Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 1. szám · / · MÁRAI SÁNDOR:
Rövid ideig, néhány esztendeig az egyik elsőemeleti, háromszobás lakásban, szemközt velünk lakott keresztapám, aki öccse volt apámnak, s különösen sértődött, nyugtalan ember; a családban úgy bánt vele mindenki, apám is, mint a hímes tojással. Büszke és magányos lélek volt, mérnöknek készült, s olyan kitünően értette a műszaki dolgokat, hogy a katonaságnál - a tüzéreknél szolgálta le önkéntesi évét - erővel ott akarták tartani, állítólag «könyörögtek neki, hogy zupáljon be». Legalább így mesélték, később, a családban. Bizonyos, hogy természete, hajlama, egész lelki alkata a katonatiszti pályára vonzották. A civil életben, különösen a kissé lenézett mérnöki pályán, idegenül érezte magát, ingerlékeny volt, állandóan megaláztatást szimatolt, «affér»-jei voltak, s mindenképpen olyan ember benyomását keltette, aki nem találta meg helyét az életben. A mérnöki, orvosi foglalkozást akkoriban amúgyis lenézték kissé; azt tartották, nem való úriembernek; a jó családból származó fiatalember természetesen felcsaphatott jurátusnak, de klistérozni, vagy tussal, cirklivel bibelődni nem illett. Nagybátyámat «alacsonyrendűségi komplexumához», (amiről ő semmit nem tudott, de a fiatal Freud, aki akkoriban Charcot klinikáján figyelte a hisztérikus betegeket, maga sem ismerte még ezt a műszót,) - erősen hozzásegítette családom társadalmi helyzete a századvégi, vidéken még csaknem rendi szellemű, szenvedélyesen nacionalista magyar világban. Származásra szászok, akik a XVII-ik században vándoroltak be Magyarországra, hűségesen szolgálták a Habsburgokat, s Lipót császár nemességgel jutalmazta azt az öregapánkat, akit «bányagróf Kristóf» névvel tiszteltek a családban, s a máramarosi kincstári bányákat igazgatta. A szabadságharc idejében találta csak meg a család magyar szívét, többen harcoltak Bem hadseregében, egyik szépapámat, Zsigát, le is fokozták a világosi fegyverletétel után, s egy velencei, majd milánói császári ezredbe száműzték, ahol fokozatosan visszakapta régi rangját, s mint testőrkapitány vonult nyugalomba. De a forradalom előtt családomat jó szemmel nézték Bécsben, s «megbízható elemeknek» tartották őket. Mikor öregapámat 1828-ban óbudai consiliariussá nevezték ki, fennjárt Bécsben és Ferenc császár fogadta. «A Magyar Királyhoz vagyok szállva» - írta Bécsből öccsének Máramarosra - «nagyon költséges az itt-mulatás, szobáért és fűtésért öt forintot fizetek naponta. A Fejedelem kegyesen fogadott, emlékezett Atyánkra is;
Apám öccse bizonytalanul, kínlódva érezte, hogy hiába «fogadják be», hasztalan ismerik el, szász eredetével, németes nevével, osztrák nemességével mégsem tartozik egészen, feltétlenül ahhoz a nagy «család»-hoz, ami a dzsentri-Magyarország volt a századvégén. Ha élt a családban valaki, akin ideig-óráig , észlelhetően kitörtek a magyar dzsentri-nyavalyák, úgy ő volt az. Állandóan gyüjtötte a családi papirokat, címereket és koronákat rajzoltatott és hímeztetett minden lehetséges és lehetetlen ruhadarabjára, megtervezte apám és anyám «egyesített nemesi címerét» - (a jó ég tudja, honnan szerezte ehez az adatokat, mert édesanyám szegény morva molnár leszármazottja volt, s gyanakszom hogy soha nem jutott a család nemesi előjogok birtokába; amivel különben anyám és rokonsága mit sem törődtek) s ez a dzsentriskedés végül is különös módon jutott e gőgös, ideges léleknél kifejezésre: kerülte a megyei társaságot, nem dörzsölődzött hozzájuk, sokáig külföldön élt, vasutat és alagutakat épített Boszniában, majd Fiuméba költözött, ahol egy francia társaság megbízásából megépítette azt a villanyos erőtelepet, mely ma is árammal látja el a dalmát tengerpartot. Közben meg is nősült; egy finom és csendes nógrádmegyei leányt vett el, a legnagyobb magyar klasszikus drámaíró leszármazottját, s gyermekkoromban több nyarat töltöttem az irodalomtörténeti hírű nógrádi kastélyban és a parkban, ahol az ős, e nyugtalan lelkű, s férfikora alkonyán félőrült magyar zseni drámai költeményének sorait skandálta. Ez az «irodalmi rokonság» valamilyen olympusi dicsfénnyel övezte szememben nagybátyámat. A valóságban nem sokat értett irodalomhoz. Mikor még legényember volt, s ott lakott szemközt velünk, három udvari szobában, olyan «garcon-életet» élt, mint egy francia regényhős, inast tartott, akit egyízben megpofozott; mindezért gyermekkoromban féltem tőle, később sajnáltam. Nem találta helyét az osztályok között, keserűen és félrevonultan élte le életét, a nógrádmegyei faluban, ahol éppen olyan kevéssé volt otthon, mint közöttünk, vagy idegenben, pályatársai között. Ő volt az első, komoly és meggyőződéses antiszemita, akit ismertem; s bizonyosan nagyon meglepődött volna, ha valaki figyelmezteti, hogy lényének alaphangja, ez a sértődött fészkelődés osztályok között, ez az «én országom nem e világból való»-magatartás mennyire ösztönösen katholikus, másszóval zsidó-vonás.
(Folyt. köv.)