Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 1. szám · / · MÁRAI SÁNDOR:
Az első emeleten laktunk mi, s szomszédunkban lakott a bank. Az ősidőkben három hosszú, sötét szobát foglalt el a bank, a lépcsőházból nyilt az igazgató szobája, mellette a pénztárszoba, s az udvari szobában helyezték el a könyvelést. Apám dolgozószobáját s az igazgató irodáját közös fal választotta el, ebbe a falba «titkos nyílást» véstek, s ha az igazgató üzent valamit apámnak, egyszerűen kinyitotta a titkos nyílás bádogajtaját, s átnyújtotta a levelet, okmányt, vagy a perlésre megérett váltót. Ez a patriarchális ügykezelés évtizedig bevált így, s a bank virult. Két öreg kisasszony dolgozott a könyvelésben, s a pénztáros tisztét egy idő előtt nyugdíjazott huszárkapitány látta el, aki sértődött arckifejezéssel viselte változott sorsát, s a parasztokkal, akik kölcsönt vettek fel, vagy kamatot fizettek, úgy ordított; mint a kaszárnyában. Ez a huszárkapitány leköszönt rangjáról, hogy feleségül vehesse szerelmét, egy szegény tanítónőt. Mikor ez a vállalkozása sikerült, nem találta többé helyét a világban, olthatatlan honvágyat érzett régi élete után, inni kezdett, káromolta az ostoba világrendet, mely huszárkapitányokat bankpénztárossá degradál, s mohón és erőteljes szavakkal óhajtotta, hogy «történjen már valami». Boldogabb embert nem láttam soha, mint ezt a levitézlett huszárkapitányt a világháború első napján, mikor felölthette a régi egyenruhát, s kardcsörtetve bevonult a bankba, elbúcsúzott egykori feletteseitől, akik megint választékos reverenciával beszéltek vele, s ő bajúszpederve adott rövid válaszokat, mert, hálistennek, végre «történt valami». Ez az ember például, mint oly sokan mások, igazán lelkesen indult a háborúba, s már az első háborús esztendőben el is esett.
De a háborúnak még füstje sem érzett, mikor a kis bank, a «mi bankunk» virult a homályos emeleti helyiségekben. A bank ügyfelei ott tanyáztak a lépcsőházban, tarisznyával vállukon, bekecsesen várták a sorukat. Szegény, tót parasztok voltak ezek jórészt, a megye északi járásaiból, ahol mindig soványan ütött ki a termés, a tízholdas gazda már középbirtokosnak számított, de a rossz földek, kopár legelők az ötszázholdas birtokost sem tartották el nagyúri bőségben. Ezek a környékbeli tótok alig-alig beszéltek magyarul. Valamilyen különös; felemás tót-magyar keveréket beszéltek a cselédek is; a helybeli úri társaság társalgási nyelve hivatalosan a magyar volt, de otthon, a családban, még a bevándorolt magyarok is inkább zipszer-tájszólású németet beszéltek. Mindebben kevés volt a szándék. A város hangulata magyar volt, de papucsban, ingujjban, vacsora után az urak is németre fordították a szót.
Gyermekkorom egyik fényes, árnytalan, dicsőséges emléke, hogy bank is van a házban, igazi bank, pénztárossal és készpénzzel, ahová csak be kell menni, alá kell írni valamit, s már adják is a pénzt. S akkoriban csakugyan ilyen felhőtlenül verőfényes, egyszerű valami volt a banküzlet. A parasztok beállítottak reggel, tarisznyájukban szalonnával, pálinkával és a telekkönyvi kivonattal, melyet a jegyző szerkesztett nekik, s várták sorukat. Minden délben tizenkét órakor volt a «cenzúra»: az igazgatósági tagok, két öreg pap; a bank igazgatója és jogtanácsosa rövid «választmányi ülésre» gyűltek össze, megszavazták a száz, kétszáz koronás kölcsönöket, a könyvelésben kiállították a váltókat, s az ügyfelek délután már vitték is haza a kölcsönt. A pénzbőség, mely akkoriban ellepte a világot, a mi kis városunkban is kiáradt, volt még személyi hitel, s a kvietált huszárkapitány-pénztáros «szívességi» és «gavallér»-váltókat is kifizetett. Ha aztán lejárt a kölcsön, a paraszt fizetett, vagy ha nem, elárvereztek a tíz holdjából ötöt, s azt is a bank vette meg. Olyan egyszerű s természetes üzletág volt ez, mint a természeti jelenségek, éppen olyan következetes és nyugalmas. A bank tele volt pénzzel és terjeszkedett. Mi gyermekek, akik a házban éltünk, módfelett büszkék voltunk erre a kedélyes, kedves bankra. A gyermeket a felnőttek pénz-titkai legalább úgy izgatják, mint az élet nemi rejtelmei. Tudtuk mi nagyon jól, hogy a mi házunkban, a vastag és primitív páncélszekrényekben őrzik azt a legbecsesebb valamit, amiről a felnőttek legtöbbet beszélnek, láttuk a kölcsönkérők alázatos arcát, hallgattuk síránkozó, panaszos előadásaikat, s ahogy «kezétcsókolom»-mal köszöntek nyöszörögve mindenkinek, aki a bankhoz tartozott, még a szolgáknak is. A ház gyermekeit megnyugtatta és felemelő érzésekkel töltötte el a tudat; hogy bank is van a házban, ilyen jóindulatú, családhoz tartozó bank, úgy éreztük, nagy baj már nem történhet velünk, akik a házban élünk és a bankhoz tartozunk. Azt hiszem, szüleink is így vélekedtek. A ház a banké volt, s a bank szívesen adott bér-haladékot azoknak, akik a lakók közül reászorultak, bizonyosan kisebb kölcsönöket is. Úgy gondoltuk, hogy a bank pénze egy kissé a családé is; széles, kedélyes és gyanútlan világ volt ez, a partájok úgy jártak a bankba kölcsönért, mint valami családfőhöz, gazdag rokonhoz, s a bank adott is, mert ki gondolt volna arra, hogy az adós megszökik a házból? A gyermekek ösztönösen értenek a pénzhez. Úgy gondoltuk, hogy mi szerencsések, akik a bank árnyékában születtünk és patronátusa alatt nevelkedtünk, minden földi jólét ősforrásánál telepedtünk meg, s később sem érhet már baj soha az életben, csak jóban kell maradni ezzel a kedves, jó kis bankkal. Ez a nem nagyon emelkedett szemlélet, groteszk érzés sokáig elkísért diákéveimben és külföldi csavargásaimon is; akkor már régen csődbe ment ez a bank, s mégis valamilyen nyugalmat és biztonságot éreztem pénzdolgokkal szemben, mintha elsőrendű, közvetlen gyermekkori kapcsolatokat ápolnék a pénzzel, mely soha nem lehet hozzám, gyermekkori játszópajtásához embertelenül kegyetlen.
A bank virult és gyapjasodott mindenki, aki a bankhoz tartozott, még a hivatalnokok és a szolgák is. Az egyik hivatalnok énekkart alakított, a másik felcsapott írónak s két kötetben kiadta a környékbeli várromok regéit. Mindenki ráért a műkedvelésre. A bank már nem fért el a szűk helyiségekben, s mint a megtollasodott parvenű, építkezni kezdett, tündéri üvegpalotát épített magának az udvaron. Olyan csodálatos építkezés volt ez, mint valami üvegtemplom: Németországból hozattak vastag üveglapokat s kupolát építettek a pénztárterem fölé, amilyet később, idegen földön is alig láttam. A parasztok így is nevezték az új bankpalotát: «A Betlehem». Csodájára jártak a környékbeli falvakból, s halkan és áhítatosan beszéltek az üvegkupola alatt, mint a templomban. A feltörekvő kapitalizmus itt a világ végén valamilyen kis kápolnát épített magának, díszeset és áhítatosat, - mindenki így vélekedett, aki látta, s másként nem is lehetett megmagyarázni ezt a fölöslegesen pompás és nagyzolóan fellengzős alkotást. Volt itt minden, ami egy igazi bankhoz kellett, páncélterem, embervastagságú páncélajtókkal, melyek varázsszavakra nyíltak, párnázott ajtajú tanácsteremmel, különös, új számoló- és írógépekkel; s talán még pénze is volt a banknak. Különösen izgatott bennünket, a nagy ház gyermekeit, a páncélterem, melyet a házmesterlakással szemben építettek, alapjait mélyen a földbe sülyesztették, s úgy képzeltük, kincsekkel és drágakövekkel rakták meg az acélfiókokat. Nyájas és derűs kapitalizmus volt ez, mely ilyen mesevárat varázsolt ámuló szemeink elé; csak az öreg betevőknek nem tetszett, akik, régimódi pénzemberek, szívesebben látták vagyonukat az emeleti homályos helyiségek gyatra pénzszekrényeiben, s az üvegkupola és páncélpince láttán fejcsóválva, gyanakodva mormogták: «Miből?»