Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 24. szám

ILLYÉS GYULA: TÁVOZÓ

Imádkozó asszonyok, kezdjétek a Fájda1mas Úrangyalát!
Szóljatok erősen, kiáltsatok fülébe, - daloljátok fennen a legszörnyübb imát,
hogy ő, aki porból vétetett s érzi már, szélben repül majd ujra mint a por:
higyje, valami mégis megmenekül belőle, kiszökik a por piszkos forgatagaiból!

Valami, ami ő volt... több e didergő testnél... Itt az idő,
távoli szép sejtés, lenge reménység: l é l e k, hogy ha vagy, tünj mostan elő!
Kit csalogattak: a férfi, a megpróbált, im tartja magát még, néz mereven:
számotadás kell neki, Rend! Igazság s nem kegyelem!

Kalapját vánkosára kérte, - úgy ahogy illik, - tudja már ő, hogy eltávozik!
fekszik szigorún, szemrebbenésre se méltatja leánya hangos hazudozásait, -
Ritka haját borzolja a szél, nyitva az ablak, - bólint hidegen, - nyitva az út!
Elvégzett ime mindent, gyónást, az imát, sorra az áldást és a bucsút,

mindent, ami kell! vagyonáról is ott az irás, kis vagyonáról a vánkos alatt,
végső erejével, árnyékként mi a hajdani munkás karban visszamaradt
itéletet int: mellére jelet, az utolsó néma keresztet
s fölnéz komoran: átadta ime, lökjék vissza a földbe a testet!

Nem ez vala ő! - Hogy mi volt: - most válik az el!
Most harcol az ottbent csapdája bogávat, foszló kötelékeivel!
Harcol s retteg a bús diadaltól, - merre repül, ha ledönti honát? -
Imádkozó asszonyok, ti kilencen, harsogjátok fennen, zengjétek erősen az ősi imát,

hogy az, ami ő volt, hogy a hajdani lélek, a férfi, ki benne lakott,
dal szárnyai közt szárnyalja keresztül ezt is, ezt az Éjt!
megvetve: feledve mindent ami lesz, mindent ami volt!
gyermekeit, házát, a határt, a hajnali drága fényt,
a mult gondjait s a játszi vak reményt!