elegánsabban ugrálni. Nyári estefele ballagnak a tehenek hazafelé a szekérúton a porban, a disznók is elvágtáznak a tehenek után, meg döcögnek egymásután azok az emeletes szekerek, amelyekre fel vannak a búzakévék rakva; ilyenkor olyan por van az utcán, hogy se házat, se eget nem látni. A dedóskisasszony behúzta az ablakot, a három gavallér a porfelhőben elsülyedve mint a tenger fenekén, várta míg tisztul a levegő s a dedóskisasszony megint kidugja a fejét az ablakon. Szinte csodálni való, hogy a gavallérok túlélték a porfelhőt, mert ez a por mondom olyan volt mintha a jó Atya vízözönt küldött volna a földre megint, de porból, melybe bűnösnek és ártatlannak egyformán belé kell veszni Szilvahelyen. Mikor aztán átlátszó lett a porfelhő, a dedóskisasszony kinyitotta az ablakot, kikönyökölt megint, de mint valami Fatime a hárem ablakában, mert az arcára fehér zsebkendőt szorított, csak a szeme látszott meg a homloka, meg a frufruk a homlokán köröskörül a két füléig. Külömben is keleti szépség volt a dedóskisasszony avval a fényes fekete frufruval és a sápadt kreol képével. A dedóskisasszonyt későbben mikor már diákember voltam, vakációról vakációra láttam így az ablakába könyökölni, csakhogy a gavallérok változtak, megházasodtak vagy elkerültek Szilvahelyről, s mások foglalták el az állást amit ők elhagytak Szilvahelyen, a bíróságon vagy a Népbanknál, meg azt az állást, hogy ott álljanak a dedósné ablaka alatt estefelé. Sokszor álmodoztam a dedóskisasszony érdekes kreol arca felől mikor már a felső osztályokat jártam, s mikor kezdtem már megbámulni a lányokat meg az asszonyokat, mikor már rátámadtak az eszméletemre a szerelem sejtelmei. Igen, azokban a vakációkban már nem igen álldogált gavallér a dedósné ablaka alatt, jobbadán egyedül figyelte az ablakból a dedóskisasszony azt az örök egyforma csendes Batthyány-utcát (mert ott volt az a zöld óvoda) s ez a szép kreol arc minden nyáron jobban fehéredett, mert a dedóskisasszony elkezdte púderezni magát míg én oda voltam idegenben a gimnáziumot szolgálni. De hajtsuk rá az ablakot a dedóskisasszony fehér arcára, mintha nagy porfelhő jönne, ne bántsa az ő kényes arcát és kényes tüdejét és kényes álmait. Abban az én gyerekidőmben Bene Béni volt a legelegánsabb a gavallérok közt, akik a dedóskisasszony ablaka alatt kurizáltak. Először is cilinder volt a fejébe, mint Bukovay Abszinak a Borsszem Jankóban; avval is hasonlított Bukovay Abszihoz az ősjogászhoz, hogy pakombartot hordott, azt a baltaformát amelyet akkor Debreczenben is hordtak a jogászok meg a fiatal urak általában. Meg monoklija is volt Bene Béninek, mindig kivette a felső lajbizsebből ha ment a dedó felé alkonyattal, lefujkálta róla a dohányport és odacsavarta a szemöldöke alá. Meg aztán botja is volt, de nem az a pesti vastag bunkó, amilyen a Bukovay Abszi kabátzsebéből mered fel a füléig, hanem finom vörös bőrös vasbotja volt, az már debreczeni divat volt, meg Szilvahelyen is ezt a drága vasbotot tartották a fiatal urak, az ujjok közt forgatták a korzón tüntetve vele, hogy milyen könnyű a kezökben az a vasbot; igaz hogy nem is igen volt vastagabb mint egy jóravaló nádpálca. Bene Bénit a többi szilvahelyi gavallértól az különböztette meg legjobban (a cilinder mellett), hogy fehér glaszé keztyűt csapkodott a combjához séta közben, hallottam mikor egyszer elmesélték aztán nekem is a Bene Béni történetét, hogy egy tucat glaszé keztyűt hozatott magának Debreczenből mikor az örökségét felvette s nagyban urizálni kezdett otthon Szilvahelyen. Hát itt kezdődik tulajdonképpen a Bene Béni híres históriája. Meghalt az özvegy édesanyja, tízezer forint maradt utána, ott nevelkedett a pénz a debreczeni bankban. Özvegy Benéné régebben elhalt városi ember özvegye volt, ez volt az egyetlen gyerek, ez a Béni fiú, aki jogásznak ment, mert olyan uri gyerek volt, hogy egyébnek nem is mehetett. Mikor az édesanyja elhalt, éppen akkor lett nagykorú Bene Béni, rögtön fel is vette a tízezer forintot egy darabban, vagyis tíz darabban; mind a tíz darab ropogós ezresbankót felvette. Akkor vette fel a cilindert is a fejére, a monoklit is a szemére s a glaszékeztyűt is akkor vette kézbe. S elkezdett ferblizni a legtekintélyesebb szilvahelyi urakkal az urikaszinóban, addig csak billiárdozott, kuglizott meg a krajcáros alsós kalábert űzte a fiatalabb generációval egyetemben. Ferbli közben a monokli miatt (mert akkor is felrakta) mindennap afférja támadt a kaszinóban. Az idősebb szilvahelyi urak nem voltak a monokli barátai; úgy emlékszem a Bene Béni históriájából, hogy Soltész tiszteletes úr volt a legelső, aki avval fordult hozzá, hogy: tán sánta lettél a félszemedre, Béni? Bene Béni kikérte magának a megjegyzést, a tiszteletes úr pedig azt mondta néki: Béni fiam, ne ugrálj. A tiszteletes úrral nem lehetett párbajozni, de már másnap kihívatta Bene Béni a második urat, aki avval fogadta a kaszinóban, hogy: Béni fiam, ne ugrálj. Ez annak dacára elragadt az intelligencia közt, Bene Béni mindenkivel megverekedett, aki szájára vette a tiszteletes úr igéjét; egyik partnerrel a kiserdőben állott ki pisztolyra, másikkal, akivel kardra mentek, beutaztak együtt Debreczenbe verekedni, mer Szilvahelyen nem volt vívóterem. Ilyenkor hol az egyik partner, hol másik jött haza befáslizott hajjal vagy rózsaszín tapasszal a fél arcán; az a tapasz keresztforma volt, a tapasz alól mindig kifordult valahol a vatta. Nem kell azt hinni, hogy ezekkel a meglett emberekkel meg a magához való fiatalabb partnerekkel aztán Bene Béni halálos haragot tartott, óh nem, sőt kérem, puszipajtása lett annak is, akivel azelőtt egy falatot sem barátkozott. A párbajköltséget egyedül viselte minden esetben, párbaj után karonfogva sétált heteken átal a partnerral, sokszor kettővel is egyszerre, nem is sétált, hanem dülöngött mind a három, mert egész hosszú délelőttöket konyakoztak a hősök a vágnerájban, a Bene Béni kontójára. Ezen mód kezdődött a Bene Béni lump élete. A jogász, meg az egyéb fiatal intelligencia billiárdon kezdi, kártyán folytatja, azután jön a kurizálás, a vége pedig az ivászat, az a kikötő, ahová befut az ifjúság kalandos hajója, abból a kikötőből partra se száll az ifjú vándor, az öbölben marad örökre, mely borból, sörből, pálinkából meg pezsgőből van összeöntve. A délelőtti konyakozás a patika előtt folytatódott, amennyiben a patikában is tartanak konyakot meg eksztra gyógylikőröket, azokból hordta ki tálcán a pohárkákat a patikából a segéd, annyi pohárkát, ahányan összegyültek politizálni a patika elé, vagyis eggyel többet, mert a patikussegéd is tevékeny részt vett a szeszfogyasztásban. Egyébiránt a patikussegéd a Bene Béni szűkebb kompániájához tartozott, a kimenős estéin ő is ott foglalt helyet a Kisbika hosszú asztalánál a falnál: ahol Bene Béni akkoriban a rendszeres esti ivászatot megrendezte. Természetesen sem ételt, sem italt annál az asztalnál más nem fizethetett, se a cigánynak nem adhatott egy hatost se senki Bene Bénin kívül. Azt hallottam, volt olyan este, kivált a lump korszak elején, hogy telikente Bene Béni a Kuki pofáját ötösökkel, azoknak az ötösöknek ott muszájt maradni a Kuki homlokán, orcáin, fülein, állán, haján, mindenütt, úgyhogy szegény Kuki nem is vehette a szájába a Hölgycigarettát muzsikálás közbe. Ez a kisbikai zenés, dalos és táncos ivászat rendesen napfelkelésig tartott, akkor elment Bene Béni a gárdájával a gőzfürdőbe, ott még nyakig meleg vízben hideg sört ittak és tíz óra után már ott ült Bene Béni a vágnerájban a bádogpulton, várta a híveket konyakra. Mikor aludt Bene Béni, nem lehet tudni, dehát az alvás nem éppen életszükséglete az embernek a szép fiatal korban. Itt a vágnerájban fejeződött be kérem Bene Béni uralkodása, mely amilyen dicső, olyan rövid is volt, nem tartott tovább egy esztendőnél. A vágneráj, hogy mindenki tisztában legyen vele, a legelső szilvahelyi fűszerüzlet volt, azonkívül vasárú is volt benne, villogó kék kaszák voltak a boltajtóba kiállítva, s benn, hátul a homályban kapa, vasvilla, vaslapát, vasgereblye, fejsze, ekevas, borona meg vaskos láncok csillogtak-ragyogtak. A megfakult zöld cégtáblán ott uralkodott fekete nagybetűkkel a vágneráj gazdájának a neve: Wagner Richárd. Ugyanazok a rendes, komoly forma nagybetűk, amilyenek a mi elemista olvasókönyvünkben szerepeltek. Wagner Richárd úr, a fűszerboltos, német vér volt, tudtam azt az apámtól, különben egy német szót a szájából hallani nem lehetett, nem is tudom különben, kivel beszélhetett volna Szilvahelyen németül. Talán még iskolás se voltam, mikor elmentünk egyszer apámmal a vágneráj előtt, apám beköszönt szépen Wagner úrnak, aki nagyba csapkodta a bádogpultra a selyemcukros bádogdobozt, mert azok a cukrosdobozok sosem akarnak kinyílni, s azután azt mondta apám, hogy ez a Wagner Richárd úr, látod fiam, ez a becsület és a szorgalom mintaképe, s elmesélte apám, hogy ő még emlékszik reá, mikor Wagner fűszeressegédnek jött Szilvahelyre, most pedig az övé ez a gyönyörű nagy fűszerüzlet. Későbben magam is láthattam, milyen tiszteletben, megbecsülésben van része Wagner Richárd úrnak Szilvahelyen, elég, ha annyit mondok, hogy tagja volt az urikaszinónak és hogy a városháza meg a járásbíróság urai éppen olyan nagy kalapot emeltek Wagner úrnak, mint Wagner úr nékik. Ha hozzáveszem azt a divatot is, hogy délelőtt az uri társadalom be-benézett a vágnerájba egy pohár borovicskára meg egy porció szalámira (csakúgy, mint Bene Béni és társai) s elbarátkoztak ott az urak Wagner úrral fertályóráig, elmondhatom, hogy Wagner-kultusz volt Szilvahelyen is, nemcsak Bayreuthban. És hogy én gyerekkoromban, nem is sejtve még a Parsifal távol kürtjeit, csodáltam már a Wagner Richárd nevet. Csodáltam igen Wagner úr személyét, mikor aljban a rogyásig rakott nagy üzletben széjjelnézegettem, olybá tünt előttem Wagner úr mint a hatalmas szultán, aki mérhetetlen kincsek közt uralkodik. Bár ez az én szultánom nem járt arany kaftánban, mert mindig csak az a közönséges szürke ancúg volt rajta, nyáron vékonyabb, télen vastagabb, de télen-nyáron is olyanfajta sötétszürke, mint a kályhacső; télen még olyan sötét pamutmellény is volt Wagner úron, nyakig sűrűn gombolva, még a gallérja se látszott ki belőle. Az a gallér különben kaucsukgallér volt, hogy
No, jön a Bene Béni-féle nagy összeomlás. Ülnek egy délelőtt Bene Béni meg a kompánia a vágneráj pultján, sorba mint a fecskék a párkányon, szalámiznak a kisbicskájokkal, dobolnak a sarkukkal a pult oldalán; Bene Béni kihúzza az ezüst dóznit, kiveszen egy Princeszaszt belőle (Debreczenből való volt, a különlegességi trafikból), észreveszi Wagner úr, mint udvarias ember rögtön gyufát ránt Bene Béninek onnét a pult mögül, hajol vele Bene Béni felé. De Bene Béninek is hajolni kellett vón legalább annyit, hogy elérje a Princeszász a lángot, dehát ez derogált Bene Béninek. Mit csinált. Hamar kikap egy ötvenes bankót a kabátzsebből (mert csak oda rakta be reggel a költeni való bankókat), a bankót akarta meggyujtani a gyufa lángjánál, hogy majd avval az ötvenes bankóval ád tüzet magának. Egy velszi herceghez méltó trükk, ugyebár. De annak az ötvenes bankónak csak a legsarka érhetett a lánghoz, Wagner úr kiverte az ötvenest a Bene Béni keze közül és a másik pillanatban úgy vágta pofon onnan a pult mögül Bene Bénit, hogy Bene Béni feje nekivágódott a mérlegnek, a Princeszász kirepült a szájából, a kalap leugrott a fejéből, maga Bene Béni megszédült és lepottyant a pultról, úgy terült el a vágneráj padlóján, az orra hegyivel meg az állával felradirozva annyi port arról a padlóról, amennyit olyan sürgősen csak lehetett. El lehet képzelni, vagy inkább el se lehet képzelni nekünk, akik ott nem voltunk akkor a vágnerájban, milyen mennykőcsapás érte azt a szalámizó kompániát. Bene Bénit persze felemelték, Bene Béni elüvöltötte magát mint az oroszlán, mind üvöltöttek mint az oroszlánok és nekiestek Wagner úrnak. De Wagner úr megkapta először is Bene Bénit és kipenderítette a nyitott ajtón, utána pedig az összeseket egyiket a másik után kipenderítette az ajtón, utánok pedig az ötvenes bankót hajította ki a járdára és a boltajtóból semmirekellőzte, himpellérezte, taknyosozta a fiatal urakat az összecsődült piaci nép előtt; míg a kompánia a további feltünés elkerülése végett el nem vonult a tetthelyről. A kompánia rögtönzött ülést tartott a kaszinóban, természetes, a lovagias elintézést beszélték meg. Hanem Wagner úr azt izente a boltba küldött segédektől, hogy az ő segédei nem érnek rá tárgyalni, mert ki kell szolgálni a vevőket, ő pedig párbajozni nem ér rá, sajnálja, pofont hajlandó adni többet is, aki csak kívánja, csak jöjjenek el az urak a vágnerájba a pofonokat átvenni. Bene Béni segédei nyilatkoztak a Szilvahely és Vidékében, kijelentve, hogy Wagner Richard nevű egyén lovagias elégtételadásra képtelen és átadták Wagner urat a közmegvetésnek. Amellett kizárási indítványt nyujtottak be a kaszinóban Wagner úr ellen. Csudálatos, a kaszinóban nem csapták ki Wagner urat, ellenben az egész szilvahelyi intelligencia sorba vonult a vágnerájba gratulálni Wagner úrnak, aki pofonnal fenyítette meg a munka és a tisztesség és erkölcs nevében Bene Bénit, mikor ötvenessel akart a Princeszászra rágyujtani. A Szilvahely és Vidékében még egy Nyilatkozat jelent meg, egyenesen Bene Bénitől, kijelentette hogy ő és barátai kilépnek a kaszinóból, uriember nem lépheti át annak a kaszinónak a küszöbét, ahová minden jött-ment szatócs beteheti a lábát. Igen ám, de a Bene Béni barátai, vagyis a kompánia tagjai nem léptek ki Bene Béni után, hanem szép lassan visszaszállingóztak a kaszinóba, cserbehagyva Bénit, aki egyedül ment Szent Ilona szigetére.
Bene Béni haragba lett az egész kompániával, haragba lett az egész intelligenciával. Feltette a monoklit, most már monoklisan tüntetett hétköznap is reggeltől estig, úgy sétált el büszkén a patika előtt, ahol kaszinóztak az urak, meg a piaci korzón is estefelé, senkinek se köszönt többet Szilvahelyen. Estére meg bevonult egyedül a Kontyosba, ahová az alja társadalom járt, összekomázott a városháza meg a járásbíróság írnoknépével, meg a mesterlegényekkel, azoknak fizetett vacsorát, bort minden este, ott egzecéroztatta a malacbandát; megszállottak a Kontyosban éjszakára törődött vásárosok, azoknak is el kellett fogadni a Bene Béni borát. Ha le akartak feküdni, rájok fogta Bene Béni a revolvert, ott kellett szegény embereknek mulatni, míg Bene Béni tökrészegen le nem ejtette a fejét a kecskelábas asztalra; a napsugár belesett a Kontyos ablakán, a Bene Béni monokliját kereste.
Az lett a vége, hogy Bene Béni eléjszakázta a Kontyosban, ami még a tízezer forintból a zsebébe volt. De még a véginél is tovább van. Bene Bénit irgalomból betették a járásbiróságra díjnoknak. Az ügyvédi vizsgát sohse rakta le, nem is lehetett kívánni, ha valaki már mindörökre leszámolt az uri társadalommal; Bene Béni a Kontyosba ragadt, ott máriásozott esténkint a többi díjnokkal. A glaszékeztyű lemaradt a kezéről, a vasalt ingek is lehullottak a testéről, vasalatlan lett a nadrágja is, az egész Bene Béni olyan ócska lett, mintha díjnoknak született volna Szilvahelyre. Kivéve, hogy a monokli tovább is ott maradt a jobb szemén, avval páratlanul állott. Bene Béni a díjnoki karban, sőt egész Szilvahelyen egyesegyedül ez a Bene Béni-féle monokli képviselte a monoklis magyar nemzetet.
Ennek a tragédiának van még kérem egy legutolsó felvonása.
Mikor hetedikes esztendőm után hazamentem vakációra, azon nyáron megláttam Bene Bénit a járdán, megijedtem. A bal tenyerét a combjára nyomta, a bal lábát húzta maga után, a jobb kezében testes meggyfabotot tartott, igen erősen rátámaszkodott minden lépésnél.
Vége volt már annak az elegáns bőrös vaspálcának is, amelyikkel én Bene Bénit valaha megtanultam. Apám azután megmondta: még a télen féloldali gutaütést kapott szegény Bene Béni. Kérdem, mi célja van, hogy egy ilyen szerencsétlen ember, akit a sors már úgyis végérvényesen eltaposott, akinek semmi de semmi remény, semmi szépség, semmi igazság nem maradt a földi életére, hogy ez még gutaütést is szenvedjen. Bene Bénit láttam, láttam, mint az árnyékot elvonulni Szilvahelyen azután való években is, a haja leszürkült, a képe is szürke lett az idővel; fekete szalmakalapra szokott nyárára, az a fekete szalmakalap egy életen át ki tud tartani. Kitart talán némely monokli is egy életen át, ha vigyázattal bánnak vele, mint a Bene Béni monoklija is. Mert odafagyott a Bene Béni szemére a monokli, mint a megvakíthatatlan álom, mint az örökkévaló tükör, amelyben az emberi őrültség némán imádhatja magát.
• IV.
• V.